Bérmunkás, 1941. január-június (29. évfolyam, 1144-1169. szám)
1941-02-01 / 1148. szám
8 oidai BÉRMUNKÁS 1941 február 1. TÁRCA | Születésnap Az öregasszony az ágyban feküdt. Olyan elesett és gyenge volt, hogy egyre inkább húzta az ágy, mintha már életében hozzá akarna szokni az örök pihenéshez. Csendesen feküdt, az arca majdnem olyan fehér volt, mint a párna, amelyhez hozzásimult. Ez az arc finom- vonalú arcélével még mindig szép volt, csak az apró barázdák és pókhálók mutatták öregebbnek, mint amilyen idős tényleg volt. A steme, hajdani ragyogó kék szeme, még élénk tűzzel világított és a keze még mindig keskeny volt, finom és hosz- szuujju. — Pedig mennyit dolgoztam életemben! — sóhajtotta az öregasszony, ahogy elnézte a kezét, amelyen a finom kék erek furcsán és titokzatosan futottak valami rejtelmes forrás felé. A rejtelmes forrás, a szív, az öregasszony munkától, kíntól, gondtól elgyötört szive, néha már alig vert, mádkor pedig a vér vad vágtatással áramlott az ereiben. Ilyenkor úgy érezte, szétpattannak a homlokán az erek és keskeny, finom kezét szorította a lüktető erekre, hogy visszakényszeritse vágtató vérét. Most csendesen feküdt az öregasszony. Bágyadt délelőtti napfény ömlött el a szobában, olyan bágyadt és erőtlen napfény, mint ő maga. A kezét nézte még mindig és eszébe jutott egész élete. A leánysága a boldog fiatalsága, amikor még szép volt, amikor még csontjairól nem marta le a húst az Idő. Az a táncmulatság jutott eszébe, ahol az urát megismerte. Pontosan maga előtt látta ruhájának minden redőjét, látta szép nyakát, formás vállát, amely a csipkék közül kifehére- dett. Fekete haját is látta, térdig leérő súlyos és fényes haját, amelyet apró csigákba göndörített a kisváros egyetlen fod- rasznője. Az öregasszony nagyot sóhajtott. Ó, nem, nem az fájt, hogy már nem szép, hogy elmúlt régen az ifjúsága, hiszen tudja, hogy minden múlandó. Nem is maga miatt fájt, hogy öreg, ráncosbőrü, szegény ösz- szeszáradt asszony lett belőle. —Ez volt hát az életem! — gondolta az öregasszony és az arcán végigördült egy könnycsepp. Ez a szoba, ez az egész birodalmán. Egy hosszú, munkás életen keresztül csak eny- nyit tudtam szerezni. Mindegy! — legyintett gondolatban —, hiszen úgyis itt kell mindent hagynom. Mindent, amit szerettem. Csak fáradt és elgyötört testem, csak az elkinzott szivem kisér el az ismeretlen útra. A gyermekeim? — jutott eszébe most hirtelen. A gyermekeim? Majd elfelejtettem. Az apjukat is elfelejtették. Nincs már szükségük rám. Az anya megtette a kötelességét, most már elmehet. Pedig mennyit dolgoztam értük! Hajnaltól késő estig csak velük törődtem, csak miattuk éltem. Hogy nekik legyen minden szép és minden jó. A lányok ruháját este kimostam, reggel felkeltem, kivasaltam, mire iskolába mentek, a fehér ruha a szekrényben függött. Milyen szépek voltak a gyerekek! — gondolta most boldog büszkeséggel és fáradtan elsápadt az arca az emlékezéstől, elsimultak a ráncok és a barázdák. És a fiuk is mindig olyanok voltak, mintha skatulyából szedték volna ki őket. Nem látszott rajtuk soha a szegénység. Pedig a háború alatt, mikor az apjuk elment a harctérre, nemcsak a háztartást láttam el, hanem a kenyeret is én kerestem a négy gyerekre. Fillérekért vártám . . . kato- ruhákat vártám . . . éjszakákon át hajtottam a gépet, úgy éreztem néha, hogy beszakad a hátam ... és vártám, vártám. Vártam az uramat, de nem jött vissza többé. Egy hét alatt megőszültem és még arra sem volt időm, hogy gyászoljam az uramat, mert a gyerekeknek enni kellett adnom, a gyerekek élni akartak. Halálos fáradtan vonszoltam magamat évekig. Közben a gyerekek felnőttek, dolgoztak. Szorgalmas, jó gyerekek voltak. De az anyák sorsa az, hogy a gyerekek elhagyják őket. A fiuk elmentek messze tengerentúlra. Csak levél jön tőlük néha, meg egy kis pénz . . és ez olyan furcsa . . . néha úgy érzem, nem is én hoztam a világra őket, olyan távoliak és idegenek. Nem az én szőke kis fiam többé, hanem idegen, ismeretlen férfiak . . . Felnőttek, nincs szükségük többé az anya gondoskodására ... A lányok? A lányok is inkább a férjükhöz tartoznak . . . eljönnek ugyan, megállnak az ágy mellett és érdeklődnek . . . ó. Istenem, sok a gondjuk nekik is, nem érnek rá az anyjukkal törődni — mentegette az anya, az örök anya a gyermekeit. De a következő pillanatban riadtan nézett az órára. Ilyenkor szokott a kisebbik lánya jönni. Jaj, hátha nem jön? — nyilait a szivébe a félelem. Hátha dolga van és nem jöhet, akkor ma hiába vártam. Olyan kietlen és szomorú az életem, már minden olyan messze van tőlem, már nem érdekel a rádió, nem érdekel az újság, az étel izei sem csábítanak többé, most már csak az kell, hogy valaki jöjjön és megfogja a kezem és kedves legyen hozzám, megsimogassa és megcsókolja öreg, barázdás arcomat. A csengő berregett. Az anya eligazította a takarót, fáradt kezével végigsimitott fehér haján, mert még mindig nem adta fel a harcot, nem adta meg magát. Fajta dolga! — moso- lyodott el —, anyám is úgy vigyázott magára. Még az utolsó nap is olyan gonddal öltözködött föl, olyan tiszta és takaros volt, mintha vendégségbe indulna. Nem érdemes pedig olyan sokat törődni az egésszel — gondolta az öregasszony lemondóan és várakozóan nézett az ajtó felé. A kisebbik leánya jött. Mindig pontos volt, kivéve, ha iskolába kellett mennie. De tanulni jól tanult azért. Milyen szép! — gondolta anyai büszkeséggel, ahogy közeledő leányát nézte. Olyan, mint ő volt fiatal- asszony korában. Virágot hozott? — tűnődik az öregasz- szony —, milyen nap van ma? — Milyen^ szép vagy ma, anyu! — szólal meg a leánya —, ettél már valamit? — Igen! — hazudja az anya és fehér arca lassan kipirul az örömtől, hogy nem várt hiába. Mégis eljött a leánya. A naptárra tekint és most veszi észre, hogy ma van a születésnapja. Talán az utolsó! Ki tudja! A virágot odaszoritja sovány melléhez és boldogan hallgatja leánya üdvözlő szavait. Örül a hangjának, a fölényes, kicsit gúnyos hangnak. Ez a hang ritkán árulja el meghatottságát, de ezt is tőle örökölte. Nem voltak soha olyan nyali-fali ked- veskedők az ő családjukban, de most azért jól esik, hogy a leánya megsimogatja és megcsókolja. Most jól esik ... ki tudja, meddig örülhet még ennek? — Olyan boldog vagyok! — suttogja az öregasszony és most úgy érzi, hogy nem élt hiába. Nem dolgozott hiába. Fölnevelt (A-l) Allis Chalmers 9000 munkása sztrájkba lépett. A sztrájkot a CIO vezeti. A munkások követelése zárt műhely és fizetés emelés, azonkívül egy másik követelésük az, hogy a gyár két munkását azonnal bocsássák el. San Diego, Cal. A Ryan Repülőgép gyár munkásainak a sztrájkja befejezést nyert. A CIO tudósítása szerint a munkások minden követelését a társaság teljesítette. EGY KIS HÁBORÚS PROFIT A Republic Steel Co. 1940-es évben több mint 21 millió tiszta hasznot könyvelt el. Úgy látszik az acéltársaságok prosperálnak a háborús megrendelésekből. A tudósítás szerint az 1940-es évben érte el a legmagasabb profitot, vájjon az ottan dolgozó munkások is ugyan igy dicsekedhetnek? NAGYLELKŰSÉG Evarts, Ky. A Bérmunkás olvasóinak még emlékezetében van a Kentucky bányászok sztrákja 1931-ből, amikor hét ártatlan sztrájkoló bányamunkást az osztálybiróság életfogytiglani börtönre Ítélt. A tudósítás szerint Mayer kormányzó a még börtönben levő négy bányász közül Bensonnak szabadlábra helyezését rendelte el, mig a másik háromnak névszerint Jones, Poor, Raynoldsnak életfogytiglani büntetését 20 évre változtatta, mivel már büntetésük nagy részét kitöltötték, igy azután jogosan kegyelmet kérhetnek, ami már folyamatban is van. A demokrácia hazájában igy töltik el ártatlan munkások életük egy részét a börtönökben, csak azért, mert sztrájkba léptek emberséges megélhetésért. AMINEK A TÖRVÉNY SZEMET HUNY New Orleans, La. Az itteni bútorgyárban már hetek óla sztrájkolnak a munkások. A társaság által felvett söpredékek közül, akiknek az a kötelességük, hogy a sztrájkot megtörjék egy Paul Bergeron névre hallgató alak, agyonlőtt egy Miney nevű munkást, aki éppen a picket lineon tartott szolgálatot. Az államügyész, aki az négy gyermeket és gyermekei boldogok. Mit várhat, mit akarhat mást? Az előbb azt gondolta, hogy a gyerekei nem törődnek vele ? Dehogynem! Hiszen virágot hoznak a születésnapjára. Egyik sem feledkezik meg róla. A fiuk is Írtak levelet. Újabb csengetés hallatszik. Jön a másik leánya is. Szeretik a gyermekei . . . nem élt hiába . . . érdemes volt dolgozni értük. Édes mosoly suhan át az anya munkától, betegségtől elkinzott arcán, megszépítő és megfiatalító boldog mosoly. Egész nap ragyog az arcán ez a mosoly, még álmában is ott fénylik és tündöklő glóriaként övezi a sapadt, fehér fejet. Monostory Ada esetet felülvizsgálta, ezt az alvilági söpredéket szabadlábra helyezte, sőt még fegyverviselésért sem vonták felelőségre. Másképpen hangzana az államügyész vádja, ha egy sztrájkoló munkás követte volna el ezt a gyilkosságot, vagy fegyvert találtak volna bármelyiknél. Lehet-e azon csodálkozni, hogy ezek a munkások sztrájkba mentek, mikor asztalos szakemberek heti 16 dollárt kerestek, gépmunkások és segítőknek pedig csak 11 vagy 12 dollárt fizettek hetenként. 36 MILLIÓ BÉRMUNKÁS A washingtoni kimutatás szerint az amerikai iparokban 36 millió munkás volt alkalmazva 1940 december 1-én. Ebben azonban nincsennek beleszámítva a mezőgazdaságban foglalkoztatott munkások. EGY IGAZI ÚJSÁG A Curtis-Wright repülőgép gyár igazgatóját Washingtonban a katonai szakértő bizottság elé kérették, ahol arról akartak meggyőződést nyerni, hogy tulajdonképpen mi okozza a repülőgépek szállításának a fennakadását. A bizottság természetesen kérdésekkel halmozta el a repülőgép gyár igazgatóját, aki a kérdésekre a többek között azt válaszolta: “A munkásokat semmi esetre nem lehet azzal vádolni, hogy bármiképen akadályozzák a termelést, mert ők minden tekintetben kö- telességszerüen teljesitik a munkájukat.” AZOK az olvasóink,, akikhez lapke- zeló'k nem kerülnek 35 centet küldjenek, lehet bélyegben is — és megküldjük a BÉRMUNKÁS NAPTÁRÁT P. O. Box 3912 Station S. S. Cleveland, Ohio FERDESÉGEK
