Bérmunkás, 1938. július-december (26. évfolyam, 1013-1039. szám)
1938-09-10 / 1023. szám
6 oldal BÉRMUNKÁS 1938 szeptember 10. UT A CÉLHOZ--------------( — Mond, miért rohansz úgy, siketen, vakon a sohsem látott, nem járt utakon, hol jobbról-balról mélység meredez rád, mit csak az álmok ködös szeme nem lát? Leránt, mielőtt elérnéd — Nem féled a vakmerők száz veszélyét, mely utadat célostól elnyeli a lábad hiába lesz sebbel teli? i— Utam nem állja mélység, sem erőszak, mert célom egyre-másra uj erőt ad. Ember-nem-járta csúcson, ormokon acélos lábbal fölkapaszkodom s ha hullatom is köveken a vérem’: kell, hogy a célom végre is elérjem; ha sebzett lábam százszor összeroskad, jaj, a megállás ezerszerte rosszabb1 eleven halál, kínos tespedés, mit megutálni, hagyni nem nehéz, sőt könnyű, ha a lélek tenni vágy’, ha huzza, vonzza uj rend, szebb világ. Én tenni vágyom merészet, nagyot, nehogy megöljön ez az állapot! . . . — Gondolod, hogy a jobbikat eléred? — El én! — Mikor? — Ha a célomhoz érek. — Erőt utadhoz, mondd, ugyan mi ád? — A tudat, hogy ott lesz az uj világ. — Ó, balga, ez csak üres képzelet, ábránd, mely most játszadozik veled, jóleső hit, mint a balgák hite, légüres álom, egyéb semmi se! — Nem úgy van! Tudat ez, merő valóság, amik erőmet addig százszorozzák, mig minden gáton céljához nem ér s addig nem áll meg, nem pihen, henyél: megy oda, hol más a törvény a ,rend, ami magának uj embert teremt! — Pihenj, erősödj! Tudatom kenyér: ez táplál, ez visz egészen odáig, hol minden álmom szép valóra válik! . . . Farkas Antal Drága a krumpli (Mondjuk, hogy novella) Irta: Várnai Dániel Hasas vesszőkosárban vidul a krumpli a piacon. Szép krumpli jó krumpli, jó volna belőle estére egy kis szotykos, nagylevü paprikás. A megkopott, két vén cimbora ábrázatára ezt a vágyakozást irta rá a szükség, de ők csak állnak nézelődnek a tetézett kosarak előtt s egyelőre a vágyból nem lehet valóság, ők már tudják, hogy nem lehet a buksza majdnem egészen üres nincs benne annyi fillérecske, amennyit a krumpli kilójáért kellene a bulgár markába leszámolni. Vásár tehát nincs. Vásár helyett egymás között pusmognak, emlékeket piszkálnak ki letűnt idők kebeléből és lassanként rákerülköznek a valóságra, hogy mi volt a krumpli ára egykor és mi most? Ha hallgatóznánk a hátuk mögött, ez gyönne ki belőle: A krumli ára egykor Az “egykor”, az nagyon régen volt. Idestova huszonöt esztendeje. Akkor tél volt, két nappal karácsony előtt. Az ostromolt vár domboldalait és erődjeit vastagon beeste a hó, a drótakadályok és a bombamezők előtt térdmagasságra emelkedett és egy éjszakán át a hideg, füttyentő szélben meg is fagyott. A vár magára hagyott árva ország lett a nagy harcok közepette, élt benne vagy százezer katona, de éppen csak hogy élt valahogy. Ennivaló alig volt kenyér nagyon kevés, krumpli meg éppenséggel semmi már hetek óta. Pedig a százezer katona közül vagy nyolcvanezer magyar katona volt, olyan ember mind, aki szerette a kenyeret, a krumplit meg erősen kedvelte. Aki hát nem érte meg, nem tudja, mi az: magyar ember kenyér nélkül, szalonna meg krumpli nélkül. Adhattak ott lő- hust félkilót is menázsinak, az nem ért semmit; kenyérrel fejedelmi eledel lett volna, de ha csak krumplit adnak hozzá legalább: kínokat meg keserveket feledtető táplálék. így magába csak vacak gumitalp, dörmögő szitkok forrása, vagy keserű, karmoló élcek céltáblája. Pengyovics cimbora, egyike annak a kettőnek, aki most ott áll a piacon a nevető krumplihalom előtt, akkor télen, két nappal karácsony ünnepe előtt, alkonyattájt ott könyökölt éppen a lövészárok falánál és a lőrésen át a havas domboldalt szemlélgette. Tudta nagyon jól, hogy előtte, a cikovi völgy hajlataiban muszkák lappangnak és ilyenkor, alkonyat idején, zsíros leveseket kanalaznak, zsíros levesekből sürü krumplikat és nagy darab buzakenyér- ből harapdálnak hozzá, összefutott a nyál a szájában és ellepte a keserűség, ahogy — úgy képzeletben — a leves illatát is megérezte. Átszólt a földijéhez, akit úgy hivtak, hogy Csuhái. — Mihály te hallod? — No? — Tudod-e, hogy mi van a hó alatt, amoda a drótok előtt? — Mi volna? Föld! —De a föld alatt, te. Tudod-e hogy a főd alatt krumpli van. Sok krumpli. Rengeteg krumpli. Nem istenverés-e, hogy mi itt zabáljuk a nagy lócupákokat, a krumpli meg, amit hozzá kellene megfőzni, ott van a fődbe, a hó alatt. Benn, a pocsolyás Unter- standban, ahogy a fegyveres népek üres hassal heverésztek a szalmán, akkor éjszaka ez a téma tárgyalódott meg nagy bőbeszédűséggel. A krumpli. A hó alatt, a földi ágyakban rej- tőzkötö krumpli, amit csak ki kellene ásni, csak meg kellene sütni vagy főzni — és micsoda lakoma lehetne belőle! . . . így lett aztán, hogy másnap kora délelőtt öten kisettenked- kedtek a krumpliföldre. Egyenként mentek nagy vigyázattal, nehogy a főhadnagy ur észrevegye. Úgy mentek, nagy elszá- nással, hogy az muszáj dolog. Nem pecsenyéért mentek, hanem élelemért. Nem virtuskodásból mentek, hanem a koplalás miatt. Előttük a bombamező, ahol a levegőbe is repülhetnek. És előttük a muszka tüzérség, amely észre is veheti őket. Hát vegye, egye meg a fene . . vegye észre azt a krumplit azonban muszáj elhozni. Pengyovics vágta elsőnek a fagyott hóba a Linnemann-ásót. (No lám, még ezt is lehet valamire használni . . .) Sebesen to- torta szét a havat, a többi meg nekilátott a nyomában a <e- mény földnek. Hajladoztak, verejtékeztek, dolgoztak keményen. Félóra . . . egy sapka krumpli már ott díszelgett a hó tetején. Másik félóra . . túl a civoki dombok fölött nagyot dörrent a muszka ágyú. Dolgoztak tovább. Még csak föl se tekintett egyik sem. Pengyovics lenézően füttyen- tett. — Oda se neki, hé. Hallom a hangjárul, hogy e csak srapnell. Mert ha srapnell, akkor semmi. Ha meg puskagolyó, még- annyi se. Itt a krumpli a föld alatt. Az már valami. Az igen. Negyedórán át lőtte őket srapnellel az orosz tüzérség. Mondom még fel sem pillantottak rá. Három sapka krumpli már együtt volt, de akkorra a muszkák komolyra fogták a dolgot: —- gránáttal kezdtek dolgozni. ó. igen, a gránát komoly dolog, a tűz vesse föl. A második veszett fuvolázással jött és beléjük talált, éppen a krumplisok kellős közepébe. Amikor a füstjét elvitte a szél, Csuhay ott hevert a havon hanyatt, már nem élt. Pengyovicsnak meg erősen vérzett a balkeze. Visszarohantak az állásba. Ketten hozták Csuháit, szegényt, de hozták magukkal a három sapka krumplit is. Azt nem engedték. Mert drága krumpli volt. — Hát a’ vót nagyon drága — mondta Pengyovics, ha kérdezték. — Egy élet, meg a hüvelykujjam vót az ára. A krumpli ára most Azóta, hogy ez történt, eltelt egy kis idő és Pengyovics cimboráival is történt egy és más. Azonkívül, hogy erősen megráncosodott, a haja meg meg- fehéredett, jócskán megfogyott a kurázsija is. Csak éppen abban nincs semmi változás, hogy az étvágya igen nagy, de amivel csillapíthatná, az meg igen csak semmi. Dehát mondom, kicsi a bátorság, most már csak arra futja belőle, hogy másodszor is megkörnyékezi a bul- gárt: — Oszt semmikép se adja alább ? A bulgár szája meg se moccan. Csak a szempillája rándul tagadóan. — Nohát akkor . . Hogy mi történjék “nohát akkor”, azt nem lehet megtudni. Csak az a bizonyos, hogy üres a buksza, a krumplit nem lehet megvenni, igy hát ma estére nem lesz krumplipaprikás. Ma estére sem ... A két vén ember megfordul és cammogva megy tovább. Más idők, más helyzetek. Amit egykor a lobogó vér meg az ifjonti erő meg tudott csinálni, az már vissza nem tér . . . Pengyovics bácsi elkeseredik. — Odaadtam egyszer érte a hüvelykujjamat, Csuhái Miska meg az életét, de most nem adom. Sóhajt. — Mert szeretnék még egyszer krumplit enni, jz zsírosat sok hagymával. Hát bizony, ez az egész, mink már ennyire vittük ... A vén Pengyovics csak még egyszer szeretne ebben a szép életben. HUMOR A fiú átadja apja üzenetét a tisztitóintézetben: — Azt üzente édesapám, ha a gallért mégegyszer olyan piszkosan küldik haza, akkor idejön és az egész bódét szétveri. — Hm ... És milyen számú gallért visel az apád ? — Harminchatosat! — Úgy? Akkor csak jöjjön. — Aztán hogyan történt az, hogy ivásnak adta magát? — Családi körülményeim okozták. Szerencsétlen házasság? — Nem, három kocsmáros van a családomban . . . Egynek a sérelme, valamennyinek a sérelmét jelenti. Az ellenféllel szemben, mindig munkástársadnak van igaza!
