Bérmunkás, 1942. július-december (30. évfolyam, 1222-1247. szám)

1942-11-21 / 1242. szám

1942. november 21.

BÉRMUNKÁS

7 oldal

TÁRCA

Thanksgiving napján

Irta: S. PORTER

“Thanksgiving Day” a mi napunk. Ez a nap az egyetlen tipikus amerikai ünnepnap. Mi, amerikaiak, akikre még nem alkalmazható a “self-made” jelző, hazamegyünk ezen a napon, hogy boldog családi körben fogyasszuk el az anyánk sütötte friss “buiscuit”-et, no meg az elengedhetetlen pulykapecsenyét és “pumpkin pie”-t.

Áldott legyen még az emléke is ennek a napnak! Csupa szerencse, hogy minden évben megajándékoz vele a köztársaság elnöke. Beszélnek ilyenkor valami “puritánok”-ról. Már bizony idestove alig emlékszünk rá, hogy kik voltak azok, de annyi szent, hogy most elhúznánk a nótájukat, ha újból ide merészkednének jönni. Aztán szó van valami Plymouth-szik- lákról is. No ez már ismerősebben hangzik. Sokunknak oda kellett hagyni ez a sziklát, amióta a pulyka-tröszt megkezdte a munkáját. Fogadni mernék, hogy Washingtonban van valakiök, aki jó előre megsúgta nekik, hogy az elnök melyik napra rendeli el a hálál- kodást.

A Kelet nagy metropolisa, igazi intézménynek tekinti a Thanksgiving napját. Egyszer egy évben, november hónap utolsó csütörtökjén, itt is megtalálhatjuk Amerikát. Ez az egyetlen egy nap, amikor ez a város is tiszta amerikai. Igen, egy egész napi ünnepség alatt itt is Amerikában érezzük magunkat.

És most kezdjük a történetet, amely bizonyítani fogja, hogy nekünk, akiket végzetünk az óceán innenső partjára vetett, szintén vannak tradícióink, amelyek — fogékonyságunk dicséretére — sokkal gyorsabb ütemben vénülnek, mint Anglia hasonló szokásai.

Pete Stuffy ismét elfoglalta helyét az Uunion Square egyik padján. Ugyanazon a pádon, amely, ha Keletről jösz a térre, akkor a szökőkút előtti utón jobbkéz felől a harmadik. Stuffy kilenc hosszú éven keresztül minden Tanksgiving napján délután, pontosan egy órakor, elfoglalta a helyét ezen a pádon. Minden Thanksgiving napkor ilyenkor egy óra tájban, valami olyasmi történt, amelytől szemmel láthatólag megtelt a Stuffy kebele, sőt még az ellenkező oldala is.

Ma azonban, ugylátszik, mintha Stuffy nem annyira szükségből, mint inkább szokásból jött volna el erre a nevezetes helyre. Megtette minden évben, most sem maradhatott el. Igaz, hogy az előző években az éhség hozta ide, de azért, mert állati éhségét kielégítette, csak nem hagyhatta cserben jótevőjét, aki kilenc éven keresztül, minden Thanksgiving napján, jó ebéddel megvendégelte.

Stuffy pedig most valóban nem volt éhes. Éppen most jött

egy «olyan lakomáról, amelynek elköltése után alig tudott szuszogni. Szemei úgy néztek ki, mint két halvány pöszméte, amelyek erősen bevannak ágyazva a szürke husmasszá- ba. Kabátja gallérját fölgyür- te, mert a novemberi szellő finom hópelyheket hozott magával. Ingét azonban nyitva hagyta a nyakánál mert a sok étel túlfűtötté. Még szerencse, hogy ruhája olyan hitvány és rongyos volt, igy legalább a fölösleges meleg könnyen elpárolog- i hatott.

Utat kellett adni a sok melegnek, mert Stuffy annyira bepakolt, hogy valóságos túlfűtött kazánhoz volt hasonlatos. Végigevett egy olyan Thanksgiving napi ebédet, amely oys- terrel kezdődött és szilvabefőttel végződött. Közben azonban a pulykapecsenye, sült burgonya, saláták és tészták mérhetetlen mennyiségével kellett megküzdenie. És senki nem mondhatja, hogy Stuffy e küzdelemben csak egy pillanatra is meghátrált volna.

Ehhez az ebédhez Stuffy egészen véletlenül jutott. Éppen a Fifty Avenuen járkált, amidőn egy előkelő magánház előtt elmenve, behívták oda. Ebben a házban két idős asz- szonyság lakott. Mindkettő régi amerikai család sarja, akik a világért sem ismerték volna be, hogy Thanksgiving napját New York közönséges halandói számára is proklamálták. Tudvalevőleg Thanksgiving Day csak azért van, hogy akkor minden igazi amerikai (akik New Yorkban csak a Washington Square környékén találhatók) megvendégeljen egy-egy szegény éhes embert. Ezen a napon tehát kiállították az öreg szolgát a kapuba, hogy hozza be az első arrahaladó éhes embert, aki hajlandó a kitűnő ebéd elfogyasztására. És most az egyszer a véletlen éppen Stuffyt vezette a szolga elé.

Stuffy olyan kényelmesen helyezkedett el a pádon, amint csak tehette. Valami olyan érzése támadt, hogy jobb lenne innen menekülnie, de képtelen volt megmozdulni. Minden erejét összeszedve balra fordította a fejét. Még a lélekzete is elakadt, lábai pedig összeverődtek félelmében. A Fourth avenue felől méltóságteljes léptekkel közeledett az az öreg gentleman, aki kilenc éven át minden Thanksgiving napján megvendégelte őt.

Kilenc éve már, hogy ez az öreg ur minden Thanksgiving napon eljött az Union Squar-re és ott találta Stuffyt mindig egy és ugyanazon a pádon. Az öreg urnái ez már igazi tradícióvá vált. Minden Thanksgiving napján fölkereste ezt a helyet, hogy elvigye Stuffyt a vendéglőbe és az ünnep örömére megvendégelje.

Az öreg ur igazi amerikai patrióta volt. Nemzete szokásait, tradícióit féltő kegyelettel őrizte. Az apja, a nagyapja, meg valószínűleg a dédapja is. Thanksgiving napján megvendégeltek egy-egy szegény ördögöt, aki egész éven át éhezett. Aki ezt nem teszi, az nem is igazán amerikai és semmiesetre sem gentleman. De nem

is lehet arra gondolni, hogy ezt ne tegyük. Mint ahogyan nem gondolunk arra, hogy a város uccáinak söprését egyszerre csak abba kellene hagyni.

Az öreg ur lassú, de egyenes léptekkel Stuffy felé tartott, akit már nem is annyira embernek, mint Thanksgiving napi “intézményinek nézett. Az igaz, hogy Stuffy évenként egyszeri jóltartása nem annyira jellemző Amerikára, mint például a Magna Charta Angliára, de mégis valami haladás ebben az irányban. Legalább is mutatta azt, hogy még Amerikában is lehet a szokást tradícióvá fejleszteni.

Az öreg ur vékonydongáju magasnövésü hatvanéves gentleman volt. Fekete ruha volt rajta és azt a régióivá tu szemüveget viselte, amely egy percig sem akar az ember orrán lovagolni. A haja valamivel őszebb volt és ritkább, mint tavaly ilyenkor. Azonban, ugylát- szott, hogy menésközben is jobban igénybe vette már vastag sétabotját.

Amint Stuffy meglátta a régi jótevőjét, megrázkódott és fújni kezdett, mint a jóltartott ölebecske, midőn az uccasarkon kóbor kutya ugrik feléje. De szívesen is elröpült volna. De talán még a legerősebb repülőgép sem tudta volna most megmozdítani. A két jószivü asz- szonyság ebédje alaposan megfeküdte a gyomrát.

— Good Morning, barátom — Igazán örülök, hogy a gondviselés megtartotta önt épen, egészségben az éven keresztül. Már ez is elég arra, hogy hálát adjunk. És ha eljön velem, gondom lesz rá, hogy ne csak szellemileg, de fizikailag is jól érezze magát Thanksgiving napján.

Az öreg gentleman ezt mondotta Stuffynak minden évben kilenc év óta. Már maga ez a pár mondat is hozzátartozott a Thanksgiving napi “intémény- hez”. Oly szilárd és határozott volt ez, mint maga a Függetlenségi Nyilatkozat. Más években mint a legbájosabb zene, úgy hatottak ezek a szavak Stuffyra. Most azonban félelemtől eltelve, pillantott rá az öreg urra. A finom hópelyhek gyorsan elolvadtak, amint izzadó homlokára estek. Az öreg ur elfordult, hogy a csípős szél ne érje az arcát.

Stuffy minden ilyen alkalommal arra gondolt, hogy az öreg ur miért olyan szomorú, amikor az ebédrehivó pár szót elmondja. Azt nem tudta, hogy ez azért van, mert az öreg urnák nincsen fia. Pedig milyen boldogitó tudat lett volna arra gondolni, hogy amikor ő már távozott az élők sorából, az utóda, akiben a szelleme tovább él, megáll majd egy másik Stuffy előtt és elviszi a vendéglőbe, hogy legalább egyszer egy évben, Thanksgiving napján ne éhezzen. Igen, ennek igy kellett volna lenni, hogy az “intézmény” meg ne szűnjön.

Az öreg urnák azonban nem volt családja. Még csak rokonai sem voltak. A park keleti részén lakott egy elszegényedett úri családnál, ő maga is családja vagyonának utolsó morzsáiból élt. Télen át fukszi- ákat tenyésztett a szobájában,

tavasszal résztvett a húsvéti parádén, nyáron kint lakott egy régi ismerősének a farmján, ősszel pedig egyszer jóltartotta Stuffyt — ez képezte az öreg ur foglalkozását.

Stuffy kétségbeesett pillantást vetett régi jól tevőjére. Az öreg szemei csillogtak az örömtől. Arca évről-évre ráncosabbá vált, de kis fekete csokornyakkendője éppen olyan csinos volt, mint bármikor azelőtt. Stuffy valami olyan hangot hallatott, mint mikor borsó fő a fazékban. Valamit mondani akart, hogy már ebédelt, vagy valami ilyesfélét, de az öreg ur már kilencszer hallotta a választ és úgy vélte, hogy Stuffy most is ezt fogja mondani:

— Köszönöm, uram elfogadom a meghívást, mert nagyon éhes vagyok.

Magának Stuffynak is úgy tetszett, hogy neki most is ezt kell mondania. Thanksgiving napján nem rendelkezhetett az étvágyával, a gyomrával. Ezen a napon a Thanksgiving napi tradíciók megtartásáért ennie kellett, akár Ízlett neki, akár nem. Igaz, mint amerikai polgár, a törvények értelmében szabad ember volt, de a tradíció szentesítette intézmények még a törvényeknél is erősebbek. Nagyon téved az, aki úgy véli, hogy igazi hősöket csak a csatamezőkön találhatunk. Vannak esetek, amikor a terített asztalok mellett találjuk meg őket.

Az öreg megindult és Stuffy gépiesen követte ugyanabba a vendéglőbe, amelyben kilenc éven keresztül, minden Thanksgiving napján, megvendégelte. Még a vendéglőben is ugyanazon asztalnál foglaltak helyet. A pincér azonnal megismerte őket és odasugta a társának:

— Itt jön már megint ez az öreg, aki minden Thanksgiving napján jóltartja ezt a csavargót.

Az öreg gentleman Stuffyval szemben foglalt helyet és megelégedett mosollyal nézte, amint Stuffy nekiesik az eléje tett ünnepi ebédnek. Soha még vitéz katona nagyobb elszántsággal nem rontott az ellenségnek, mint Stuffy ennek az ebédnek. Leves, pulykapecsenye, rántott hús, főzelék és egyéb ételnemü- ek egymásután tűntek el tányérjáról. Egyet-egyet rántott magán, hogy jobban bírja az ételt. Néha már úgy érezte, hogy többé egyetlen falatot sem tud legyűrni. Gondolta, megköszöni az ebédet és távozni fog. Azonban az öreg urra nézett, elhagyta a bátorsága és ujult erővel vágott neki az étel elpusztításának. Nem volt elég kemény szive ahhoz, hogy az öreg ur boldogságát megzavarja.

Egy óra múlva Stuffy fölállt az ételmaradékok mellől és lassan, elhaló hangon szuszogta.

— Köszönöm uram, nagyon köszönöm a kitűnő ebédet. Igazán nagyon jól esett.

Ingadozó léptekkel indult a konyha felé. Az egyik pincér megfordította és igy kijutott az ajtón. Az öreg ur is kifizette az egy dollár és harminc centet kitevő számlát és három nikkeldarabot tett az asztalra borravalónak.

Stuffy csak az első uccasa-