Bérmunkás, 1941. július-december (29. évfolyam, 1170-1195. szám)

1941-09-20 / 1181. szám

o UlCai

BÉRMUNKÁS

1941 szeptember 20.

1870 - 1941

A nyári napokban éppen hetvenegyeik évfordulója annak, hogy III. Napoleon Franciaországa megüzente a háborút Bismarck Poroszországának. Mindössze tiz képviselő szavazott a hadüzenet ellen az akkori francia parlamentben, a többiek so- vé!n lelkesedéssel tapsoltak a császár miniszterelnökének, 01- liwier Emilnek, amidőn kijelentette, hogy “a francia hadsereg az utolsó cipőzsinórig kész.” Valójában pedig már az első csaták után kiderült, hogy a francia hadsereg mily elhanyagolt állapotban van, milyen elavult a felszerelése, milyen korszerűtlen a szervezése, milyen korrumpált az utánpótlása s milyen keveset tanultak a vezetői a csak közelmúltban lezajlott porosz-dán és porosz-osztrák háborúból. Moltke hajszálnyira azzal a villámgyors taktikával verte meg 1870-ben a franciákat, mint négy évvel azelőtt az osztrákokat. Hat héttel a hadüzenet után, megsemmisít tő csaták egész sora eredményképpen már kapitulált Sedan- nál a francia fősereg és még nem tartott két hónapja a háború, amikor a németek befejezték Párizs körülzárását. Ami a francia győzelmi bizalom jogosságát s a katasztrófa szédületes gyorsaságú kibontakozását illeti, 1870 elég nagy hasonlóságot mutat 1940-nel.

De egészen könnyen az analóg helyzetek sorát találjuk meg a franciákra nézve oly végzetes két esztendőben s igy nics minden érdekesség nélkül az 1870-es és a következő eseményeinek rövid vizsgálata. Azt hisszük néhány figyelemreméltó szempontot fognak adni az 1940-es események megértéséhez is.

III. NAPOLEON URALMA MÖGÖTT

A francia vereségnek legvégső oka 1870-ben is a nép és a hatalom kiélezett ellentéte volt. III. Napóleon Franciaországa sokáig szerepelt az európai köztudatban mint “demokratikus monarchia” mintaképe. S ami a külsőségeket illeti, látszólag nem minden alap nélkül. III. Napoleon országában az akkori idők legáltalánosabb, leg- szélesebbkörü választójogával megválasztott parlament működött, maga a császár is az államélet minden fontosabb fordulata előtt népszavazás utján igyekezett megtudni a nép véleményét. III. Napoleon különben is szerette a demokratikus látszatot ápoló g esztusokat, nem felejtve el, hogy annak idején őt az 1848 júniusi és 1849 júniusi újabb munkásvérfürdő hatása alatt a polgári köztársaságból alaposan kiábrándult munkás- és kisparaszttömegek választották meg olyan mindent elsöprő többséggel elnöknek. Nem lehet tehát csodálni; ha a korabeli európai szabadságmozgalmak éveken keresztül milyen reményeket fűztek hozzá s Kossuth, Mazzini és a lengyelek hosszú időn keresztül látták benne protektorukat.

Valójában a széleskörű általános választójog, a parlament, a népszavazások s a többi demokratikus kulissza, mind csak

( arra volt jó, hogy elleplezze az igazi hatalmi viszonyokat. A tényleges hatalom az udvar körül kialakult oligarchikus klikk kezében volt, amely szilárdan kezében tartva az állami apparátust, mindenkor tudta a választásokat úgy “befolyásolni”, hogy a barlamentekben komoly súlyú ellenzék sohasem kerülhetett. Ez az uralkodó klikk egyre szükebbkörü lett, amint a császári politika sorozatos baklövései egyre több és több társadalmi csoportot fordítottak el III. Napóleontól. Elsősorban a munkásság került szembe a fennálló rendszerrel, amely számára a munkaidő felemelését (1848-ban, a februári forradalom után napi tiz órában állapították meg a munkaidőt III.

. Napóleon ezt 12 órára emelte i föl) minden gyülekezési, egyesülési, sztrájkjog megvonását, általában teljes kiszolgáltatását hozta a teljesen elzabolátlanko- dott nagytőke kényének. A parasztságot a rettenetes adók ingatták meg a császári hűségűkben, 1870-ben tehát sem a munkások, sem a parasztok nem szívesen ontották vérüket III. Napóleonért. De a polgári osztályok, amelyeknek akkor a parasztságnál is, a munkásságnál is összehasonlíthatatlanul nagyobb súlyúk volt, valójában ellenségként állottak szemben a császársággal. Ezeknek a rétegeknek jól felfogott osztályérdeke nyugodt, békés, stabil idők kívánását diktálta s éppen ez a nyugalom, ez a stabilitás volt az, amit nem tudtak megkapni. III. Napóleonnak önérdekeitől vezetett külső és belső politikájáról, mely az egyik kalandos válságtól a másikig bukdácsolt.

A polgárság egyre inkább a régi, legitim királyság visszaállítását látta érdekeiben állónak s nyíltan csak azért nem fordult III. Napoleon ellen mert a polgári rétegek is megoszlottak éppen a király személye tekintetében, az egyház által befolyásolt részük inkább a Bourbonokat, a másik részük viszont inkább az Orleánsokat akarta restaurálni. A két ellentétes irányzat azután végül is III. Napoleon személyében egyenlítődött ki, közömbösítette egymást. De a legfőbb ok, a forradalomtól és az azt nyomon követő munkásdemokrácia uralmától való félelem volt.

Bazaine és Sedan

Mély szociális ellentétek hasogatták tehát a demokratikus császárság külszíne alatt Franciaországot, gyanakodva állottak szemben egymással az osztályok. Legalább is félszemmel nem az ellenséget, hanem egymást nézték. S Sedan is már azért következett be, mert a francia hadsereg Bazaine alatt álló fele nem a csatatérre sietett, holott együttesen győzhettek volna, hanem, amint az első vereség után a párizsi nép zavargásairól jöttek hírek, inkább Párizs felé végzett mozdulatokat, hogy a munkásság esetleges forradalmi kisérleteit vérbe fojtsa. Bazaine később Metzbe vonult, azzal a szándékkal, hogy annak erődvonalai mögött érintetlenül megőrzi seregét s ezzel

akadályozza meg a háború után minden kilengést. Bazaine számítása be is vált. Metz ugyan elesett, de később valóban Ba- zainenek a német fogságból visszatérő csapataival verték le : a párizsi munkások 1871. évi ! forradalmát.

A sedani fegyverletétel után 24 órával a párizsi nép jóvoltából ugyan már újra köztársaság volt Franciaország, de ez a köztársaság még korántsem jelentette a nemzeti egység helyreállítását, sőt ellenkezőleg a belső részeket és szakadékokat mégis csak úgy ahogy eltakaró császári kulissza leomlásával csak élesebben jutottak kifejezésre az ellentétek. Dokumentá- lódott ez mindjárt abban, hogy a köztársaság nyomban két kormánycentrummal a l a kult meg, amelyek között kifelé is csak igen laza volt a kapcsolat, befelé pedig valójában egymás ellen dolgoztak. Nevezetesen: alakult egy kormány Párizsban, amely a polgári felső osztályokra és a különböző monar- chista irányzatokra támaszkodott. Az első dolga az uj ‘demokratikus” francia köztársaság kormányának az volt, hogy megtagadta a párizsi néptől egy demokratikus községtanács alakítását. S alakult egy Kormány Bordeaux-ban Gambetta vezetésével, körülötte a vidéki népi erők csapaiVosultak, viszont a felső rétegek csöndesen szabotálták. A párizsi kormány, a mögötte álló osztályerőknek megfelelően, szívesen hajlott volna a békére, hogy minél előbb megkezdhesse “konszolidációs” tevékenységét, elég lanyhán is intézte Párizs védelmét, Gambetta azonban óriási munkát végzett Bourdeaux-ban izzó beszédei hatalmas lángra gyújtották a nemzeti lelkesedést s hetek alatt sikerült, szinte csodaszerüen, százezres hadsereget a szó szoros értelmében a föld alól előteremteni. A francia tömegek páratlan lelkesedéssel siettek a zászlók alá, mindenki 1792-t emlegette: az ugyancsak hirtelen előteremtett, rögtönzött, önkéntesekből álló forradalmi néphadseregek az akkori idők két legnagyobb katonai hatalmassága, a porosz és az osztrák ellen védték meg győzelmesen hazájuk földjét.

Általános volt a meggyőződés hogy a múlt meg fog ismétlődni s a népfölkelés éppen olyan sikert arat, mint 1792-ben. A múltban való hit éppen úgy megcsalta a franciákat 1870- ben, mint 1940-ben, amikor az első világháború emlékeiben bizakodtak. 1792-ben fejedelmi zsoldosseregek nehézkes szervezésű, minden lélek nélkül való csapatai állottak velük szemben 1870-ben azonban már az általános védkötelezettségre alapított legmodernebb szervezésű, és fölszerelésü hadsereg volt az ellenfelük. Hiába volt Gambetta csapatainak minden hősiessége, a győzelem a nagyobb számé, a jobb fegyverzeté, a korszerűbb szervezeté maradt s a párizsi kormány már 1871 januárja végén megkezdette a kapitulációs tárgyalásokat.

Gambetta s a demokratikus tömegek hallani sem akartak a fegyverszünetről. Az volt az álláspontjuk, hogy egy kapituláló kormány már de factó az ellenség hatalmában van igy nem képviselheti az országot, nem beszélhet annak nevében. A párizsi kormány azonban mégis megkötötte Bismarckal a fegyverszünetet s nyomban utána kiirta a nemzetgyűlési választásokat. Az uj nemzetgyűlésnek kellett dönteni a béke vagy háború felett. A választások a németek által megszállva tartott területeken is megtörténtek s a “béke” jelszavával operáló párizsi kormánynak hozták meg a többséget. Az újonnan összeülő nemzetgyűlésen a monarchista és konzervatív polgári köztársasági pártok domináltak, Gambetta hiveiveL erős kisebbségben maradt. Ez a nemzetgyűlés azután gyorsan aláíratta a végleges békét is, amely — amint ismeretes —öt- milliárd hadisarc megfizetését és Elzász-Lotaringia elvesztését jelentette Franciaországnak De ekkor már a kormányt legalábbis úgy érdekelték a belső szociális problémák. Tekintete ekkor már a munkásságon volt, félt, hogy az többet akar, mint egyszerű államformaváltozást.

A párizsi munkásság a békekötés pillanatában komoly belső erőt jelentett vmár annál "az egyszerű oknál fogva is, mert fegyver volt a kezében, hiszen a város védelmének dandárja eddig ránehezedett. A nemzetgyűlés pártját, amelyek a köztársaság elnökévé, vagy ahogy még nevezték, a végrehajtó hatalom fejévé az öreg 80 éves polgári monarchista vezért, Thierst tették, iszonyúan féltek attól, hogy a munkásság arra használja fel, hogy csakugyan megszilárdista és demokratikussá alakítsa az újdonsült köztársaságot. Egyedüli módnak a munkásság letörésére nyílt lázadásba való hajszolása kínálkozott s a megismétlődő kormányprovokációk hiába volt az élesen látó Marx figyelmeztetése, végül is kirobban- tatták a párizsi kommünt. Bismarck gyors ütemben küldötte vissza a fogságból a csapatokat, amelyek az ugyancsak a német fogságból visszatért Mac Mahon vezetése alatt brutális kegyetlenséggel végeztek a párizsi munkásság forradalmával. A III. köztársaság előtt ezzel megnyílt az ut, hogy a mögötte álló tőkés nagypolgári osztályok kívánságának megfelelően átalakuljon monarchiává.

Hogy ez végül mégsem következett be, egyrészt a királyjelöltek ilehetetlen személyén, de másrészt főleg azon múlott, hogy a vezető osztályok maguk sem tudtak egymás között megegyezni, hogy a szóbajövő dinasztiák közül melyiket restaurálják. Természetesen nem plá- toi szempontok döntötték el az állásfoglalást, a polgárság az a része, amely a mozgótőkében s a szabadversenyben volt érdekelve nem nagyon kívánta visz- sza az arisztokrácia által importált Bourbonokat, mert félt a nemesi kiváltságok, monopóliumok újból való feltámadásától s inkább az Orleans-dinasz- tia “Polgárkirályságát” kívánta. Végül is az ellentétes irányzatokat a köztársasági államforma semlegesítette, mint annakidején III. Napóleon személye. De hogy ilyen körülmények között a köztársaság sokáig nem tudott gyökeret ereszteni, az csak természetes.

Arra azonban mindenesetre jó volt a köztársasági forma, hogy a polgárság közös érdeke-