Bérmunkás, 1941. július-december (29. évfolyam, 1170-1195. szám)

1941-07-26 / 1173. szám

6 oldal BÉRMUNKÁS 1941 julius 26. SÍRJ és NEVESS! Változnak az idők, változnak . a katonák is. Ezideig úgy tud­tuk, hogy a baka azért bakan­csos, hogy gyalogoljon. Hiszen még a nótában is azt mondja a baka jó magyarosan, hogy “gyalog masírozok én.” Az amerikai baka azonban csak autón masírozik és tankon lo­vagol. Éppen azért országos fel­tűnést keltett, mikor Ben Lear generális 15 mérföldes gyalogo­lásra ítélte azokat a katonákat, akik a golfozó lányokat 'you- hoo, you-hoo” csata kiáltással üdvözölték. A súlyos büntetés miatt még a honatyák is meg- orroltak és szóvá tették az ügyet a képviselőházban. A honatyák ugyanis a rövid nad- rágos “görlikkel” rokonszen­veznek. Az egyik californiai ezred megirigyelte a memphisi kato­náknak kijutott nagy reklámot és “you-hoo” versenyre hívta ki őket. ”Mi minden reggeli előtt 15 mérföldet masírozunk” — írták nekik — “és nem kia­bálunk a lányokra, hanem azok kiabálnak nekünk. De nem is megyünk mi a mamához, sem a honatyához, hogy törölje le az izzaddságot rólunk.” A memphisi katonák még eddig nem válaszoltak. A leg­| TÁRCA | A KIFUTÓ Irta: KOVÁI LŐRINC Odatámasztotta a kerékpár­ját a piszkos falhoz, a feketén, hűvösen ásító pinceablak elé, azután ütemesen előregörnyed­ve és kiegyenesedve, nagyokat szipogva, felnőttesen ráncolva vörös homlokát, úgy dörzsölte a hidegtől összemardosott uj­jait, mintha nagyon örülne va­lami hirtelen jött nagy, ostoba szerencsének. Hosszú volt és idomtalan mozgású, a micisapkája, ketté­tört szemvédője előrenyult, mint egy madár csőre. Hátul ki­kopott, térdén foltos nadrágja úgy lógott lábain, mint egy be- horpasztott, rozsdás kályhacső. Amikor kiegyenesedve lábujj­hegyre állott, ugylátszott, hogy mingyárt kilép a félretaposott, furcsán hosszú, hajlottorru ci­pőjéből. Az udvaron söröshordók dől­tek egymásra, valami soha be- nem fagyott szennytócsa sötét­lett ott, ahol a konyha gőzbe- borult, szürke, zsíros ajtaja volt, meghatározatlan ételma­radékok hevertek a küszöb előtt Ritka gőzt fújva, megállott és várakozva elpillantott a konyha felől. Amióta a londinér beteg volt, ő hordta az ebédet, de a konyhába bemenni csak hívásra volt szabad. Az udva­ron megtorlódott a hideg téli levegő, de mégis kellemesebb volt, mint kint az uccán, ahol a szél úgy marcangolta testét, mint ' egy jégfogu vadállat. Csend volt. Csak a konyhaajtó mögül csorrantak meghatáro­utolsó hírek szerint a nagy csendben haladtak el az utjuk- ba eső golf pálya mellett s csu­pán egyetlen “hoo” (és nem you-hoo) kiáltás hangzott el. A röktön megejtett vizsgálat ki­derítette, hogy ezt a hangot az ezred kutyája adta le. Ez a Ben Lear generális még nem elég nagy kutya ahoz, hogy ennek a Pincsinek is parancsoljon. De (ezért nem kell tartani, hogy mindenki olyan szigorú a katonákhoz, mint ez a generá­lis. New Yorkban például kato­nákkal Választatták ki az uj divat világ-központban készült ruhák legszebbikét. LaGuardia és társai úgy okoskodnak, hogy csupa hazafias felbuzdulásból minden nő azt fogja viselni, ami a katonáknak tetszik. így a kel­lemest a hasznossal, vagyis a businesst a hazafisággal lehet összefogni. És a katonák valóban ki is választottak egy pár igen szép ruhát lányok nélkül, vagyis anélkül, hogy modelokon látták volna. Mikor aztán nagy meg­elégedésre elkészültek a divat­tal, követelték, hogy ha már kiválasztották a ruhákat lá­nyok nélkül, akkor hadd válasz­szák ki a ruhákhoz a lányokat, — természetesen ruhák nélkül. zatlan tompán puffanó hangok, zörgés, susogás, ének és vala­mi ütemes, időről időre felhang­zó csörrenés. Az ég szürke volt és téliesen piszkos, mintha va­laki ráépítette volna a nagy emeletes ház tetejére. Néha zavaros, izgató ételil­lat áradt valahonnan, ő úgy érezte, mintha ez az illat a pin­ce ablakából jönne és elfordult. Gyors mozdulatokkal lóbálta kezeit, hogy átmelegedjen. Sze­retett volna már túl lenni ezen az éhes, szürke, hideg bélelőt- tön. A délelőtt mindig nehéz volt, a vacsora kevés, a reggeli semmi, ebédet majd maradék­ból kap úgy három óra felé, ha kész lesz a kihordással. Amig a kerékpáron ült, addig nem érezte úgy az éhséget, csak a szokásos enyhe gyengeség öm­lött az izmokon és fékezte a mozdulatokat, mint a sár a ke­rekeket. Most azonban, hogy várni kellett, a gyengeségből bosszantó idegesség lett. Odalépett a kerékpárhoz. A gép félrefordult a kormánnyal, rozsdásan, kopottan úgy dőlt neki a falnak, mint egy éhség­től összeroskadó, csontos gebe. A lánca erőtlenül, petyhüdten lelógott a két kerék között, a csomagtartó rácsról . lecsüngő vaskampók, amelyekre az étel­hordó edényeket a k asztják, olyanok voltak, mint a lófogak. Határozatlanul megfogta a kor­mányt, a hideg vas jeges hara­pással belemart a csontos, pisz­kos tenyerébe. Visszahúzta a kezét és ösztönszerüleg vágyat érzett, hogy belerúgjon ebbe a hideg, halálosan közömbös vas­csontvázba. A konyha ajtaia határozot­tan megzörrent. — Halló! — repült ki éles, rekedt asszonyhang a kitóduló gázfelhők és ételszag hátán. Igen, a katonák is azt mondják hogy a kellemest a hasznossal kell egyesíteni. De hamár a ruháknál tar­tunk, akkor azt is megemlíthet­jük, hgy milyen ruhákat kell viselni a jól öltözött uraknak és urhölgyeknek a légvédelmi pin­cékben. A new yorki nagy di­vatáru cégek már közszemlére rakták azokat a ruhákat, (.me­lyeket minden “lady és gentle­men” magára vesz, mihelyt a légitámadást jelző szirénák szó­lalnak meg. Mint hallottuk a több száz dollárba kerülő ru­háknak nagy keletjük volt egy darabig. Akkor azonban az egyik dzsentlemannak eszébe jutott, hogy hiszen még nin- csennek is légvédelmi pincéink. (Ezt a szükségletet elégíti ki az az élelmes new jerseyi lakos aki a saját propertijéré légvédelmi buvhelyet épített a múlt hetek­ben.) A ruhák eredetijét állítólag az egyik angol királyi herceg­pár számára készitették. így természetesen az összes Royal Anglofobikus Americana An­gol királyi amerikai talpnyalók — házilag készült uj műszó) megvette azokat. Most aztán naponként imádkoznak egy kis légitámadásért, hogy viselhes­sék a ruhákat. Mert úgy tart­ják, hogy ruha teszi az embert. Mi azonban már tudjuk, hogy ők mindenféle ruhában csak élősdiek maradnak. — Halló! Moravcsik! Megfordult és sietős, gyere­kesen botladozó léptekkel, félig futva indult az ételszag irányá­ba. Valahonnan a hatalmas konyhaterem félhomályos mé­lyéből, ahol mindig égett egy nedves, üveges, vörösen pislogó villanylámpa, érdes, harcos asz- szonyhang kiabált feléje. A hangok, illatok, szag, zör­gés, csörrenések, susogás, for- tyogás egyszerre összeolvadtak és szédületes kavargással vi- harzottak körülötte. A gyomra korogva úgy kapkodott utánuk, mint a kutya a kocsi kereke után. — Először a méltóságos ur­nák vigye.... hallotta? Csak azután aRátkaiéknak... hallot­ta?.... A Kovácsék ráérnek leg­utoljára.... hallotta? Moravcsik tudta, hogy ez a Sorrend kerülőt jelent, mert a méltóságos urék az Újpesti rak­parton laktak, Kovácsék pedig csak itt, a harmadik uccábar;. — Vigyétek! Moravcsik megrezzent. Min­dig megrezzent, pedig tudta, hogy ez a parancs a konyhalá­nyoknak szól ,akik a hosszúkás, egyenruhaszerüen kék ételhor­dóedényeket ráakaszják a ke­rékpár csomaghordóján lógó vaskampókra, ü— Csak az uccán szálljon fel, aztán siessen, mert a későnjö- vőnek a csontja jut, annak is a rossza. Ebben a mondatban már volt valami jóakaratu, meleg figyel­meztetés, ezt már a vörössze- mü, nedveshaju konyhalány mondta, aki egymásután akasz­totta idomtalan, lúgtól sebesre- mart kezével az ételhordó edé­nyeket, mialatt Moravcsik úgy tartotta a kerékpárt, hogy el ne dőljön, mint lovászok a paripát. —Aztán majd a húsból hagy­De maguk az angol királyi hercegek nem is olyan rosszak, mint az őket majmoló amerikai milliomosok. Sőt mi több, maga az angol király mutat jó példát a többieknek. Most, hogy nagy szükség előtt áll Anglia népe, a felséges ur is együtt nélkülöz a nélkülözőkkel. Maga a felsé­ges asszony jelentette be, hogy felséges férje naponként EGY cigarettával kevesebbet fog el­szívni. Még szerencse, hogy er­re a hírre az amerikai imádói annyi cigarettát küldtek, hogy “His Majesty” megmenekülhe­tett e rettenetes szenvedéstől. Virginia és North Carolina államok meg azon veszeksze­nek, hogy melyikük használhat­ja jogosan a “nemzet születés­helye” címet. Virginia azt állít­ja, hogy ott volt az első mara­dandó telepítés. Erre North Carolina azzal válaszol, hogy Virginia Dare, az első amerikai fehér gyermek az ő államukban született. Olyanféle ez is, mint az, hogy mi volt előbb, a tyuk-e vagy a tojás? De azért a harc elkeseredett, mert a nemzeti di­csőséget mind a két állam ka­matoztatni akarja a turisták csalogatásával. Mind a két ál­lam elkészítette a sok nyomtat­ványt, amelyekben hirdetik, hogy a nemzet ott született, •— mérsékelt árak mellett. Már­mint, hogy a szállodák számí­tanak mérsékelt árakat azok­nak, akik a születést elhiszik. (HOMO) ' janak ám.... — mondta hüm- mögve és érezte, hogy a három óra, amikor leülhet, hogy meg­egye a neki járó ételmaradékot, végtelenül, elképzelhetetlenül messze van. A hús mindig prob­léma volt. Levesből eleget ka­pott, de a husadag néha elfo­gyott, vagy kevés volt. Morav­csik tudta, hogy az ebéd volta­képpen nincs is benne a szerző­désben. De éppen ezért a hús problémája volt a nap legizga- tóbb és egyúttal döntő kérdése, amely meghatározta a hangula­tát délután, sőt másnap déle­lőtt is. Ha nem kapott húst, ak­kor fázott, valami furcsa, be­lülről jövő fagyos áramlattól, amely talán még kinzóbb volt, mint az uccák szürke aszfaltján rohamozó decemberi szél. Kifordult a kapun, furcsán magasraemelve a lábát, hogy hozzá ne érjen a csomaghordó két oldalán lógó edényekhez fel­szállott a gépre és előredőlve, lassú ütemes mozdulatokkal ta­posta a pedált. Az edények foly­tonos csörrenő hangokat haji- gáltak a levegőbe. A lánc idő­ről időre ércesen felfreccsent, a gép lassan, fáradtan ballagott előre. Az aszfalton itt-ott össze- fagyottszélü, vékony hófoltok hevertek. A jégkéreg idomtalan üvegkerete tompán csillogott. A gondolatok valahogy össze­keveredtek, összefagytak, azu­tán újra széthullottak, mint ap­ró jégdarabok. ....Egy ebédért 10, tiz ebéd­ért tízszer tiz, száz.... száz fillér száz fillér egy pengő. .. A kormány fagyos vasa der­mesztő szoritással marta a te­nyerét, az ujjak elkerülték, a kézfej kékes-vörös bőre alól furcsán fehéredtek elő a cson­tok. A hideg, fagyosan izzó árammal áradt a vasból és vala­hol a szive táján találkozott az-

Next

/
Thumbnails
Contents