Bérmunkás, 1941. január-június (29. évfolyam, 1144-1169. szám)
1941-01-25 / 1147. szám
8 oldal BÉRMUNKÁS 1941 január 25. Egy kiáltás a pusztába Szenátor Burton K. Wheeler, egyike azoknak a néhány törvényhozóknak, akiknek még van bátorságuk a háború ellen felemelni a szavukat. Wheeler a múlt év utolsó napján az elnök beszéde után szólalt meg a rádión, nagyon sok igazságot, időszerű intést, figyelmeztetést mondott be a rádióba, de mi, akik nagyon sokban megegyezünk vele és legjobban szeretnénk ha' szavai meghallgatásra találtak volna — állapítjuk meg azt, hogy kiáltása nagyon kevés hatással lesz a háborús kialakulásra. Szenátor Wheeler éppen úgy tudja mint mi, hogy már késő a tiltakozás. Amerika már nyakig benne van a háborúba, az a mellékes kis hadüzenet, vagy “Declaration of War” már elavult dolog. Már tiz éve, nap- ról-napra vívnak háborúkat olyan nemzetek, akik egymás ellen még nem üzentek hadat. Az elnökünk kijelentette azt, hogy Amerika az arzenálja lesz az úgynevezett szövetségeseknek, vagy ha úgy tetszik azon csodabogárnak, melyet monar- kista demokráciának nevezhetünk, de mely elől az elnökünk kihagyta az előnevet. Sajnos a munkások, de leginkább a liberális elemek között sokan akadnak, leginkább azok részéről akiknek a rokonsága között Hitler nagy pusztítást végzett, akik szívesen látnák Amerikát Hitler ellen harcolni és hogy ezt elérhessék, ők is elfeledik a monarkista, arisztokrata előneveket az angol, görög, belga, holland, dán, norvég királyi demokráciáktól. Mi is gyűlöljük Hitlert, Mussolinit, minden fajta diktatúrát, de még jobban gyűlöljük a háborút, pláne ezt a háborút, melynek célja a monarkisztikus rendszer, valamint a szabad kizsákmányolás régi formáját, minden korlátnélküli tovább folytatása. Ezt nyíltan megírják a lapok, megmondják a háborút követelő szónokok. És minden gondolkozó egyén tudja, hogy amikor demokráciát említenek, a mai korlátlan kapitalizmust értik alatta. De tudják, hogy ha nyíltan kimondják, hogy a kizsákmányolási rendszer mai formájáért kell, hogy a kizsákmányoltak a vérüket áldozzák, akkor bizony nehéz volna hősiességre, az életük feláldozására képes milliókat, fegyverbe állítani. Hogy a háborút támogatókat is meggyőzzük, hogy a demokráciának minden kis alkatrészét kiölik még itten Amerikában is, mihelyt a hivatalos háborús állapot arra megadja az ürügyet. Ezt tudjuk mi, akik az első világháború alatt belettek börtönözve, üldözve, munkából kidobva, akiknek a barátait deportálták a fehér-fekete terroristák karmai közzé. Tudjuk, hogy mind ezt fokozottabb mértékben csinálnák ma, amikor a társadalmi forradalomtól még jobban rettegnek. Ezt mondta Wheeler is, aki tudja, aki nyitott szemmel látja a fasizta elemek készülődéseit, akiknek a hadi állapot megadja majd a lehetőséget, a diktatúra minden terror eszközének a használatára. Wheeler mondta: “A háború kikerülhetetlen, gerincet törő adósságot teremt, tönkre tesz életeket, fekete jövőt jelent. A háború véget vet, minden polgári jogoknak, szabad sajtó, szabad szónak. Diktatúrát, rabszolgaságot jelent, nácizmust, fasizmust vagy kommunizmust.” “Van egy háború — mondja végül Wheeler szenátor — melyben való részvételre hívlak benneteket. Egy nemes harc melyet az európai arisztokrácia és a mi tory barátaink itthon, nem akarnak meglátni, -egy harc: megszüntetni a gazdasági egyenlőtlenséget, megszüntetni a szegénységet és nyomorúságot a világnak ezen leggaz- dagabbb országában.” Bár mi nem vagyunk abban a tévedésben, hogy azt hinnénk, hogy Wheeler megegyezne velünk egy uj társadalmi rendszert illetőleg, de abban nagyon is megtudunk vele egyezni, hogy háborús állapot itten is a legvadabb reakciót, fasizmust juttattná hatalomra és a világháború első felvonásában alkalmazott forró kátrány és toll, tömeg letartóztatások és internálások, lapok beszüntetése, gyűlések szétverése, szónokok kivégzése, bebörtönzése legalább 100 százalékkal emelkedne. Nekünk munkásoknak sok, nagyon sok okunk van a háború ellen harcolni de az még sem elég ok, hogy a Hitlerizmust leverjék Európában, csak azért, hogy az amerikai formájú fasizmust, vigilantizmust, linche- léseket hozzák be, mely még borzasztóbb volna, mint a németeké. Itten a zsidók mellett négerek, bevándoroltak, union- isták milliói esnének áldozatul a kék terrornak, mely csak színben és esetleg mértékekben kü- lömbözne a fehér .fekete, barna terroroktól. y. Szerkesztői üzenetek: Jós. Nemes, Philadelpia: Figyeljük és időközönként bemutatjuk lapunkon keresztül is a magyar reakció amerikai ügynökeit, akikre valóban ráillik a konjuktura lovagok elnevezés. Hogy gondosan ápolt kezeiket a lapát vagy a talicska nyele az uj hazában se törje fel, a magyarság szószólóinak, képviselőinek tolják fel magukat. És amikor a magyar kormánynak van szüksége az amerikai magyarságra, akkor az utolsó szálig oda Ígérnek bennünket. Most meg tagadják a magyar kormánnyal való közösségüket és az amerikai kormánynak mondanak hűséget. Hát a maguk nevében erre szükség is van, mert esetleg j óltápláltságukon megakadhat sokaknak a szeme és kédőre vonhatják őket. De a legvisszamaradottabb amerikai hivatalnoknak sem jutna eszébe, hogy a kovács jóskák és a vass jánosokban, akik'kora reggeltől késő estig az acéltelepeken, a szénbányák sok száz mér- földes mélyében a legnehezebb és legpiszkosabb munkát végzik, Amerika ellenségeit nézzék. Nem is lenne szükséges, hogy a magyar urak “önfentartási” mozgalmát észre vegyük, ha az amerikai magyar munkások — akik nagyszázalékát képezik az itteni magyarságnak — nem teszik lehetővé, hogy erkölcsileg és súlyos anyagiakkal olyan politikai alakulat mellé állnak, amelynek az utóbbi huszonöt esztendőben sikerült tönkre tenni a magyar munkások számottevő, félelmetes ellentállását a polgári reakcióval szemben. A hallhatatlan francia iró és jogász, Zola Emil egymaga “vádolhatott” és a francia nemzet, az uralkodó osztály és az egész világ felfigyelt, de a magyar “kommunisták” vádjait, — ha ez egyszer helytállók is — figyelmen kívül hagyja az amerikai magyar munkásság, mert huszonöt esztendős zig-zagos útjaikban elvesztettek minden erkölcsi alapot arra, hogy ők vádolhassanak. Lelkünk mélyéből fájlaljuk, hogy ezt itt le kellett írnunk, mert érezzük, hogy sohasem volt a munkásság szempontjából fontosabb és kívánatosabb egy egységes munkásalakulat, mint a jelen időben, amikor olyan idők előtt állunk, amelyben különösen a munkásság jogai és igazsága csak múzeumi tárgygyá alakulhat, amikor a munkásság igazán csak önmaga lehet a saját segítője. “A MUNKÁSSÁG ÉS A HÁBORÚS KÉRDÉSEK” Ma napság ez a leggyakoribb tárgy, amiről a munkások beszélgetnek. Egyesek helyesen látják a helyzetet, de nagyon sokan rossz következtetésekkel vannak. Az IWW akroni magyar csoportja MOST vasárnap d.u. 2 órai kezdettel a Magyar Házban előadást tartat a fenti kérdés helyes megismertetésére. Előadó Clevelandból. Belépő dij nincs. Mindenkit meghívunk a Rendezőség. A zongoraverklis Cseng-bong a nóta a legújabb sláger a kintorna jólismert hangszinében. Egy dohányuccai ház kapuja alatt áll a szép, pi- roshátu zenegép. Néhány ucca- gyermek bámészkodva körüláll- ja és néha koppan a fillér, amelyet odadobnak a lakók. A kapu előtt az uccán egy jólöltözött férfi halad el. Úgy tűnik, mintha a pórias hang bántaná fülét, de később meglassítja lépteit és láthatóan igyekszik végighallgatni a dallamot. Két foltosruhás, cigányoské- pü derék ember kezeli a kintornát. Becsületesen meg akarják szolgálni a kapott pénzt: sokáig játszanak, mintegy tiz percig. Közben az egyiktől megkérdezem : — Mondja, jó ember, aztán meg lehet ebből élni? Lakonikusan válaszol: — Egy nyavalyát! Ilyen zavaros világban!? Ezt bizonyára nem a háborúra, hanem a rádióra és a mozira érti. A modern kornak ez a két teremtménye az ő elsőszámú ellenségük. Emberem tipikusan kintornásfigura: majdnem olyan élethü, mintha színházi jelmezbe volna bujtatva. Ez érthető is, hiszen, amint megtudom, gyermekkora óta ez a foglalkozása. Már apja is kintornás volt, tőle tanulta a mesterséget, a mesterség sok apró fogását. Ért ahhoz, hogy maga állítsa be a lejátszásra kerülő lemezeket, sőt arra is ügyel, hogy a friss slágerek mindig műsorán szerepeljenek. Kenyérkeresetük eszköze, a kintorna, drága jószág. Fényesen csillogó fekete bőre mögött érzékeny szerkezet piheg; annakidején a technika csodálatos alkotása, ma pedig lenézett, agyonsajnált “verkli”. Ez minden üzleti tőkéjük, sovány kenyerük minden biztosítéka. Akkoriban a melódia hazájából, Olaszországból hozták be a készülékeket, de ma már aligha gyártják bárhol is a világon. A meglevőkre tehát nagyon kell vigyázni. Az én emberemen is látszik a .szerető gondosság, amellyel a gépet kezeli. Amikor beszél róla, szinte körüldédelgeti a szemével, büszkén és sajnálkozva, mint egy obsitos huszár elaggott lovát. Úgy jártak, mint a fiakkere- sek : ragaszkodtak egy hivatáshoz, amely a gyors átalakulások évtizedeiben fölöslegessé vált. A fejlődés kozmikus vihara rájuk zuhant és csapzottan, megtépázva, döbbenten kerültek ki belőle. A mai díszletek között botladozva úgy hatnak, mint egy rokokófrizurás vén kisasszony hatna amerikai flap- perek társaságában, vagy mint egy régimódi ajtókopogtató egy modern üzletházon. Egy boldog kor utolsó mohikánjai ők, akik sértődötten és értelmetlenül eszmélnek rá, hogy az élet vonala elkanyarodik mellőlük. Ez a valószínűtlen, más korból kuriózumnak fennmaradt hivatás, ez a furcsán különös foglalkozás a sorsuk és a kenyerük. Ma már csak a hagyomány tartja fenn őket. Számuk egy- re-egyre fogy — jelenleg köriil- belül 25 van belőlük Budapesten—, de senki sem gondol arra, hogy a helyükre lépjen. Mielőtt a kis hangverseny befejeztével a kordélyt egy házzal továbbtolná, ezt kérdezi a kintornás ember: — Nem újságíró az ur véletlenül ? Igenlő válaszomra előkotor kabátja zsebéből egy hatalmas, kopott levéltárcát és előhalász belőle egy gondosan összehajtott, tiszta lapkivágást. Valamelyik színházi lapból származik. Egy kis fénykép van rajta, amely a kintornát ábrázolja, mellette a két ember levett kalappal néz a lencsébe. A fénykép ^ alatt néhány szép sorban elméláz az iró a “régi jó idők” emlékein. Kintornás barátunk fanyar mosollyal ismét összehajtogatja a szelvényt és kitüntetett helyre rejti tárcájában. Tehát nem, ó, egyeáltalán nem én vagyok az első, aki a kintornát toló ember jelenlétében észrevette azt a fájdalmas romantikát, amely a nagy város nagy zajai közepette oly szerényen csillan föl. Sokan még ma is szívesen hallgatják e szárnyukatszegett trubadúrokat, sokan szívesen méláznak el az emlékeken, amelyeket ők felidéznék. Bár elnézőbbek és főleg bőkezűbbek lennének irányukban.
