Bérmunkás, 1940. január-június (28. évfolyam, 1092-1117. szám)
1940-01-06 / 1092. szám
6 oldal BÉRMUNKÁS 1940 január 6. Mi Újság Magyarországon? — Az IWW budapesti Hírszolgálati Irodájától — Az 1848—49-es szabadság- harc egyetlen tollvonással eltö- tőlte a jobbágyságot. A jobbágy szabad ember lett, törvény és minden közhatóság előtt egyenlő jogú a földesurával. A jobbágy szabad ember lett, de az a szabadság a gyakorlatban csak annyit jelentett a számára, hogy szabadon választhat: bevándorol-e a városba, hogy ipari bérmunkás legyen, vagy pedig zsellérsorban marad. A jobbágyiölszabaditás éppen a legfontosabb tényről feledkezett meg, arról, hogy a fölszabadi- tottakat gazdaságilag is fölszabadítsa és végigfussa azt a pályát, amelyet megtett a nagy francia forradalom, amely földhöz is juttatta a francia parasztot. A magyar paraszt azonban Földnélküli János maradt és ugyanaz a rendelkezés, amely szabad emberré tette, nagyrészt megfosztotta megélhetését biztositó létalapjától. Itt a gyökere a mai magyar földkérdésnek és szomorúan jellemző, hogy kilencven esztendő alatt ez a földkérdés alig került közelebb a megoldáshoz. Pedig erre a megoldásra számos kísérlet történt. Elsősorban természetesen maguknak az érdekelteknek, a nincstelen parasztoknak a részéről és a nyolcvanas-kilencvenes évek agrármozgalmai, aratósztrájkjai a kielégítetlen földéhség megnyilvánulásai voltak. A századvégi parasztmozgalmak “tűzfészke” a Duna-Tisza köze, de főleg a Tiszántúl volt, az ország legmagyarabb, legfajtisztább területe és a mai fajma- gyarkodók apjai és nagyapjai akkor kínai kulikat akartak behozni, hogy azokkal törjék le a magyar parasztság mozgalmát, hogy igy némitsák el a földet követelő magyar parasztok kiáltását. Nem a fajszeretet, nem a nemzettestvéri érzés volt az, amelyen végül is ez a terv meghiúsult, hanem egyes-egyedül azért nem virulnak ma kinai falvak a Tiszaháton, mert nagyon magas lett volna a szállítás költsége. A magyar paraszt azonban mégsem juthatott földhöz. Földhöz csak a román paraszt jutott mert Erdélyben ekkor már megkezdték munkájukat a román altruista bankok, amelyek a magyar dzsentri lába alól kicsúszó földet kölcsönökkel, parcellázásokkal a román paraszt kezére juttatták. Ezzel döntő fordulathoz érkezett el az a folyamat, amely kereken ötszáz esztendővel ezelőtt fejeződött be. Az 1438. évi erdélyi parasztlázadás után és az 1514-i Dózsa- lázadás után népesült be Erdély románokkal, a Délvidék pedig szerbekkel, akik a kiirtott magyar parasztság helyét foglalták el. “A földesurak 1438 után Erdélyben és a szomszédos megyében oláhokkal, 1514 után Magyarországon szerbekkel pótolták ki a hiányt. Az akkori időkben egyedül az osztályérdek döntött, a korona, az egyház, a nemesség s a kiváltságos városok egy cseppet sem törődtek azzal, hogy milyen nyelven beszélnek jobbágyaik, csak teljesítsék szolgálataikat. Erdélyben a földesurak egészen az újabb időkig szívesebben látták az oláh jobbágyokat, mert engedékenyebbek, hajlékonyabbak voltak, mint a magyar parasztok.” (Hunfalvy: “A magyar birodalom fölrajza.” 652—653. oldal.) A századforduló idején a földet, amelyen éltek, tulajdonul is megszerezték a román parasztok és ha kisebb mértékben is, de bizonyos fokig azonos folyamat jászódott le a Felvidéken is, ahol a szlovák parasztság az Amerikából küldött pénzek segítségével vásárolta ösz- sze a földeket. Ez a folyamat 1920 junius 4-én, a trianoni békeszerződés aláirásával fejeződött be. A magyar parasztság azonban semilyen altruista banktól nem kapott támogatást és nem jutott pénzhez Amerikából sem. Magának kellett Amerikába kivándorolnia, hiszen más választása úgysem volt, csak a koldusbot. 1898-tól 1912-ig, tizenöt év alatt több mint másfélmillió ember vándorolt ki az országból. 1905-ben 170.000, 1906-ban 178.000, 1907-ben 209.000 volt a kivándorlók száma és a kivándorlásban egyre nagyobb arányban vett részt a magyar parasztság. Csak a világháború kitörése vágta el ezt a folyamatot, de a világháború egyúttal súlyos büntetést is szabott ki a régi bűnökért. Ezt a büntetést azonban szinte kizárólag ugyanazoknak kellett elviselniük, akik a régi bűnöknek is áldozatai voltak. A békeszerződés következtében a nagymagyarországi 21.4 százalékról Csonka-Magyoror- szágon 28 százalékra emelkedett a nagybirtok szántóterülete, a kisbirtok területe pedig 66 százalékról 55.5 százalékra süllyedt. Emelkedett a földnélküli zsellérek száma a 37.4 százalékról 40.1 százalékra. ELTOLÓDIK A “REFORMOK TENGELYE” A világháború után nem lehetett többé elodázni a földkérdést, de az októberi forradalom és a proletárdiktatúra nem tudta megoldani ezt a problémát. Az ellenforradalomra hárult ez a föladat, de az ellenforradalom ha már elodázni nem lehetett a megoldást, akkor az elkenést választotta. Nem mi, hanem a huszesztendős rendszer oszlopai állapították meg már nem egyszer, hogy az 1920-as földreform teljesen csődbe jutott, többet ártott, mint használt, mert tönkretette azt a parasztságot, amely drága pénzen rossz földekhez jutott. Ezekért a rossz földekért kellett fizetnie a magas amoritzációs költségeket az uj birtokosrétegnek akkor is, amikor aránytalanul olcsóbban vásárolhatott volna elsőrendű szántóterületet szabad kézből. Sokat nem javított a helyzeten sem a hitbizományi reform, sem a telepítés és ami 1920-tól 1938-ig történt, az gróf Teleki Mihály földművelésügyi miniszter megállapítása szerint éppen csak annyira volt elég, hogy helyreállítsa a megcsonkított országban a nagybirtoknak és kisbirtoknak ugyanazt az arányát, amilyen volt a háboruelőt- ti Nagy-Magyarországon. Az Imrédy-kormányzat — régi kormányzati szokás ez nálunk — a reformigéretek sorozatával jött. A beígért reformok tengelyében az uj földbirtokpolitika állott, azóta azonban ez a tengely átcsúszott a második zsidó javaslatra. (Hiszen a zsidókérdés stilszerübb is a tengelyhez.) A sürgősnek, halaszthatatlannak hirdetett uj földbirtokpolitikából az lett, hogy a kormány arra kér fölhatalmazást, hogy majd két év múlva hozza a parlament elé ezt a kérdést. Az elgondolás világos: két év alatt sok minden történhetik, meghalhat a kormány és meghalhat — a parlament is. De meg különben is az ilyen Házhatározatokat nem kell föltétlenül szigorúan venni. 1907- ben kötelezte a képviselőház a kormányt a mezőgazdasági munkások betegségi biztosításáról szóló törvényjavaslat beterjesztésére. Azóta nem két, hanem harminckét év telt el és a mezőgazdasági munkások betegségi biztosítása semmivel sincs közelebb a megoldáshoz, mint — a földbirtokreform. De még erről a csekélyértékü fölhatalmazásról is — hogy tudniillik majd két év múlva oldják meg “véglegesen” a földkérdést, csak a földművelésügyi miniszter beszédeiben volt szó, a javaslatban vagy akár csak az indokolásban is már nem történik erről említés. A mai javaslat szerint a kormány évente legalább 100.000 holdat juttat kisbérietek alakjában a kisemberek kezére. Elsősorban a parlagon heverő földek vehetők igénybe erre a célra, mégpedig, ha valaki két évig parlagon heverteti a földjét, akkor rögtön, ha pedig csak egy évig akkor előzőleg fölszólítják a művelésre. Az egyéb birtokoknál progresszív kulcsot állapítanak meg. Eszerint 500 és 1500 holdtól 4000 holdig 40 százalék, 4000-től 10.000 holdig 60 százalék, 10.000 holdon felül pedig a terület 80 százaléka vehető igénybe, de a nagyobb birtokoknál 10 százalékkal, a kisebb birtokoknál 5 százalékkal kevesebb terület hasznosítható kisbérietek céljaira, ha a tulajdonos 15 holdanként egy cselédet és 1000 holdanként egy okleveles gazdát alkalmaz. A szabad birtokok 500 holdig, a vállalatok, idegen állampolgárok és külföldön tartózkodók birtokai pedig 300 holdig mentességet élveznek. A progresszív kulcs azonban nem azt jelenti, hogy z igénybevételnél a fönt ismeretet. százalékot az egész birtokra alkalmazzák, hanem csak az egyes kategóriákra eső százalékot. Ha például valakinek 10.200 hold birtoka van, akkor nem az egész terület 80 százaléka, azaz 8160 hold vehető igénybe kishaszonbérletek céljaira, hanem csak a 10.000 holdon felüli rész 80 százaléka, tehát a példa esetében 160 hold, a 400-től 10.000 holdig terjedő területnek 60 százaléka, az 1500 holdtól 4000 holdig terjedő területnek 40 százaléka és az 500- tól 1500 holdig terjedő területnek 20 százaléka, összesen tehát 4960 hold vehető igénybe ami a példánkban szereplő területnek még az 50 százalékát sem teszi ki. Az 1500 holdnál nagyobb területtel rendelkező földbirtokosok kívánságát figyelembe kell venni a kishaszonbérletek céljára szolgáló területek kijelölésénél. Az igénybevett területek legfeljebb egyharmadrészét részes művelésre adják ki. A javaslat kimondja, hogy a zsidó kézen levő földbirtokok sorsáról majd a második zsidótörvény intézkedik. IGEN SZERÉNY JUTTATÁS A kishaszonbérleti javalat a magyar agrárproletáriátus számára ismét túlságosan szerény eredményt jelent. A javaslat , még azt az igen kevés földet is, amelyet igénybevesz, továbbra is a birtokos tulajdonában hagyja, továbbra is az ő számára biztosítja a föld hozadékát a bérleti dij formájában, de a bérlő viseli, a termelés és értékesítés minden kockázatát. Pedig ezek a kockázatok sokkal súlyosabbak, mint a tulajdonos kockázatai. Hiszen a javalat a földbirtokos számára biztosítja a bérleti területek kijelölésének a jogát, de azt nem biztosítja, hogy ez a föld — csak jóminő- ségü lehet. Természetes tehát hogy a legjobb termő területeket, a gazdasági központhoz, vasútállomáshoz legközelebbi és a jó utak mentén fekvő szántókat a birtokos magának fogja megtartani, a bérlőknek a szikes, homokos, köves területek maradnak, amelyek messze esnek a falutól, messze esnek a vasútállomástól, ahová csak tengelyig érő sárban, uttalan utakon lehet eljutni. A rossz földeket nem is igen javíthatja meg a bérlő, hiszen a komoly trágyázás, földjavitó munka olyan befektetés, amely csak hosszú évek alatt térül meg, de a bérlő sohasem lehet biztos benne — főleg ilyen körülmények között —, hogy meddig marad meg a bérletben. A javaslatnak egyik legfontosabb hibája azonban, hogy éppen úgy, mint az 1920. évi földreform vagy a telepitési javaslat, most sem gondoskodnak arról, hogy a bérlőnek ne csak föld álljon a rendelkezésére, hanem a megfelelő szerszámok, eszközök és igavonó állatok is, FÖLDREFORM VAGY KISHASZONBÉRLET?