Bérmunkás, 1938. július-december (26. évfolyam, 1013-1039. szám)

1938-08-06 / 1018. szám

6 oldal BÉRMUNKÁS 1938 augusztus 6. NÉHÁNY SZÓ EGY ÚRRÓL, AKI FELKAPASZKODOTT AZ UBORKAFÁRA IRTA: VLASITS MÁRTON Mindenekelőtt bocsánatot kérek az uborkafán ülő úrtól, hogy nem UGORKAFÁNAK irom azt a bizonyos növényt. Kész­akarva irom azt uborkafának, had legyen egy helyesirsási hibá­val több bűne a “Bérmunkásnak”. A lényeges az, hogy hamisí­tatlanul hozza ezt a régi közmondást, ott pedig UBORKAFÁRÓL van szó. Hogy a dologot elölről kezd­jem, nem növénytani tanul­mányról, vagy helyesírási vitá­ról akarok Írni. A növénytan­hoz keveset értek, a helyesírás­sal bár nem állok nyílt hadilá­bon, de szakértő sem vagyok. Másról van itt szó az uborkafá­val kapcsolatban. Somló Lipót főtitkár és alanyi költő úrról szól írásom. Ez az “írónak szü­letett” alanyi költő főtitkári minőségben egy cikket irt az Összetartásban, ahol beszámol a referendum eredményéről. Ha azt tárgyilagosan tette volna, megjegyzésem sem volna rá, de hozzá kell szólnom mert a cikk­ben olyan dolgokat látok amely­ekről Somló Lipótnak nem vol­na szabad Írni, de mert ir, köte­lességemnek tartom őt mint egyszerű tag figyelmeztetni, hogy olyan területre tévedt, ahol őt könnyebb utón lehet utolérni, mint azt a bizonyos sánta ebet. Somló főtitkár-szerkesztő ur cikkének elején bizonyos szek­táról ir. Ebben az IWW.-istá- kat érti. Nem vesztegetek erre sok szót. A Somló féle opportun­isták szektának neveznek min­den olyan forradalmi munkás csoportot amely nem dől be minden labor-fékernek, vagy polgári szélhámos politikusnak. Több mondani valóm van arra amit az uborkafán ülő Somló Lipót mond amikor vámszedők­ről szaval. Vámszedőknek nevezik azokat akik igaztalanul és minden el­lenszolgálat nélkül valakitől, vagy intézménytől pénzt vagy javakat szednek és csikarnak ki. Ezek alatt a szóbanforgó ur a “Bérmunkás” lapot az az an­nak kiadóit érti. Azt írja a szerkesztő-főtitkár ur, hogy a tagság leszavazása megszüntette a tizenöt évig tartó vámszedést! Nos alattom­ban bujkáló alanyi költő ur, ha a Bérmunkásnak adott segély vámszedés volt, miért nem szó­lalt föl már mondjuk ezelőtt három-négy, vagy tizenöt év vei? Nem tiltakozott, sőt he­lyeselte igaz, hogy halgatagon a “vámszedést”. A vámszedők a szektáriánusok barátságát ke­reste ! Aá Anarcho-Szindikalis- ták, (kimondani is szörnyű) “kedves munkástársai” voltak, akiknek meghatottan köszönte, hogy hivatalt adtak neki, nem tudta hogyan hálálja meg a “vámszedőknek” azt, hogy föl- segitették az uborkafára. Most ott ül és azt hiszi, hogy magasan ül. Bár nem vagyok alanyi költő mint főtitkárságod, de bátorkodom Faludi Ferencz 18. századbeli magyar költő “Fortuna szekerén okosan ülj” című költeményét parodizálni olyan formán, hogy “Az ubor­kafán okosan ülj és vigyázz, hogy föl ne dűlj”. Az uborka­fák nem nyúlnak az égig, még hozzá gyengék az ágai is. De térjünk vissza a vámsze­dőkhöz ! Amint mondottam, Somló Lipót igen dörgölődzött hozzájuk, mindaddig mig be nem került a zsíros hivatalba. Bent lévén, borzalommal gon­dolt arra, hogy hivatala csak három, esetleg hat évig tarthat. A “Bérmunkás” csoport az 1935-iki konvención határt sza­bott a bürokrata basáskodás- nak. Az alapszabály 14-ik sza­kaszának 6-ik pontja gondosko­dik erről. Az alapszabály ezen pontját a Bérmunkás csoport komolyan vette. Somló Lipót “szocialista” főtitkárnak sike­rült az indifferensek a tudatla­nok és egy clevelandi lap kétes erkölcsű kiadójának segítségé­vel többséget nyerni. Somló Li­pót igy biztonságban ül az em­lített fán. Nem jutott eszébe Somló Li­pótnak 15 éven keresztül a Bér­munkás csoportot vámszedéssel vádolni még pedig azért mert ezek az emberek álltak csatasor­ba amikor a Szövetség 1929-ben haláltusáját vívta. Hol volt Somló Lipót jelenlegi főtitkár- szerkesztő-költő ur akkor ami­kor a “szektáriánusok” meg az anarcho-szindikalisták nem egy­szer még testi épségüket is koc­káztatva megvédték a Szövet­séget a külellenség ellen. Ha ezek a szektáriánusok meg an­archo-szindikalisták nem lép­nek a sorompóba, annak idején úgy Somló Lipót ur nem volna sem főtitkár, sem pedig szer­kesztő, még talán tag sem, mert nem létezne Munkás Betegse- gélyző Szövetség. Somló Lipótnak bezzeb a kri­tikus időkben nem jutott eszé­be a vámszedés gondolata. A hivatalhaj hászás gondolata fog­lalkoztatta. A harcot átengedte azoknak akiket ma becsmérel. A valódi harcban nem vett részt mert ahhoz gyáva. Neki csak “dzsáb” kellett aminek a megnyeréséért mindenre képes volt. Befejezésül még csak egyet; Somló Lipót főtitkár-szerkesz- ,tő ur ön az Összetartásban, a M. B. SZ. hivatalos lapjában sú­lyos váddal illette a tagság egy jó részét. Ha a vád úgy igaz, mint ahogy azt ön gondolja, úgy azok ön szerint bűnt követtek el. Önnek azonban erről már évek óta tudomása volt, de ezt ön sohasem mondotta legalább nem nyilvánosan. Vagyis a bűnt palástolta. Ugyanaz mint­ha elkövette volna. Az ilyen ficzkókra nagyon ráillik egy mondás amelynek eredetije né­met nyelven van Írva és igy hangzik: Der die Wahrheit kennt und sie nicht spricht. Ist fürwahr ein erbärmlicher Wicht. Magyarul az értelme en- nekez: Aki az igazságot ismeri és elhalgatja az igazán nyomo­rult sekinházi. Bocsánatot kérek, hogy a ma­gyar szöveget nem tudtam versbe foglalni, de mint emli- tém, nem vagyok alanyi költő mint írásomnak hőse Somló Li­pót ur. TAGGYŰLÉS CLEVELANDON Az IWW. magyar tagjai, a Bérmunkás Otthonban, 2759 E. 79th St. a hó minden első csü­törtökjén — most csütörtökön — tartják rendes havi gyűlésü­ket. Nagyon sok igen fontos tárgyra való tekintettel, min­den tag megjelenését elvárja a titkár. TÁRCA Kutyatörlénet Egyszer volt, régen volt, de igaz vlot. Nagyon szeretem az állatokat — főképpen a hűsége­seket —, vettem hát egy kis ku­tyát. Aztán kabátom hónaljá­ba dugtam, hogy az autóbusz­kalauz észre ne vegye. Az Ala­gút előtt azután hűségesen elá­rult a kabátomból csurgadozó tócsa. A kalauz mosolygott, ma­gam pedig hirtelen távozók . . . Igen szeretem a kutyust. Nem érdekelt a faja, a szárma­zása, a múltja, a jövője. Szopta a cuclit, gurigázott, rágicskálta a széklábát, nyikkentett — vak- kantott. Egy hozzáértő valaki szinte rámförmedt, hogy miért nem vágatom le a fülét. Tanácsoltam neki, hogy előbb ő vágassa le a saját fülét. Lenézően tért napi­rendre fölöttem, a laikus fölött. Az uccán szintúgy többen rosz- szallották, hogy nincs levágva a kutya füle. Kiderült, hogy egy világszép különleges fajtá­jú, igen nemes dög, a kutyavi­lág legelőkelőbbjeinek díszpél­dánya. Szinte vétek egy majom­szeretettől telt laikus kezében. Ezt tudtam. Szégyenletemben 10 pengőért levágattam a fülét. Szomorko- dott, vérzett, két hétig be volt kötve a feje; gyanakvó lett, ha a fejéhez akartam nyúlni, oda­kapott és morgott. Igaz: délce­gebb, figyelmesebb megjelené­sű lett. Gyakran fürdött. Keféltem, féregtelenitettem, ápoltam, gon­doztam, neveltem, oktattam. Az öklömnyi ku.tyus rohamosan nö­vekedett. Az uccán feltűnést keltett. Jött az összeírás: hány ökröm, szamaram, kutyám van? Ekkor megtudtam, hogy pedig- •rét — származáslapot — kell váltanom, mert másképpen nem vihetem villamoson és nem ka­pok utána adókedvezményt. A pedigré 15 pengőbe került. Az állatorvos egy pengőért meg­mondta, hogy egészséges, cso­daszép és igen finom fajta. Meg­fizettem a 15 pengő kedvezmé­nyes kutyaadót. Szorgalmasan megette a na­pi egy lavór moslékból, egy bor­júi ej bői, vagy 2—3 kiló egyéb­ből álló adagját, aztán elvonult a kuckójába. Voltak játékai, sé­tált, miegyéb. Lassanként 15 kilós pompás állat lett. Igen mü­veit, finom és választékos. Azó­ta hiszem, hogy némely állat gondolkozik s ilyenformán kö­zelit az emberi tulajdonságok­hoz ... Ez kissé megdöbbentett a kutyus kikönyökölt az abla­kon, nem szaglászta a pózná­kat, nem vonzódott a közkutyák felé, sőt, büszkén húzódott tő­lük, nem ugatott — talán már tudta, hogy úgysem hallik mesz- sze —•, csak kanálisnál végezte a dolgát, ennivalót senkitől- el nem fogadott, otthon sem az asztalról, sem a földről nem vet­te el az ételt, csak a konyhai szemétláda tetejéről. Vackából a kályha elé húzta a párnáját, amikor hideg volt s megugatta a kályhaajtót, hogy fütsünk be. Ezek olyan fegyelmezettség és öntudat bizonyítékai, amelyek­kel nem minden ember dicse­kedhetik. Az, hogy összekaparta a für­dőszoba olajfestékü hófehér aj­taját, meg az újonnan pingált előszobát, meg hogy az uj szürke kalapomat porcikákra tépte csak azért, mert nem vit­tem sétálni — ugyancsak em­berien merő bosszú. Lapulásá- ból és pillantásaiból akárki ki­fejthette, hogy nem mindenna­pi és nem mindenféle ez az ál­lat. Igazuk volt a szakértőknek akik lesajnáltak miatta, már­mint, hogy nem vagyok méltó hozzá. Nem volt való a háztartásom­ba sem, meg tanácsolták is, hogy nagy villába, kastélyba való. Igaz, a pedigréje olyan volt, hogy szégyeltem magamat. Mi­csoda ősök! Hány nemzedék! Én még öregapám nacionáléjá­val sem vagyok tisztában, pe­dig összeleveleztem a félország hivatalait, kikutattam a levél­tárakban s itt állok ágrólsza- kadtan. Azt tudom, hogy ki volt Menenius Agrippa, Aristo­teles, Alkibiádes, vagy ki volt egyik-másik kínai császár öreg­apja, de hogy az enyém ki volt azt mindeddig nem tudom. Ilyen pedigré után alig mer­tem neki pacalt adni, alig mer­tem tegezni alig mertem a száj­kosarat rátenni. Elhatároztam, hogy eladom. De csak jó helyre bejelentettem a kutyahivatal­ban. Igen előkelő ur jött hoz­zám. Százezerszer gazdagabb, mint én. Finom felvágottakat, süteményeket, pompás nyakör­veket és vezetőkantárt hozott. A kutya örömében megtapogat­ta mancsával az ur finom ruhá­ját, kezét megnyalogatta és ugrándozott. A gazdag urnák igen megtetszett. Kevés barát- kozás után elvezette. A kutya nem ellenkezett. Hátra sem nézett. Úgy ugrott autóba, úgy ült benne, mintha ott született volna. Elszomorod­tam . . . Amikor barátaim és rokonaim elhagytak, feleannyi­ra sem fájt, mint ez a csalódás. Ha valaha kutyát akarnék, csak egy fikarc, szürke kócos pulit szereznék, mert az talán vissza­nézne oda, ahol szerették és jól bántak vele. Aladin.

Next

/
Thumbnails
Contents