Bérmunkás, 1942. január-június (30. évfolyam, 1196-1221. szám)

1942-02-07 / 1201. szám

ő oicia. BÉRMUNKÁS 1942 február 7. A három Strasser testvér A detroiti lapokban megje­lent egy kis hir, mely szerint az amerikai kormány nem adott engedélyt arra,hogy Otto Stras­ser is átjöhessen Canadából to­vább szervezni a “Free Ger­man” csapatokat. Már többször foglalkoztunk ezekkel a Strasser testvérekkel, akik csak annyiban különböz­nek Hitlertől, hogy a Strasser testvérek, mint jó hithü katho- likusok tiszta keresztény fas- cizmust akarnak, amig Hitler nagy szerepet adott a pogány Ludendorf és Rosenberg elmé­letének. Ez a vallási szempontból nagy de társadalmi szempontból cse­kély külömbség miatt, Gregor Strassert Hitlerék ' szükséges­nek látták eltenni az útból. Ot­to és Paul annyira megijedtek, hogy idejekorán elmenekültek. Decára, hogy nagyon jó katho- likusok, — Paul szerzetes — de még sem akartak a menyekbe menni mártir halállal a katho- licizmusért. De ütjük elvált Hit- leréktől, dacára, hogy végered­ményben nagyon is jól meg­egyeznek. Paul bár egy éve itt működik a katholikus egyház köpenye és segítsége, támogatása alatt, de mint szerzetes nem léphet nyil­vánosságra és igy Ottót, mint fejét a “Free German” (?) mozgalomnak átakarták hozni Canadából, ahol az Angol kor­mány segítségével sikeres mun­kát végez a katholikus franciák között és a többi katholikus papság segítségével, de nem kö­zelítheti meg a németek töme­geit, akik leginkább itten van­nak és ami a fő, pénzük is van. Ezért akarták őt is ide hozatni. Ugyancsak ebben az újság­ban a Strasser. Ottóról közölt hir mellett megjelent G. H. Wellsnek egy cikke, melyben is­merteti a Strasser testvérek cél- i jait és működését. Wells Ber- ! mudában, az ottani kormányzó házánál találkozott Ottóval, aki ott szintén, mint vendég szere­pelt a múlt augusztusban. Az ilyen bizalmas körben Otto tel­jesen nyíltan beszélt, hiszen tudta, hogy legtöbben helyeslik a céljait. Azt mondta, hogy már csak azért is meg kell szervezni a “Free German” csapatokat, hogy Németországot ne érje az a szégyen, hogy kultúrálatlan csapatok, mint jugoszlávok, lengyelek szállják meg Német­országot, nemszólva az istente­len oroszokról, akikről a felsőbb angol körökben is csak gyűlö­lettel tudott beszélni. Először Ottót Angliába akar­ták vinni, hogy a német foglyok között .szervezze a saját csapa­tait, de félve az angol munkás­ság tiltakozásától, először Ber­mudába, majd Canadába vitet­te az angol kormány, nem mint hadi foglyot, de mint a német hadsereg felsőbb katona tiszt­jét és mint kedves vendéget és ottan teljes szabad teret adtak neki a szervezésre. Ezeken a sikereken felbuzdulva, egészen biztosra vették, hogy a benső szálak megmozgatásával ide is átengedik. De a washingtoni kormány még nem látja ezt cél­szerűnek. A Strasser testvér, Wells előtt bevallott célja, hogy meg­mentsék Németországot a bol- i seviki veszedelemtől. Ezt a célt, az angol felső körök és Pauljde hozatalával az amerikai felsőbb körök is támogatják. Ha még most nem is, de amidőn szüksé­gét látják itten is szabad teret adnak és segítséget a Strasse- roknak, hogy megszervezzék a keresztény fascizmust, mely­nek legkiválóbb szónoka, Gerald K. Smith itt Detroitból minden vasárnap szervezi a C. F. cso­portokat. Smith vette át Cough- linnak a működését és nagyon hangsúlyozza, hogy ő nem pap, de a “Crist First”, melyet ő rö­viden csak C. F. mozgalomnak nevez, kell szolgálni és az isten­telen elemek ellen minden esz­közzel harcolni. Wells azt mondja, hogy az Angolok elárulják Oroszorszá­got a Strasserek segítségével és azt kérdezi miért nem a fogoly­táborban van Otto Strajsper ? Ezt a cikkét és a tények ismer­tetését Anthony Eden figyelmé­be ajánlja, akiben Wells még a legjobban bízik, de aki nagyon is elfogja hallgatni ezt a kelle­metlen dolgot és könnyen vé­dekezhet, hogy Canadában nem rendelkezhet. Közben itten Amerikában meg Paul a jezsu­ita szerzeten keresztül nagyon sikeres munkát végez a katho­likus papság és szerzetesek, va­lamint a papság által uralt egyetemeken. Vi. Hozzászólást kérünk... A “Szociáldemokrata Emberfejek” rovatunk cikksorozatára, — mint azt már jeleztük, — vissza fogunk térni, hogy a ma­gunk szemüvegén nézve is elmondjuk véleményünket úgy az emberekről, mint munkásmozgalmi tevékenységükről, amely- lyel megszerezték maguknak a jogcímet, hogy Vince Sándor kitűnő írásában a rovatba kerüljenek. Egy pillanatra sem kívánjuk a rovatvezetőt Írásában meg­gátolni, vagy megzavarni azzal, hogy a Bérmunkás olvasóitól hozzászólást kérünk az egyik leírásban használt azon kérdésre: “hogy joga van-e vezetőnek a nagy válság idején magukra hagyni a tömegeket?” Ezzel kapcsolatosan egy másik kérdést is felteszen a rovat Írója: “hogy joga van-e a tömegeknek olyan lépésre ragadtatni magukat, aminek következménye esetleg romokba temet­heti évtizedek szorgos munkájának minden eredményét?” Bár a rovat írója szerint még csak ezután születendő tu­domány képesítheti az embert, hogy e kérdésekre a helyes vá­laszt megalkothassa, mi úgy látjuk, hogy ez események óta elmúlt huszonöt esztendő távlata nemcsak elegendő, de a világ újbóli lángban állása szükségszerűvé teszi, hogy a kérdés a munkások előtt tisztázódjék. Amikor a Bérmunkás olvasóinak hozzászólását kérjük e két kérdéshez és nem kötjük ki azok terjedelmét, csupán azt a jogot tartjuk fen a magunk részére, hogy a közlésre meg nem felelő hangú Írást nem közöljük. A LAPBIZOTTSÁG TÁRCA I Sok az orvostan­hallgató Irta: KARINTHY FRIGYES Fájnak a beleim és fájt a mellem belül, mit tegyek? Gon­doltam, elmegyek a belgyógyá­szati klinikára, megkérdezem, mi bajom van. A klinika bejárata előtt nyüzsgő tömeg feketéllett. Kér­désemre, hogy kik azok, egy szakállas aggastyán válaszolt, mondván, hogy ők orvostanhall­gatók, akik a leckekönyvüket akarják aláíratni Ázalag dr. egyetemi tanárral és hogy reg- j gél öt óra óta állanak itten. Be akartam hatolni az épületbe és! kétségbeesetten furakodjam, gyömrődtem és gyömöszöltem, rugdalóztam, — az ember mit meg nem tesz az egészsége ked­véért — de a hallgatók határo­zott előnyben voltak, többnyire másod és harmadévesek lévén, a tájanatómia s élettan fölényes ismeretével nálam pontosabban tudták, hogy a gyomornak me­lyik részébe kell rúgni, hogy nagyon fájjon. Mire a folyosóra értem, meg­állapíthattam, hogy nekem tu­lajdonképpen nem is a belgyó­gyászaton van dolgom, hanem a sebészeten, hiszen tele vagyok daganatokkal. De ha már itt voltam, megkérdeztem egy ápo­lót, hogy merre kell bemenni a tanárhoz. Kérdésemre az ápoló indexemet kérte és nem akarta elhinni, hogy nincsen. Azt mondta: jó látót ő már olyat, hogy be akartak csúszni ezek a szemérmetlen hallgatók. Mikor végre mégis csak meggyőztem, hogy beteg vagyok, nagyon ud­varias lett és bevezetett a tan­terem előszobájába, ő maga be­ment a tanárhoz. Az ajtón ke­resztül hallottam a tanár bizal­matlan hangját: —Biztos, hogy nem hallgató? — Nem, nagyságos uram, — mondta az ápoló — beteg, egy valóságos beteg. — Hát akkor vigye be a ka­tedrára és ültesse le, — mond­ta a tanár örömtől reszkető hangon. Három ápoló jött ki, nekem estek és összekötöztek. Azután bevittek * egy tanterembe, ahol mitegy kilencszáz hallgató ült, mondják, hogy tulajdonképpen ezernyolcszáz volt ottan, csak- — én kilnecszázat láttam, de hogy az egyik fele a másik feje fölött foglalt helyet. Mikor be­hoztak a hallgatók, hangos or- ditozásba törtek ki és fogcsat­togva a katedra felé nyomultak. De az ápolók visszaszorították a tömeget; az egyik közbe a fü­lembe súgta, hogy már nagyon régen nem láttak beteget, mert ebben az évben minden betegre négyszáz orvostanhallgató jut, úgy hogy a tanárok a színész- egyesületet kérték fel, szállí­tana egy néhány ügyes színészt akik jól tudnak betegséget áb­rázolni, hogy a tanítás folyto­nossága meg ne akadjon. E percben lépett be a tanár A hallgatók hangos üvöltésbe törtek ki és indexeiket lobog­tatták. — Aláírni, aláirni! — ez volt, amit utoljára hallottam, azután megállapítottam, hogy nekem tulajdonképpen nem is a sebé­szeten, hanem a fülgyógyásza­ton volna dolgom, mert megsi- ketültem. — Ki vizsgázik ma? kér­dezte szigorúan a tanár.- Ötven hallgató ugrott fel és megrohanták a katedrát, in­dexet lobogtatva. — Csend! — mondta szigo­rúan a tanár. — Majd meglát­juk, tud-e felelni is úgy a kol­lokváló, mint ahogy zajongani tud. Neveletlen népség! Beteg, nyissa ki a száját. Ijedten engedelmeskedtem. — Nos, — mondta a tanár — mi baja van ennek a betegnek? Harminc vizsgázó rohant a szájamnak, hogy megnézze a nyelvemet. Hosszas verekedés után végre egy szőke, izmos hallgató jött be elsőnek, aki ötletesen nyakig bedugta fejét a torkomba, hogy először vizs­gázhasson. — Torokfájása van, — mondta aztán a tanárnak. — Tessék aláirni az indexemet. De a tanár gúnyosan neve­tett. — Majd ha megtudja mutat­ni, hogyan kell gyógyítani a beteget. A hallgató megvakarta a fe­jét, aztán megvakarta az én fe­jemet. Aztán egy pohár benzint öntött a szájamba és kérdőleg nézett a tanárra, hogy jó lesz-e? De a tanár pokoli guny- nyal rázta a fejét, nem segített a felelőnek. Mandula, mandula, —súgták hátul a kollégák, mire a hallgató megfogta a mandu­lámat és kiszedte, közben kér­dőleg nézett a tanárra, aki azon­ban erre is a fejét rázta. Erre a hallgató dühösen nekem jött és felvágta a torkomat, aztán a tanárra nézett, — na igy jó lesz? De a tanár megint a fejét rázta és végre megszólalt: — Nem jó. Nem készült. Nem tud semmit. Mars helyre. Pol- lák, mondja meg maga: mire van szüksége a betegnek? 's — Brómra, — mondta Pollák. — Nem jó. Szecsák! — Császármetszésre. — Nem jó. Egyikük se ké­szült. Nem tudnak semmit. A betegnek feltétlen nyugalomra van szüksége. Amire ezSfkután számíthat­tam is: örök nyugalomra. Úgy ahogy voltam, bevittek a bonc­terembe. Mellettem egy másik nulla feküdt, aki vigyorogva in­tett a szemével és odasugott, hogy ne szóljak senkinek, ő nem is hulla, hanem orvostan­hallgató és az indexét akarja aláíratni, de csak igy tudott be- iutni a tanterembe. Előre mula­tott rajta, hogy meg lesz lepet- ve a tanár, mikor bele akar majd vágni, mire ő felegyene­sedik és előmutatja az indexet. No de most tessék aláírni....!

Next

/
Thumbnails
Contents