Bérmunkás, 1939. július-december (27. évfolyam, 1065-1091. szám)
1939-10-21 / 1081. szám
1939 október 21. BÉRMUNKÁS 5 oldal Diktatúrák tündöklése s elmúlása Mindgyakrabban hallunk olyan okoskodásokat és megjegyzéseket emberektől, hogy: — történelmi ismeret óta ilyesmit, mint amit mi, még nem élt át emberiség. Csak természetes, hogy az ily véleménnyel és okoskodással azt árulják el az emberek, hogy nem olvasták, s igy nem is ismerik a történelmet, amelyről beszélnek. Kétségbeesetten kérdik egymástól az emberek, hogy mi lesz? Mi lehet hát? Ismétlődik a történelem! Diktatúrák, deszpoták, uralkodtak már máskor is népek és országok felett, bizonyos ideig, de azután porba hulltak. Ezekről a lehullott diktatúrákról ad érdemleges tanulmányt e cikkünk, melyet néhány folytatásban, egy már az uj magyar sajtótörvények értelmében beszüntetett folyóirat, “A Századunk” nyomán közlünk. — Szerk. (Folytatás) de a történelem tagadó feleletet ad rá. Nézzük: az a francia gyermek, aki 1785 körül született, gyermekkorát a forradalomban élte, s tizenkétéves korától egyebet nem hallott, mint Bonaparte tábornok dicsőségét. Mire húsz éves lett, Bonaparte tábornokból már I. Napoleon lett. Tíz évig szolgálta még a császárt. S azután, mikor egy egész bonapartista nemzedék nőtt fel már Franciaországban, két vesztett háború jött és húsz év minden sikere és kézzelfogható eredménye dacára a nép elfordult Napóleontól. Ez a példa nem valami biztató a mai diktatúrák számára sem. A diktatúra egyesíti az államot a párttal. Ezt a diktátorok úgy szokták mondani: “A párt átvette az államot.” Nem szokták hozzátenni: az állam viszont átvette a pártot. Ami azt jelenti: az eredetileg élénk, mozgékony pártszervezet államosítva elbürokratizálódik megmerevedik, nehézkessé válik, és főleg: tömérdek pénzt emészt föl. A propaganda, a lelkes fölvonulások, zászlódiszek, vasúti- jegyek stb., most már mind az állampénztárt terhelik. És ez elkerülhetetlen, annál inkább, minél tovább tart a diktatúra, s minél kevesebb a kézzelfogható eredménye. Az ellenzéket el kell némitani, meg kell döbbenteni a felvonulások, szemlék kemény feldobbanásaival, a zenekarok harsogásával. És még szerencse, ha viszonyok alakulása és a diktátor mérséklete ezzel beéri, s ha nem kerül sor az ellenzék lemészárlására, amire szintén van bőséges példa a diktatúrák történetében Oroszországban egész nemzedékeket irtottak ki, de azonkívül is gondoljunk csak Matteotti halálára, Amendola félholtra verésére a pisai országúton, vagy a német Bertalan-éjszakára 1934 junius 29-én. Ebből a szempontból minden elismerésünk Julius Caesaré, ki minden ellenségének amnesztiát adott, és Primo de Riveráé, ki minden halálra itéltnek megkegyelmezett. — Mert ellenzék mindenesetre van: ha nem a parlamentben, akkor a kávéházban, ha nem a kávéházban akkor a magánlakásokban, ahol hiába a diktatúra csekája, titkos rendőrsége, megmarad az ellenzéki szellem. Ha nincs szabad sajtó, elterjednek nemcsak a valódi,hanem az álhirek is, ahol az állam vezetői nem vonhatók törvényes felelősségre, ott nemcsak jogos vádakat, hanem rágalmakat is suttognak egymás fülébe. Vádat emelni kormányok ellen országgyűlésen tanácsokon szokás, — mondja Machiavelli, — ha ez nem lehetséges, akkor rágalmak bújnak elő, a kocsmaasztalnál vagy a boltok homályából. De mig az elsőket bizonyítani kell és lehet, az utóbbiakat bizonyítás nélkül elhiszi mindenki, s igy még inkább megmérgezik az egész közvéleményt. Az ellenzék tehát nyíltan nem léphet föl, illegalitásba kerül, föld alatt szervezkedik. Még jó, ha nem egyéni terrorakciókban reagálja le lelki feszültségeit, mint egykor a cári Oroszországban, hol az államforma a “merényletekkel enyhített abszolutizmus” lett. — Az ilyen illegális, földalatti szervezkedésnek azonban van két veszedelme is, mellyel szemben a diktátor és pártja tehetetlen. Az első az, hogy ebben az esetben senki töbé a hatalmon levők közül nem alkothat tiszta képet arról, hogy voltaképpen kikre számíthat, mint híveire, s kikre már nem? Az erők arányáról az illegálisan szervezkedő ellenzéknek esetleg tisztább fogalma van, mint a kormányt kezében tartó diktátornak. Ez pedig baj. Mert ezen a réven szokták kellemetlen, sőt katasztrofális meglepetések érni a diktátorokat, mikor azután erőpróbára kerül a sor. Metternich az első pillanatban diák-kravallnak gondolta a bécsi 48-as márciusi forradalmat — s másnap már menekülnie kellett. A Bourbonok 1830- ban, az Orleansok 1848-ban Pá- risban hasonló meglepetésben részesültek. Primo de Rivera sem gondolta azon a napon, mikor jelentették neki, hogy a diákok gunydalokat énekelnek róla Madrid uccáin, hogy egy hét múlva már Párisba kell menekülnie. A másik veszedelem összefügg ezzel. A hatalom előtt hovatovább senkisem megbízható, mindenki gyanússá válik. Az emigráció lapjai a legbizalmasabb kormányintézkedésekről is azonnal tudomást szereznek, gyakran a legtitkosabb akták fotográfiáit közlik, kétségtelen bizonyítékául annak, hogy a legbenfentesebb helyeken is ott vannak az embereik, kiket pedig a rendszer a maga hívei közé számlál. Az ilyen álarcos, alapjában erkölcstelen helyzet, ha tartós marad, az egész nemzet jellemét aláássa, megrontja. És az nem mai specialitás, szervesen együtt jár ez minden diktatúrával. Napoleon két bukását 1814-ben és 1815-ben, s közben XVIII. Lajos csúfos bukását az Elbáról haztért Napóleonnal szemben ez a jelenség magyarázza. Még egy súlyos nehézség a diktatúra fönntartása alatt: a vallás és az egyházak kérdése.' A diktatúra a kizárólagos, egyedüli hatalmat jelenti az államban. Ám, mikor minden más organizációt megsemmisített, akkor szemben találja magát az egyházakkal, melyek átérezvén az Ur szavát: “és én ime veletek vagyok minden nap, a világ végzetéig”, nem hajlandók a rájuk bízott örök értéket föláldozni a diktatúra átmeneti kegyeiért. A diktatúra épp úgy, mint a forradalom, többnyire nem tudja elviselni, hogy rajta kívül még más szellemi hatalom is van, megtámadja az egyházat, s ezzel előkészíti saját bukását. Qui mange du papé, en meurt, — mondják a középkorban. A nagy francia forradalom óta mindenki megtanulhatta, hogy az egyházzal ujjat huzni, a hívők vallásos érzését megbántani nem szabad. Annál csodálatosabb, hogy ezt alig néhá- nyan értették meg a diktatúrák vezetői közül. Nem csak az orosz-, vagy a magyarországi bolseviki diktatúra követte el ezt az esztelenséget, nem csak a mexicói és a spanyol forradalmak első szakasza, de a jobbai- dali német diktatúra is beleesett ebbe a hibába. Mellesleg említsük meg, hogy egy liberális szellemű forradalmi mozgalomnak távolról sem elmaradhatatlan kelléke az egyházzal való összetűzés. Erre legszebb példa a mi 1848-49-es szabadságharcunk: Kossuth, mikor a Honvédelmi Bizottmány elnöki székében szinte korlátlan, dik- tátori hatalommal rendelkezett, protestáns létére egész katolikus alsópapságot a maga s nemzete ügye mellé tudta állítani. Ez örök dicsősége Kossuthnak s nemzetének. (Hogy a főpapság nem támogatta Kossuthé- ket, annak más oka volt, de a hiba nem Kossuthban rejlett.) Mindezekből láthattuk, hogy a diktatúra nem virágos mező, hanem süppedékes láp, hol lép- ten-nyomon az elmerülés fenyegeti a diktátort és pártját. A helyzet odáig is fajulhat, hog> az elnyomott ellenzék szívesen látja, ha a diktátort külső kudarc éri. Ha otthon letört minden ellentállást, verjék őt le idegen fegyverek. Mi magyarok is szívesen láttuk a Bach- vagy a Schmerling-rendszer vereségeit a diplomáciában és a harctereken egyaránt. Vagy III. Napoleon ellenzéke nem bánta volna, ha a császárt 1870-ben kisebb vereség éri. (Csakhogy ennek nagyságát nem lehet előre látni vagy szabályozni: a katasztrófa akkora lehet, hogy az egész nemzet adja meg az árát, mint 1871-ben Franciaországban. De a legnagyobb nehézség ott van, hogy a diktatúrát nem lehet katasztrófa nélkül felszámolni. Ha már egyszer megvan, nem lehet tőle szabadulni. Elméletben ugyan mindenki átmenetileg tartja, kivéve talán a Rosenberg-féle naiv lelkeket, kik 200 évről álmodoznak. De például Mussolini világosan kimondta: “Minden nemzedéknek megvan a joga, hogy olyan államrendet teremtsen, amely neki legjobban megfelel. Mi ezt a korporativ államrendet találjuk megfelelőnek. Ha utódainknak más felel meg jobban, joguk van maguk számára azt a mást megteremteni.” Ez okos és államférfihoz méltó beszéd. Csakhogy a gyakorlatban nem lesz könnyű megvalósítani. Az orosz szovjet vezetői is hangsúlyozzák már Lenin óta, hogy a diktatúra csak átmeneti időre kell. De a volóságban nem akarnak elmenni. Rosszmájuak szerint azért, mert ha ma lemondanak, holnap a Kreml piacán fölakasztják őket. Ez a drasztikus mondás fején találta a szöget: a diktátor nem mehet el, mert mihelyt a normális idők helyre állnak, fölmerül a fele- lősségrevonás kérdése. A miniszteri felelősségről van törvény minden jól rendezett államban. De a diktátor felelőssége nyílt kérdés. Minden diktátor sokszor hangoztatja beszédeiben, hogy óriási felelősség, amelyet vállalt. Csakhogy ez alatt nem parlamentáris, hanem csak jelképes, erkölcsi felelősséget szokott érteni. De ha egyszer lemond s normális állapotoknak ad helyet: parlamenti és bírói felelősségre vonás fenyeget, minden kellemetlen következményével. Primo de Rivera, ki hét évi diktatúra után lemondott hátrahagyván 4000 kilométer uj országutat és 2500 iskolát, mégis azonnal lemondása után Párisba utazott, mert nem akarta vállalni a fe- lelősségrevonást. Ott is halt meg pár nap múlva. A római császárság történetében is csak egyszer történt meg ötszáz év alatt, hogy valaki önként letette a hatalmat: Diocletianus császárnak az volt a véleményt, hogy húsz év még a világhatalomból is elég, húsz év után lemondott és utódjaitól is ezt kívánta, de azok nem követték példáját. Kívüle talán még Sul- lát emlithetnők, aki megteremtvén diktatúrájában az államrendet, melyet ő maga ideálisnak tartott, visszavonult békén élt és halt meg. De ezt csak annak köszönhette, hogy halála igen hamar következett be, visszalépése után alig egy év múlva. Halála után néhány évre rendszere megingott. Ha ő akkor még él: vagy újra az élre kellett volna állnia, vagy vérével adott volna számot cselekedeteiről. A rendszer nem független megalkotójától, épen ezért nem lehet örökéletü. A diktatúra elsősorban a diktátor egyéniségétől függ, igy a véges emberi élethez van kötve. Ha a diktátor kidől, egy ideig még fönnlehet tartani a rendszert, de örökké aligha. A diktatúra a diktátor testére van szabva, más nem viselheti. De ami fontosabb: nemcsak a diktátor halandó, hanem a nemzedék is, mely őt a polcára ültette.. (Petőfit idézem. Vénült, kihalt a szolganemzedék, uj nemzedék jött, mely apáit arcpirulással emlité s azoknál jobb akart lenni és az is lett, nfert csak akarni kell. Az apostol.) Mikor egy- egy uj nemzedék felnő, megrendül a föld a parancsuralmi, ab- szolitisztikus rendszerek alatt. Ennek oka igen egyszerű. Hogy jön létre a ditatura? Úgy, hogy a jól szervezett kisebbség akarja, a szervezetlen nagy többség pedig belenyugszik. Miért is nyugszik bele? Mert azt hiszi, hogy a diktátor uralma nyugalmat teremt s megmenti az államot valamely igazi, vagy képzelt veszélytől. Ezért esetleg (Folytatjuk)
