Bérmunkás, 1942. július-december (30. évfolyam, 1222-1247. szám)
1942-10-31 / 1239. szám
8 oiöai BÉRMUNKÁS 1942 október 31. így folyt le Budapest első bombázása A Szovjet egyik hős katonája Ostepenko őrnagy a nehéz bombázó osztagok parancsnoka a Budapest elleni első támadásáról igy számol be: “A főparancsnokság által megállapított időben hatalmas gépeink szinültig megtöltve bombákkal és gyújtó bombákkal felemelkedtek a levegőbe. Az utat nem volt nehéz megtalálni, mert amerre repültünk, a fronton lezajló tüzérségi párbaj tüze pontosan megadta az útirányt. Helyenként a német lehallgatók meghallották gépeink zaját, — azonban a fényszórók kévéje nem tudott bennünket elérni — olyan magasan repültünk. A legénység elszánt, kemény arca azt igazolta, hogy tudják mi a teendőjük. Fizetni a fasizta gyilkosoknak, a|pk betörtek — minden ok és provokáció nélkül — a Szovjet f oldj éra. Pár perc alatt kirepültünk a veszély-zónából, bár a reflektorok fényét még jóidéig figyelni tudtuk. Amint kikerültünk a veszélyzónából az volt az érzésünk, hogy békés kiránduláson vagyunk valamilyen barátságos cél felé. A teljes monotóniát csak a hatalmas motorok 'bőgé- se zavarja. A fekete éjszaka sötétségét csak itt-ott egy kis pásztortüz, vagy egy folyó, patak ezüstös sávja zavarja meg. Lejebb szállunk, a fiuk leveszik az oxigén tömlőket és keresik a földet. A sötétségben nagyon könnyű tévedni és előfordult, hogy valamelyik gép parancsnoka egyes jelekből azt hitte, hogy közel van a célhoz. Most ez ki van zárva, mert a navigátor pontosan megmondja, hogy még messze vagyunk Budapesttől. Közel öt órája volt már, hogy elindultunk. Közeledtünk. Az elszánt arcok még keményebbekké válnak. Nem fogunk hibázni, elérjük az ellenség szivét és bombáink pontosan szét fogják zúzni az előirt célokat. Most megértettem milyen jó érzés fizetni. Fizetni a banditáknak, akik békés otthonainkat feldúlták, családjainkat földönfutóvá tették. És mi vagyunk az első “fizetők” ... Az első részletet hozzuk a fasizta banditáknak, a mi asszonyaink, anyáink, testvéreink, gyermekeink kiomlott ártatlan véréért .... és fizetünk minden} kiért, akiket ezek a banditák otthon gyötörnek. Budapest. Előttünk fekszik a hatalmas város, az impozáns Duna mentén, úgy, hogy a képeken láttuk. Mi vagyunk az elsők, akik leadjuk vizit-kártyáinkat. Nem az angolok, vagy az amerikaiak, hanem mi, a Szovjet katonái. A város meglepetésünkre nincs elsötétítve. A rádiót bekapcsoljuk. Nagyszerű cigányzenét közvetít a rádió. Bánatos, a mi pusztai dalainkra emlékeztető dal után “csárdást” hoz a zene. Már a város felett kellő ügyességet néhány nap alatt elsajátították, a munkájuk nem aggasztotta őket és megmosakodva, megfésü 1 v e, tisztán, annak az elméletnek voltak az igazolói, hogy az átlagembert az életben lefelé sikló átmenetek csak addig renditik meg, amig a saját környezetéből nem került ki. Maga a pincéri foglalkozás kezdte érdekelni őket, “snájdig” pincérek igyekeztek lenni s amikor egy grófot fedeztek fel a “kollegák” sorában, akin az arisztokrata múlt egyáltalán nem látszott meg, akkor szinte tetszelegtek maguknak a fess voltukban. Jól kerestek, el is költötték a pénzüket, de a másnaptól nem tartottak, mert időközben a pincérek között olyan összeköttetésekre tettek szert, hogy a munkátlanságtól nem kellett ijedezniök. Csak aszerint kezdték taksálni az embereket, hogy kinek mennyi a pénze s akkor megállapították magukról, hogy ők amerikaiasodnak. A gombamódra szaporodó ismerősök körében gondoskodtak arról, hogy katonatiszt mult- jokról mindenki tudjon s demokratikus gőggel, amelyben ők hittek, jelentették ki adott alkalommal: — Hát dolgozunk . . . pincérek vagyunk ... ez Amerika. Vagy félév elteltével hidegülni kezdett a barátság közöttük. Szinte definálhatatlan módon nyilvánult meg a távolodás. A legtalálóbban ezt igy lehetne körülírni: Polcznak több volt a borravalója, mint Szendernek s ezt a barátjának mégis modta. A bővebb borravalót Szén der a szerencsének tulajdonította, Polcz pedig ügyességnek és szeretetreméltóság- nak. Egy kis összeveszés után kibékültek. Múltak a hetek, nyáron kevesebbet kerestek, ott hagyták New Yorkot, Coney Islandon kaptak munkát, szépen kerestek, a nőknél is volt szerencséjük, Polcz már arról álmodozott, hogy bizarr lelkű yankee lánynak el fogja csavarni a fejét, ami azonban nem sikerült neki. Télen megint bementek New Yorkba. Szender arról álmodozott, hogy a “Majestic”-ben uj évtől kezdve a pincérek között “kapitány” lesz, Polcznak a vágya pedig nagyobb pincéri rangfokozatban, a “főpincér”- ben kuliminálódott. Ekkor egymásra förmedtek. — Amikor koplaltál akkor nem verted annyira melledet. — Semmi közöd hozzá. Nem vesztek össze úgy, hogy ki ne békülhettek volna megint. Ideiglenes fegyverszünetet kötöttek. Érezték az ellentétet egymás között de kifejezni nem akarták. Hazai hiúságuk elveszett s helyébe egy uj jött: külömb pincérnek lenni, vagyunk ,amikor a zene elhallgat és kezd sötétedni minden. Bombák robbanását halljuk, ugylátszik: valamelyik a komandóból megelőzött és már leadja a névjegyét. Halljuk a szirénák bugását, közben robbannak a bombák és gyulnak ki a háztömbök. A nehéz és könnyű légelháritó ütegek hangja a szirénák bugásával és a robbanásokkal együtt pokoli hangversenyé alakul. A légelháritó ütegek tüze elég messze van tőlünk, úgy látszik, még nem tudják, hogy mi is közeledünk. A cél felett vagyunk, — jelenti a navigator. Megnyitjuk a bombák útját. Egymásután Olvasás után, adja lapunkat más magyar kezébe! fiuk pár perc múlva alszanak és csak én meg a navigátor vagyunk ébren. Már egészen világos volt, amikor átrepültünk vonalainkon. Megérkeztünk. A fiuk, a gépfegyveresek, a bombázók kemény léptekkel sietnek folytatni a jól megérdemelt alvást. A feladatot elvégeztük . . . ejtjük le a tüzokozókat, hogy jól lássunk és utánna jönnek a nagyobbak. Átrepülünk a cél felett. Egymás után adjuk le a bomba sortüzet. Újabb sziréna-bugások, a robbanások kaotikus lármájába beleszól a rádió és egy izgatott hang beszél. (Később kiderült, hogy a rádió parancsokat adott ki a vidéken állomásozó harci osztagoknak, hogy próbálják a visszafelé repülő szovjet repülőket útközben feltartani és lelőni. Ez az akció teljesen sikertelen volt.) Mielőtt kiadnám a parancsot a visszaindulásra, még egyszer megfordulok az égő cél felett. Látni akarom az eredményt. A megtámadott telepek égnek. 38 hatalmas tüzet számolunk. Elvégeztük munkánkat . . . Most a gépet, amely terhétől megszabadult, hatalmas magasságra viszem. A fiuk felkapcsolják az oxigén álarcot. A megfeszült idegek megnyugszanak. Éhesek volnánk ... A Sumner, képviselő: A villamos székbe kell küldeni minden ellenséget a gyárakból, vagy bárhonnan, ha szükséges. (Sumner a Defens Program bizottság tagja és a sztrájkoló munkásokra célzott a gyárakra hivatkozva. Ez a minta demokrata villanyszékkel akarja a sztrájkokat elintézni, amint Sacco és Vanzetti esetében már el is intézték.) David Darrah, francia iró mondta: “Daladier is olyan hatalmat kapott, amit most Roosevelt magának kér, hogy a demokráciát megmenthesse. Az eredmény az lett, hogy a francia nép látta a demokrácia le- tiprását saját kormánya által, ugyan akkor arra kérték őket, hogy harcoljanak érte, annyira zavarba jöttek, hogy könnyű munka volt a német militariz- musnak őket lefegyverezni.” Minden uj olvasó, a forradalom regrutája. Hány regrutát verbuváltál, a társadalmi forradalom Forradalmi Ipari hadseregébe? ennek is érdemes örülni, ezért is jó dicséretet elfogadni. Lélekben leszólták egymást, leszállították az értéküket, a fajsúlyúkat a semmire, később már mások előtt szólták meg egymást, a múltat hánytorgat- ták, Polcz korrektnek érezte magát, mert hiszen csak egy asszonyt csábított el, de Szender váltót hamisitott s amikor annyira voltak, hogy Polcz ezt a “jellembeli különbséget” az arcába vágta Szendernek, akkor megszűnt az ideiglenes fegyverszünet s kíméletlen harc indult meg a két ember-között. A harcban egyelőre a megszokott fegyverekkel éltek; közös ismerőseik előtt, amikor a másik természetesen nem volt jelen, legyalázták egymást a furcsaságokat bűnnek, a hibát pedig gaztettnek minősítették, de mindezt a múltból kaparászták ki inkább, mint a jelenből a kadettiskolából, a katonatiszti uniformisból, az uzsorás irodájából, a szökésből, a hajóból. Ekkor persze már nem laktak együtt, hanem azért még egy hotelben dolgoztak és az ismerősök gondoskodtak arról, hogy ők az egymás leszólásáról tudomást vegyenek. Néha arcukba szállt a vér, amikor egymás mellett elhaladtak, uralkodtak magukon, hogy egymásra ne rohanjanak, a tányér reszketett a kezükben, majd hogy el nem ejtették. Meggyűlitek egymást a közös múltjukért. Ha módjukban állott, akkor panaszt tettek egymás ellen a főpincérnél, lesték az egymás mozdulatait, mintha attól függne a sorsuk, olykor gőgösen elnéztek az egymás feje fölött, olykor meg farkasszemet néztek egymással. Az ambíciójuk abban csúcsosodott ki, hogy az egyik különb pincér a másiknál, fürgébb moz- dulatu, előzékenyebb, megbízhatóbb, tisztességesebb. És egy éjjel, munka után, amikor már kimenőben voltak a kapun, Szender odavágta Polcznak: — Mégis csak piszok, amit te mivelsz. Beköpni az ételbe, ha olyan vendégnek viszed, akitől nem vársz borravalót. Hazudsz! Te tolvaj vagy. Láttam, ahogy belenyúltál a vendég felsőkabátjába, amikor rásegítetted. Egymásra rohantak. Püfföl- ték egymást. A többi pincér körben állt és nem avatkozott bele a verekedésbe, öklükkel az egymás arcába sújtottak és a vérük megeredt. Szender izmosabb volt Polcznál, megkapta a derekát és lehajtotta, rátérdelt s addig verte, amig az teljesen megszűnt védekezni. Aztán felkelt s megrugta, mint egy gebét, amelynek a gazdája már semmi hasznát nem veheti.