Bérmunkás, 1942. január-június (30. évfolyam, 1196-1221. szám)
1942-02-07 / 1201. szám
ő oicia. BÉRMUNKÁS 1942 február 7. A három Strasser testvér A detroiti lapokban megjelent egy kis hir, mely szerint az amerikai kormány nem adott engedélyt arra,hogy Otto Strasser is átjöhessen Canadából tovább szervezni a “Free German” csapatokat. Már többször foglalkoztunk ezekkel a Strasser testvérekkel, akik csak annyiban különböznek Hitlertől, hogy a Strasser testvérek, mint jó hithü katho- likusok tiszta keresztény fas- cizmust akarnak, amig Hitler nagy szerepet adott a pogány Ludendorf és Rosenberg elméletének. Ez a vallási szempontból nagy de társadalmi szempontból csekély külömbség miatt, Gregor Strassert Hitlerék ' szükségesnek látták eltenni az útból. Otto és Paul annyira megijedtek, hogy idejekorán elmenekültek. Decára, hogy nagyon jó katho- likusok, — Paul szerzetes — de még sem akartak a menyekbe menni mártir halállal a katho- licizmusért. De ütjük elvált Hit- leréktől, dacára, hogy végeredményben nagyon is jól megegyeznek. Paul bár egy éve itt működik a katholikus egyház köpenye és segítsége, támogatása alatt, de mint szerzetes nem léphet nyilvánosságra és igy Ottót, mint fejét a “Free German” (?) mozgalomnak átakarták hozni Canadából, ahol az Angol kormány segítségével sikeres munkát végez a katholikus franciák között és a többi katholikus papság segítségével, de nem közelítheti meg a németek tömegeit, akik leginkább itten vannak és ami a fő, pénzük is van. Ezért akarták őt is ide hozatni. Ugyancsak ebben az újságban a Strasser. Ottóról közölt hir mellett megjelent G. H. Wellsnek egy cikke, melyben ismerteti a Strasser testvérek cél- i jait és működését. Wells Ber- ! mudában, az ottani kormányzó házánál találkozott Ottóval, aki ott szintén, mint vendég szerepelt a múlt augusztusban. Az ilyen bizalmas körben Otto teljesen nyíltan beszélt, hiszen tudta, hogy legtöbben helyeslik a céljait. Azt mondta, hogy már csak azért is meg kell szervezni a “Free German” csapatokat, hogy Németországot ne érje az a szégyen, hogy kultúrálatlan csapatok, mint jugoszlávok, lengyelek szállják meg Németországot, nemszólva az istentelen oroszokról, akikről a felsőbb angol körökben is csak gyűlölettel tudott beszélni. Először Ottót Angliába akarták vinni, hogy a német foglyok között .szervezze a saját csapatait, de félve az angol munkásság tiltakozásától, először Bermudába, majd Canadába vitette az angol kormány, nem mint hadi foglyot, de mint a német hadsereg felsőbb katona tisztjét és mint kedves vendéget és ottan teljes szabad teret adtak neki a szervezésre. Ezeken a sikereken felbuzdulva, egészen biztosra vették, hogy a benső szálak megmozgatásával ide is átengedik. De a washingtoni kormány még nem látja ezt célszerűnek. A Strasser testvér, Wells előtt bevallott célja, hogy megmentsék Németországot a bol- i seviki veszedelemtől. Ezt a célt, az angol felső körök és Pauljde hozatalával az amerikai felsőbb körök is támogatják. Ha még most nem is, de amidőn szükségét látják itten is szabad teret adnak és segítséget a Strasse- roknak, hogy megszervezzék a keresztény fascizmust, melynek legkiválóbb szónoka, Gerald K. Smith itt Detroitból minden vasárnap szervezi a C. F. csoportokat. Smith vette át Cough- linnak a működését és nagyon hangsúlyozza, hogy ő nem pap, de a “Crist First”, melyet ő röviden csak C. F. mozgalomnak nevez, kell szolgálni és az istentelen elemek ellen minden eszközzel harcolni. Wells azt mondja, hogy az Angolok elárulják Oroszországot a Strasserek segítségével és azt kérdezi miért nem a fogolytáborban van Otto Strajsper ? Ezt a cikkét és a tények ismertetését Anthony Eden figyelmébe ajánlja, akiben Wells még a legjobban bízik, de aki nagyon is elfogja hallgatni ezt a kellemetlen dolgot és könnyen védekezhet, hogy Canadában nem rendelkezhet. Közben itten Amerikában meg Paul a jezsuita szerzeten keresztül nagyon sikeres munkát végez a katholikus papság és szerzetesek, valamint a papság által uralt egyetemeken. Vi. Hozzászólást kérünk... A “Szociáldemokrata Emberfejek” rovatunk cikksorozatára, — mint azt már jeleztük, — vissza fogunk térni, hogy a magunk szemüvegén nézve is elmondjuk véleményünket úgy az emberekről, mint munkásmozgalmi tevékenységükről, amely- lyel megszerezték maguknak a jogcímet, hogy Vince Sándor kitűnő írásában a rovatba kerüljenek. Egy pillanatra sem kívánjuk a rovatvezetőt Írásában meggátolni, vagy megzavarni azzal, hogy a Bérmunkás olvasóitól hozzászólást kérünk az egyik leírásban használt azon kérdésre: “hogy joga van-e vezetőnek a nagy válság idején magukra hagyni a tömegeket?” Ezzel kapcsolatosan egy másik kérdést is felteszen a rovat Írója: “hogy joga van-e a tömegeknek olyan lépésre ragadtatni magukat, aminek következménye esetleg romokba temetheti évtizedek szorgos munkájának minden eredményét?” Bár a rovat írója szerint még csak ezután születendő tudomány képesítheti az embert, hogy e kérdésekre a helyes választ megalkothassa, mi úgy látjuk, hogy ez események óta elmúlt huszonöt esztendő távlata nemcsak elegendő, de a világ újbóli lángban állása szükségszerűvé teszi, hogy a kérdés a munkások előtt tisztázódjék. Amikor a Bérmunkás olvasóinak hozzászólását kérjük e két kérdéshez és nem kötjük ki azok terjedelmét, csupán azt a jogot tartjuk fen a magunk részére, hogy a közlésre meg nem felelő hangú Írást nem közöljük. A LAPBIZOTTSÁG TÁRCA I Sok az orvostanhallgató Irta: KARINTHY FRIGYES Fájnak a beleim és fájt a mellem belül, mit tegyek? Gondoltam, elmegyek a belgyógyászati klinikára, megkérdezem, mi bajom van. A klinika bejárata előtt nyüzsgő tömeg feketéllett. Kérdésemre, hogy kik azok, egy szakállas aggastyán válaszolt, mondván, hogy ők orvostanhallgatók, akik a leckekönyvüket akarják aláíratni Ázalag dr. egyetemi tanárral és hogy reg- j gél öt óra óta állanak itten. Be akartam hatolni az épületbe és! kétségbeesetten furakodjam, gyömrődtem és gyömöszöltem, rugdalóztam, — az ember mit meg nem tesz az egészsége kedvéért — de a hallgatók határozott előnyben voltak, többnyire másod és harmadévesek lévén, a tájanatómia s élettan fölényes ismeretével nálam pontosabban tudták, hogy a gyomornak melyik részébe kell rúgni, hogy nagyon fájjon. Mire a folyosóra értem, megállapíthattam, hogy nekem tulajdonképpen nem is a belgyógyászaton van dolgom, hanem a sebészeten, hiszen tele vagyok daganatokkal. De ha már itt voltam, megkérdeztem egy ápolót, hogy merre kell bemenni a tanárhoz. Kérdésemre az ápoló indexemet kérte és nem akarta elhinni, hogy nincsen. Azt mondta: jó látót ő már olyat, hogy be akartak csúszni ezek a szemérmetlen hallgatók. Mikor végre mégis csak meggyőztem, hogy beteg vagyok, nagyon udvarias lett és bevezetett a tanterem előszobájába, ő maga bement a tanárhoz. Az ajtón keresztül hallottam a tanár bizalmatlan hangját: —Biztos, hogy nem hallgató? — Nem, nagyságos uram, — mondta az ápoló — beteg, egy valóságos beteg. — Hát akkor vigye be a katedrára és ültesse le, — mondta a tanár örömtől reszkető hangon. Három ápoló jött ki, nekem estek és összekötöztek. Azután bevittek * egy tanterembe, ahol mitegy kilencszáz hallgató ült, mondják, hogy tulajdonképpen ezernyolcszáz volt ottan, csak- — én kilnecszázat láttam, de hogy az egyik fele a másik feje fölött foglalt helyet. Mikor behoztak a hallgatók, hangos or- ditozásba törtek ki és fogcsattogva a katedra felé nyomultak. De az ápolók visszaszorították a tömeget; az egyik közbe a fülembe súgta, hogy már nagyon régen nem láttak beteget, mert ebben az évben minden betegre négyszáz orvostanhallgató jut, úgy hogy a tanárok a színész- egyesületet kérték fel, szállítana egy néhány ügyes színészt akik jól tudnak betegséget ábrázolni, hogy a tanítás folytonossága meg ne akadjon. E percben lépett be a tanár A hallgatók hangos üvöltésbe törtek ki és indexeiket lobogtatták. — Aláírni, aláirni! — ez volt, amit utoljára hallottam, azután megállapítottam, hogy nekem tulajdonképpen nem is a sebészeten, hanem a fülgyógyászaton volna dolgom, mert megsi- ketültem. — Ki vizsgázik ma? kérdezte szigorúan a tanár.- Ötven hallgató ugrott fel és megrohanták a katedrát, indexet lobogtatva. — Csend! — mondta szigorúan a tanár. — Majd meglátjuk, tud-e felelni is úgy a kollokváló, mint ahogy zajongani tud. Neveletlen népség! Beteg, nyissa ki a száját. Ijedten engedelmeskedtem. — Nos, — mondta a tanár — mi baja van ennek a betegnek? Harminc vizsgázó rohant a szájamnak, hogy megnézze a nyelvemet. Hosszas verekedés után végre egy szőke, izmos hallgató jött be elsőnek, aki ötletesen nyakig bedugta fejét a torkomba, hogy először vizsgázhasson. — Torokfájása van, — mondta aztán a tanárnak. — Tessék aláirni az indexemet. De a tanár gúnyosan nevetett. — Majd ha megtudja mutatni, hogyan kell gyógyítani a beteget. A hallgató megvakarta a fejét, aztán megvakarta az én fejemet. Aztán egy pohár benzint öntött a szájamba és kérdőleg nézett a tanárra, hogy jó lesz-e? De a tanár pokoli guny- nyal rázta a fejét, nem segített a felelőnek. Mandula, mandula, —súgták hátul a kollégák, mire a hallgató megfogta a mandulámat és kiszedte, közben kérdőleg nézett a tanárra, aki azonban erre is a fejét rázta. Erre a hallgató dühösen nekem jött és felvágta a torkomat, aztán a tanárra nézett, — na igy jó lesz? De a tanár megint a fejét rázta és végre megszólalt: — Nem jó. Nem készült. Nem tud semmit. Mars helyre. Pol- lák, mondja meg maga: mire van szüksége a betegnek? 's — Brómra, — mondta Pollák. — Nem jó. Szecsák! — Császármetszésre. — Nem jó. Egyikük se készült. Nem tudnak semmit. A betegnek feltétlen nyugalomra van szüksége. Amire ezSfkután számíthattam is: örök nyugalomra. Úgy ahogy voltam, bevittek a boncterembe. Mellettem egy másik nulla feküdt, aki vigyorogva intett a szemével és odasugott, hogy ne szóljak senkinek, ő nem is hulla, hanem orvostanhallgató és az indexét akarja aláíratni, de csak igy tudott be- iutni a tanterembe. Előre mulatott rajta, hogy meg lesz lepet- ve a tanár, mikor bele akar majd vágni, mire ő felegyenesedik és előmutatja az indexet. No de most tessék aláírni....!