Bérmunkás, 1939. július-december (27. évfolyam, 1065-1091. szám)

1939-12-30 / 1091. szám

6 oldal BÉRMUNKÁS 1939 december 30. TÁRCA AZ ÁLLÁS Irta: VAS ANTAL Buzavár úgy húzódott meg a végtelen rónaságon, mint szét­szóródott bokrok között az ott­felejtett tölgyfa. Nyáron, amed­dig szem ellát, hullámzik az aranykalászos buzatenger, ame­lyet mint szigetek, itt-ott ku­koricások szakítanak meg. Tél­időben pedig egyetlen síksággá alakul az egész táj, imitt-amott apró tanyák szakítják meg. Itt született Dani és itt élte gyermeknapjainak soványk á s örömeit. A családi élet termé­szetes rendje elé errefelé még nem igyekeztek mesterséges akadályokat görditeni. így Dani is “nagy családból” származott. Hatan voltak testvérek. Az apja napszámosember volt az anyja pedig mosni és taka­rítani járt. Ez nemcsak Dániák­nál volt igy, hanem Buzaváron minden szegény családnál. Bu­zavár határát hiába öntötte el minden nyáron az aranykalá­szos tenger, napszámot itt is csak keveset fizettek a kaszát, kapát forgató embernek. De munka az akadt mindennapra, ha valaki akart dolgozni. A Da­ni apja nem is igen volt látha­tó odahaza. Ha a otthoni mun­ka megengedte, meg Daniék is egészségesek voltak, az édes­anyjuk is otthagyta őket és ment másnak dolgozni. A szülők mindig csak késő este kerültek haza, de esténként nemcsak né­hány garassal tértek vissza, ha­nem jóllakottan és egy kis ba­tyuval a hónuk alatt. Ahol dol­goztak, mindig kaptak kosztot is. Hazaindulás előtt megvacso- ráztatták őket ott, ahol egész nap serényen forgatták a szer­számot. Vacsora után azt mond­ta az öreg gazdaasszony: — Nesze, hékám — és egy csomagot adott át —-, vidd el a gyerekeknek, majd megeszik vacsorára! A csomagban egyszerű éte­lek voltak. Egy karaj buzake- nyér, egy darab avas szalonna. Télen hurka, kolbász és néhány darab pirosra sült tepertős po­gácsa. Máskor üres kalács, vagy kemence fenekén sült turósle- pény. Nyáron fölözött tej néha gyümölcs. Ezek változatai búj­tak elő a csomagokból és Dani­ék ebből elégítették ki kiváncsi szemüket, meg üres gyomrukat. Daniék persze nem sokat böl- cselkedtek ilyenkor s gyermeki falánksággal fogyasztottak el mindent. Nem gondoltak arra, hogy az a szokás, amelynek az alapján ők esténként a csoma­got kapják, a tűnő patriárkális rendszernek még elevenen ma­radt része. Nem sok helyen maradt meg, de bizony. Buzavá­ron a földesgazda még többször együtt koptatja a kapa-kasza élét fogadott emberével és együtt ülnek az asztalhoz és el­váláskor kezet fognak. Dani ap­ja azt hitte, hogy ezek a szo­kások vele járnak a mindennapi élettel, pedig, ha tudta volna, hogy a gyárakban a munkások nem ismerik a gazdájukat és az sem a munkásokat. A gyár gaz­dája már csak a munkásainak a számát ismeri, a munkások pedig csak a gyárat ismerik, amelyben dolgoznak és az igaz­gatót, meg a művezetőt. Nem is volt komoly baj szá­mukra, hogy mindezeket nem tudták. Daniék növekedtek min­den nap, a szüleik meg, a termé­szet rendje szerint, öregedtek. Az egyhangú élet addig pergett a fejük felett, amig Daniból is ember lett. Persze nem úgy egyszerre, mert hát közben Da­ni mégis elvégezte az elemi is­kola alsóbb osztályait. Volt az­után libapásztor, kanász, mes­terember és miegyéb. Majd, amikor ember lett, eljártak az apjával, meg a pajtásaival nap­számra. Buzavár határában nem vol­tak olyan nadrágszijdarabka földek, de nem is volt olyan nagy darab föld sem, amely túl­érte volna Buzavár határát. Olyan darab földekkel volt te­letűzdelve a határ, hogy tanyák is épülhettek rajtuk. A tanyán mindig kell olyan — kicsit sza­badságot szerető — napszámos­ember is. Dani ha egész hétre ment dolgozni, tiszta inget, tö­rülközőt, szappant tett a tarisz­nyába és vasárnap estefelé elin­dult hazulról. Ha nem kifelé tartana a városból, hát köny- nyen azt lehetne hinni, hogy sétálni megy a “nagyuccára”, a kezét is a zsebbe dugja. Szom­baton ugyanolyan kényelmesen ment hazafelé — csak fáradtan és piszkosan. A békés, megszokott életnek egyszerre csak vége szakadt. Elkezdett mindennek az ára es­ni. Mintha dolgoztatni sem akart volna senki sem, egyre kevesebb munkaalkalom akadt. Gazdasági válság van — mon­dogatták az emberek. Dani nem tudta miez, csak érezte, hogy valami láthatatlan kezek ela­kasztják valahol a munkát, a napszám pedig fillérekre apadt. Még meg sem barátokozott Dani a rájuk szakadt helyzettel, egyre gyakrabban látja, hogy pajtásai és ismerősei, ha dolgoz ni mennek, batyut cipelnek ma­gukkal. Megszólított egyett: — Hé, bátyám, mit visz ab­ban a batyuban a hátán? — A heti “eleséget”, öcsém. —Hát már nem adnak a gazdák kosztot? — Nem bizony — válaszolta az öreg. Dani elhatározta magában, hogy ő csak a régi szokás sze­rint megy dolgozni. Hiszen az uj szokás náluk — ahol a város­tól nagyon messze is kell men­ni dolgozni — nem lehet jó. Azonban az uj szokás rohamo­san kezdett terjedni. Már a cséplő napszámosoknak sem szerettek kosztot adni. Gyakran megtörtént: ha elvégezték a cséplést reggel hat órakor, nem adtak reggelit azért, mert hat óra nem a reggeli ideje. Mire elköltöztek a következő helyre, elmúlt nyolc óra s ott meg azt mondták: nem adhatunk regge­lit, hiszen még nekünk nem is dolgoztak. Cséplés után Dani találkozott egy iskolatársával, aki Pestre került és most látogatóba jött haza. Régen nem látták egy­mást, de éppen olyan meghitten beszélgettek, mint régen. — Hej, pajtás — mondta Da­ni —, itt sem úgy van már mint régen. A napszámból alig lehet megélni. “Bennkosztot” sem kapunk már. A gazdáink már nem állnak velünk össze terefe- rére és már nem szoktak velünk kezet fogni. Nem tudod, miért van ez igy? — Dehogy nem •— szólt a pesti fiú —, most már ti is bér­munkások lettetek. Dani belátta, hogy ez igaz. Mostanában többször rajta kap­ta magát olyan gondolaton, hogy jó volna itthagyni Buza- várat. Hiába született a ringó búzatábla tövében, hiába szere­ti annyira földet, az már neki nem ad megélhetést. Elmenni innen! De hová? Talán Pestre . . . Ott valami állás után néz­ni. Elvonultatta gondolatban maga előtt azokat az ismerősö­ket, akik álláshoz jutottak Pes­ten vagy bekerültek a gyárba de mind könnyebben élnek, mint ő. Pestre? Ahhoz pénz kel­lene, ismerős az majd csak akad. Elhatározta, akárhogy is, de pénzt takarít meg magának és felmegy Pestre. így is történt. Amikor meg­érkezett Pestre, a pályaudvar kijáratánál megállott és egysze­ribe a saját szemével látta az eleven Budapestet, amelyről annyit hallott. Csodálta, hogy aránylag kicsi helyen mily ren­geteg ember nyüzsög, talán minden cél nélkül. Autók meg­számlálhatatlan sokasága szá­guldott ide-oda. A villamosok SZEGÉNYLEGÉNY DALA Gyermekkorom szép világa, Jártam én is iskolába, Iskolába, labda-térre, Valamikor, sok-sok éve. Régen volt már és azóta Sokszor ütött, hej, az óra, Sokszor kellett felébredni, Korán reggel gyárba menni. Gépészinas lett belőlem, Motorok közt bíbelődtem, Dugattyúkat illesztettem S egy szép napon sofőr lettem. Hordtam koldust, vittem urat, Bejártam az országutat, Gépkocsival, aztán gyalog, Rámnéztek a szép csillagok. Akkor munka nélkül voltam, Csavarogtam, napot loptam, Fütyürészve erdő-szélen, Álmodoztam tarka réten. Aztán úgy jött, maltert hodtam, Máskor árut csomagoltam, Húztam kocsit, mértem tejet, Kipróbáltam jó pár helyet. Voltam szegény s még szegé­nyebb, Aranygyűrűm sose fénylett, Nem volt pénzem papir-bankó, Krajcárom se maradandó. Csak talpaltam mezit-lábbal, Pereltem a nagy-világgal És kerestem az igazat, Világ fölött mi megmarad. Cinkos lettem uj időkkel, Birkóztam a békülőkkel, Nem voltam én sose bálban És ha rúgtak, azt is álltam. S innen-onnan visszanézve, Nem bántam meg semmit, mégse: így is vagyok, úgy is vagyok, Szegény-legény s dalolgatok. Vaád Ferenc kifogyhatatlanul kanyarognak a pályaudvar előtt. Amig igy magáról megfeledkezve, bámul­ta a fővárosi uccát, megérkezett a barátja, akit levélben kért, várja a pályaudvaron. Szeren­csére ahol a pajtása lakott, ép­pen volt kiadó ágy és igy Dani már egyenest “haza” ment. Dani nem tudta városban sem a járást, sem azt, hogy hol lehet állást keresni. De ez nem volt baj, mert a földije is éppen munka nélkül volt és felaján­lotta magát “idegenvezetőnek-’. De, mint aki ismerős a pesti vi­szonyokkal, megmondta: állást itt csak “jó keresztapával” le­het kapni. Daninak csak egy­két szál munkáismerőse volt, de azért bízott szándéka sikerében. A barátja tanácsára vett újsá­got és lázasan kereste benne az álláshirdetést. Éppen vidéki fi­atalembereket kerestek telepőr­nek, raktárnoknak, kocsikísérő­nek stb., stb. Ahol személyesen kellett je­lentkezni, oda a barátja elkala­uzolta s hová pedig csak levelet kellett írni, oda meg irt. Danit a ki jegyzett címek mindegyike egy-egy hirdetőirodába vezette, ahol azonnali készpénzóvadék letétele mellett “Ígértek” neki “állást”, de amikor kijelentette, hogy a kívánt összeget postata­karékkönyvbe írva, teszi le, ak­kor mindenünnen elküldték. Megirt leveleire pedig sohasem válaszoltak. A sok álláskeresés forgatagá­ban nemcsak a járást tanulta meg Dani, hanem ismerősöket is szerzett, akik újabb és újabb álláslehetőséget ajánlottak neki. De minden hiába volt, pedig már az utolsó fillérje is elfo­gyott. Reménytvesztetten cipel­te magát, amikor megpillantott egy falragaszt, nagy betűkkel ez állt rajta: “Hómunkások fel­vétele”. Lejjebb apró betűk ad­ták tudtul, hogy milyen igazol­ványok alapján lehet jelentkez­ni az idei hómunkaközvetitő iro­dájában. Dani jelentkezett. Föl­vették. Reggel hat órakor lapá­tot és talicskát kapott és ő is elkezdte talicskázni a havat a csatorna nyitott szájába. A la­pátot is mindig magával kellett vinni, mert ha ellopják, úgy nem kap pénzt aznapi munkájá­ért. Egyszer aztán, amint a csatorna szájába öntötte a ta­licskáján levő havat, a lapát egy vigyázatlan pillanatban le­csúszott és a talicska szarváról beleesett a csatornába. Délután kifizették aznapi munkabérü­ket, de Dani csak egy pengőt kapott, a többit visszatartották a lapát árának fejében. Bántot­ta szerencsételnsége, de megfo­gadta, hogy másnap nagyon vi­gyáz. Estefelé szokatlanul tavaszi- as levegő támadt, esőfelhők úsz­tak a város felett és szitálni, majd esni kezdett az eső. Reg­gelre minden hó elolvadt . . . Itt állott Dani a friss napsü­tésben, egy pengővel a zsebé­ben. Megvakarta fületövét, a szellő irányába fordult, mintha hirt várna az ébredező Buzavár felől . . . Aztán sóhajtott egyet, meg­rázta magát és elindult — uj “állást” keresni. TALÁLÓS KÉRDÉS. Ki veszedelmesebb, mint EGY szakszervezeti, vagy EGY politikai féker? Kettő . . .

Next

/
Thumbnails
Contents