Bérmunkás, 1939. július-december (27. évfolyam, 1065-1091. szám)
1939-10-07 / 1079. szám
1939 október 7. BÉRMUNKÁS 5 oldal Diktatúrák tündöklése s elmúlása Mindgyakrabban hallunk olyan okoskodásokat és megjegyzéseket emberektől, hogy: — történelmi ismeret óta ilyesmit, mint amit mi, még nem élt át emberiség. Csak természetes, hogy az ily véleménnyel és okoskodással azt árulják el az emberek, hogy nem olvasták, s igy nem, is ismerik a történelmet, amelyről beszélnek. Kétségbeesetten kérdik egymástól az emberek, hogy mi lesz? Mi lehet hát’ Ismétlődik a történelem! Diktatúrák, deszpoták, uralkodtak már máskor is népek és országok felett, bizonyos ideig, de azután porba hulltak. Ezekről a lehullott diktatúrákról ad érdemleges tanulmányt e cikkünk, melyet néhány folytatásban, egy már az uj magyar sajtótörvények értelmében beszüntetett folyóirat, “A Századunk” nyomán közlünk. — Szerk. A XIX. század politikai változásai a szabadságeszmék a liberalizmus és a demokrácia irányába estek. A XX. század második évtizede fordulót hozott. Európa számos országa föladta a demokratikus berendezést s diktátorok kezébe tette le jövendő sorsát. S ahol meg is maradt a demokratikus alkotmány ott is sok helyen pártok alakultak, tömegek szerveződtek meg azzal a jelszóval, hogy nem kell többé a meglévő szabadság, hanem diktátort akarnak, aki parancsokat osztogat s ők engedelmeskednek neki gondolkodás nélkül. A diktatúra napja magasra emelkedett, talán már a zeniten áll; ideje hát, hogy amint a csillagász kiszámítja valamely égitest pályáját, úgy mi megkíséreljük a diktatúrák pálya-elemeit meghatározni, s kiszámítani az ut hátralevő ivét is. Most, mikor a diktatúrák legvészesebb fényükben tündökölnek, most van az ideje, hogy vizsgálat alá vetve életföltételeiket, elmélkedjünk elmúlásuk lehetőségeiről is, a történelem pártatlan szemlélőjének szigorú tárgyilagosságával. Nem tartjuk helyesnek azt az álláspontot, hogy az események objektiv elbírálása csak hosszu- hosszu idők után következhetik be. Ez ép oly helytelen, mintha a biró azt hirdetné, hogy a pör csak akkor dönthető el objektive, ha már al- és felperesek,! vádlók, vádlottak és tanuk rég meghaltak. A mai kor történelme: a napi politika — a múlt idők politikája pedig a világtörténet. Nem emelhetünk válaszfalat az események között: a múlt szálai a jelenbe nyúlnak. Meg kell találnunk azt a szenvedélytől mentes, elfogulatlan szemléletet napjaink politikájának megítélésében is, amely kétségtelenül megvan mindnyáMoszkvába, Dr. Kristóffy személyében, aki eddig a varsói magyar követség tanácsosa volt. Ez persze tiszta hazugság, mert a tény az, hogy Moszkva szakította meg a diplomáciai összeköttetést amikor Horthy- ék beléptek a “tengelybe” ez az ok azonban már megszűnt, mert azóta nemcsak Hitlerrel, hanem Japánnal és most újabban Mussolinivel is készül a paktum, hát miért lenne kivétel most Horthy, hisz ők is éppen olyan véreskezü munkásgyilkosok mint Horthy. Valósággal hiányzott volna ez a véreskezü lovas-matróz abból a gangbői amelyet olyan hűségesen szolgálnak ezek az utolsó prositu- lált komunácik. junkban, ha például a tatárjárásról beszélünk. Ez a szó: diktatúra, a római alkotmányból ered. Alkotmányból, ez igen fontos: a római közjog ugyanis elismerte olyan helyzet lehetőségét, amelyben szükséges lehet az állam normális funkcióinak felfüggesztése s minden hatalomnak egy kézben egyesítése, — a közjó érdekében. Ilyen esetben diktátort választottak, de sohasem hosszabb időre, mint három hónapra, s azzal a megszorítással, hogy ezt legföljebb csak egyszer lehet meghosszabbítani, további három hónapra. Kétségtelen, hogy Rómában ez az intézmény bevált, az államot sokszor mentették ki súlyos helyzetből a diktátorok, de sohasem nőttek tirannusokká, zsarnokokká, akiknek például a görög történetben se szeri, se száma. Mindazonáltal Rómában sohasem volt népszerű a diktatúra. Szükséges rossznak tartották s ez annyira átment a köztudatba, hogy maguk a diktátorok is sokszor be sem várták a három hónap leteltét, hanem, ha fela- I datuk megoldották, éppen azzal | keresték népszerűségüket, hogy i lemondottak a diktátorságról. j így Cincinnatus, kit az eke í szarva mellől hivták diktátornak, 17 nap múlva, Julius Caesar pedig első diktátorságának 11-ik napján «mondott le, Tacitus ugyan, aki gyűlölte Caesar házát, csöndes maliciával ismételten “a diktátor Caesar” néven emlegeti őt. A zsarnoki jellegű római császárság azonban nem a diktátori intézményből nőt ki, hanem abból, hogy az imperator (hadseregfőparancsnok) rangját a tribunusi méltósággal egyesítették, az utóbbival pedig együtt járt, hogy személye szent és sérthetetlen s felelősségre nem vonható. Rómában tehát a diktatúra nem okozott bajt. Ennek okát a római történelem legmélyebben gondolkozó kommentátora, a nagy Machiavelli, abban látja, hogy: “ a polgári szabadságra nem az a hatalom veszélyes, amelyet a polgárok valakire önként, meghatározott időre ráruháznak, hanem az, amelyet valaki a polgárok többségének ellenére maga ragad magához. A középkorban a diktátor fogalma ismeretlen. Azok a kis olasz fejedelmek, akik a XIII. századtól a XVI.-ig Itália egyes városaiban a hatalmat kezükbe ragadják, nem a római diktátorok, hanem a görög tirannusok lelki utódai. Az újkorban az első, akit modem értelemben diktátornak tenkinthetünk: Napoleon. Az ő uralmának jellegzetes vonása, hogy az általános zűrzavarból emelkedik ki, s hatalmát a nép javára gyakorolja. Ebben a mi korunk valamennyi doktátora tudatosan vagy öntudatlanul őt akarja követni. Mind azt hangsúlyozzák, hogy ha a Gondviselés nem küldi őket, nélkülük már rég minden elpusztult volna az általános fejetlenségben. Ám Rómától Napóleonig sok viz folyt le a Tiberisen s még több a Szajnán. A XVIII. század nagy francia filozófusai, főként Monaesquien, kidolgozták az alkotmány elméletét: az alkotmányos államban külön áll a törvényhozói, végrehajtói és bírói hatalom, ezek közül semelyik sem egyesíthető a másikkal. A modern alkotmányos állam tehát abban különbözött a régi Rómától, hogy amig Rómában valaki az alkotmány keretei között lehetett diktátor, addig a modern államban ez alkotmányos utón lehetetlen volt. Az első francia köztársaság külsőségekben szívesen utánozta Rómát: volt szenátusa, consul- ja, sőt imperatora is, de diktatúrát mégsem ismerhetett el. Napoleon lángelméje megtalálta a megoldást: azt a fikciót, hogy a nép szuverén, de mert a millió fejű nép maga nem tudja hatalmát gyakorolni, őreá ruházta, s ezt a nép maga bizonyítja népszavazással, — természetesen utólag, mikor a hatalmat Napoleon már maga, a nép megkérdezése nélkül, megszerezte. Ezzel Napoleon a diktatúra újkori formáját teremti meg: az utólagos plebscitumon alapuló diktatúrát. Napoleon zsenialitását bizonyítja, hogy az azóta eltelt 140 év alatt sem tudtak a diktátorok valami ennél jobbat kitalálni. A diktatúrák szabályos útja lett (jobb és baloldaliaké egyképen), a hatalmat fölfegyverzett kisebbség élén megszerezni, azután időn- kint népszavazássokkal helyben hagyatni, még pedig lehetőleg nagy többséggel. Ez sikerül is mindig, sikerült I. Napóleonnak sikerült III. Napóleonnak, sikerült korunk minden diktátorának. Ennek több oka van. Mindenekelőtt az emberek nagy tömegükben alapjában konzervatívok. Ha valaki uj eszmékkel jön, változtatani akar a dolgokon, nehezen csatlakoznak hozzá. De ha már a változás megtörtént, s a világ nem dőlt ösz- sze, akkor az ilyen emberek utólag szívesen hozzájárulnak a már meglévőkhöz. Továbbá: a diktatúrának vannak jóhiszemű hívei is, akik valóban a Gondviselés küldöttjét látják a diktátorban. Végül, minden ^szavazásnál vannak, akik attól félnek, hogy ellenzéki szavazatuknak szomorú következményei lehetnek rájuk nézve. Ha a szavazás titkos, akkor is attól félnek, hogy az uralmon levő párt valamikép kifürkészheti, kik szavaztak ellene. Ezek tehát szintén az igen-nel szavazók számát gyarapítják. Ehhez még hozzá kell vennünk, hogy az utólagos népszavazást elrendelő diktátor pártja a szavazás előtt a legnagyobb, legintenzivebb propagandát fejtheti ki: sajtó, plakát, röpcédula, zászló- disz, rádió, mozi, mind rendelkezésére áll, — vele szemben viszont semmilyen ellenzéki hang meg nem szólalhat, ellenpropaganda legálisan nem működhetik : — ilyen viszonyok között az utólagos népszavazás eredménye nem lehet kétséges. A diktatúra célja a modern világban — ép úgy mint az antik Rómában — csak egy lehet: az állam minden erejének ösz- szefogása egy közös nagy állami cél megoldására, légyen az akár kül- akár belpolitikai. Az állam minden polgárának egyformán kell gondolkozni egyformán kell cselekedni, az állameszme legtelejesebb megtestesülését a diktátorban, a vezérben kell látnia. Credere, obbe- dire, cobattere, — mint a fasiz- ta laktanyák felirata mondja. Ezt a teljes lelki összhangot azonban nehéz elérni. Súlyos akadályok tornyosulnak egymásra, egyformán veszélyt jelentve az államra s a diktátorra nézve. E veszedelmek és akadályok három csoportba oszthatók: a diktatúra megteremtése előttiekre, a diktatúra tartama alattiakra és a diktatúra megszűnése utániakra. Lássuk ezeket sorjában. Mindenekelőtt: a párt ,amely a diktatúrát, tehát egy pártvezér és egy párt kizárólagos uralmát meg akarja valósítani: vagy már kormányon van, vagy kisebbségben, ellenzéken. Ha kormányon van, akkor felülről kell megcsinálnia a diktatúrát, államcsínnyel, népies néven forradalommal kell kezébe vennie a hatalmat. Mind a két eset nagy veszedelmekkel jár a pártra nézve, amely ezt kockáztatja. A kormány részéről végrehajtott puccs esetén mindenekelőtt jegyezzük meg, hogy van egy szép délamerikai közmondás: “Aki ágyúval kormányoz, annak géppuska az ellenzéke!” Franciaországban 1830-ban X. Károly, 1848-ban Lajos Fülöp belebuktak hasonló kísérletekbe a nép nagy tömege s a katonaság ellenük fordult. III. Napóleonnak azonban sikerült nagyobb zavarok nélkül a hatalmat kezébe kerítenie, mert a Bonaparte név varázsa segítette a hadseregnél. Az ujabbkori- ak közül Hitler a horogkeresztes diktatúrát szintén felülről léptette életbe: ehhez egyfelől Hindenburg népszerűsége, másfelől Hindenburg ingadozása egyengette az utat. A bukástól azonban csak egy hajszál v4r lasztotta el: megvolt a lehetősége annak is, hogy Hindenburg a kritikus órában Schleicher tábornok mellé áll. Ez esetben nem lett volna Hitlernek más választása, mint vagy meghátrálnia, ami pártja fölbomlásával járt volna, vagy kockáztatnia a polgárháborút a köztársaság, Hindenburg és Schleicher tábornok ellen. A bukás elkerülhetetlen lett volna, s ez már akkor előre vetette árnyékát, mikor Grőner tábornok, Brüning utolsó kormánya idején, mint belügyminiszter betiltotta a barna egyenruha viselését s be- csukatta a Sturmlokálokat. A párt nem volt alkalmas arra, hogy egy forradalmat, alulról, diadalmasan kiküzdjön, ez az 1923-as müncheni első horogkeresztes fölkelésnél is kiderült, amikor egy óra, egy sortüz, 18 halott elég volt arra, hogy a for. radalmi kedvnek véget vessen. (Folytatjuk)
