Bérmunkás, 1938. július-december (26. évfolyam, 1013-1039. szám)
1938-08-06 / 1018. szám
6 oldal BÉRMUNKÁS 1938 augusztus 6. NÉHÁNY SZÓ EGY ÚRRÓL, AKI FELKAPASZKODOTT AZ UBORKAFÁRA IRTA: VLASITS MÁRTON Mindenekelőtt bocsánatot kérek az uborkafán ülő úrtól, hogy nem UGORKAFÁNAK irom azt a bizonyos növényt. Készakarva irom azt uborkafának, had legyen egy helyesirsási hibával több bűne a “Bérmunkásnak”. A lényeges az, hogy hamisítatlanul hozza ezt a régi közmondást, ott pedig UBORKAFÁRÓL van szó. Hogy a dologot elölről kezdjem, nem növénytani tanulmányról, vagy helyesírási vitáról akarok Írni. A növénytanhoz keveset értek, a helyesírással bár nem állok nyílt hadilábon, de szakértő sem vagyok. Másról van itt szó az uborkafával kapcsolatban. Somló Lipót főtitkár és alanyi költő úrról szól írásom. Ez az “írónak született” alanyi költő főtitkári minőségben egy cikket irt az Összetartásban, ahol beszámol a referendum eredményéről. Ha azt tárgyilagosan tette volna, megjegyzésem sem volna rá, de hozzá kell szólnom mert a cikkben olyan dolgokat látok amelyekről Somló Lipótnak nem volna szabad Írni, de mert ir, kötelességemnek tartom őt mint egyszerű tag figyelmeztetni, hogy olyan területre tévedt, ahol őt könnyebb utón lehet utolérni, mint azt a bizonyos sánta ebet. Somló főtitkár-szerkesztő ur cikkének elején bizonyos szektáról ir. Ebben az IWW.-istá- kat érti. Nem vesztegetek erre sok szót. A Somló féle opportunisták szektának neveznek minden olyan forradalmi munkás csoportot amely nem dől be minden labor-fékernek, vagy polgári szélhámos politikusnak. Több mondani valóm van arra amit az uborkafán ülő Somló Lipót mond amikor vámszedőkről szaval. Vámszedőknek nevezik azokat akik igaztalanul és minden ellenszolgálat nélkül valakitől, vagy intézménytől pénzt vagy javakat szednek és csikarnak ki. Ezek alatt a szóbanforgó ur a “Bérmunkás” lapot az az annak kiadóit érti. Azt írja a szerkesztő-főtitkár ur, hogy a tagság leszavazása megszüntette a tizenöt évig tartó vámszedést! Nos alattomban bujkáló alanyi költő ur, ha a Bérmunkásnak adott segély vámszedés volt, miért nem szólalt föl már mondjuk ezelőtt három-négy, vagy tizenöt év vei? Nem tiltakozott, sőt helyeselte igaz, hogy halgatagon a “vámszedést”. A vámszedők a szektáriánusok barátságát kereste ! Aá Anarcho-Szindikalis- ták, (kimondani is szörnyű) “kedves munkástársai” voltak, akiknek meghatottan köszönte, hogy hivatalt adtak neki, nem tudta hogyan hálálja meg a “vámszedőknek” azt, hogy föl- segitették az uborkafára. Most ott ül és azt hiszi, hogy magasan ül. Bár nem vagyok alanyi költő mint főtitkárságod, de bátorkodom Faludi Ferencz 18. századbeli magyar költő “Fortuna szekerén okosan ülj” című költeményét parodizálni olyan formán, hogy “Az uborkafán okosan ülj és vigyázz, hogy föl ne dűlj”. Az uborkafák nem nyúlnak az égig, még hozzá gyengék az ágai is. De térjünk vissza a vámszedőkhöz ! Amint mondottam, Somló Lipót igen dörgölődzött hozzájuk, mindaddig mig be nem került a zsíros hivatalba. Bent lévén, borzalommal gondolt arra, hogy hivatala csak három, esetleg hat évig tarthat. A “Bérmunkás” csoport az 1935-iki konvención határt szabott a bürokrata basáskodás- nak. Az alapszabály 14-ik szakaszának 6-ik pontja gondoskodik erről. Az alapszabály ezen pontját a Bérmunkás csoport komolyan vette. Somló Lipót “szocialista” főtitkárnak sikerült az indifferensek a tudatlanok és egy clevelandi lap kétes erkölcsű kiadójának segítségével többséget nyerni. Somló Lipót igy biztonságban ül az említett fán. Nem jutott eszébe Somló Lipótnak 15 éven keresztül a Bérmunkás csoportot vámszedéssel vádolni még pedig azért mert ezek az emberek álltak csatasorba amikor a Szövetség 1929-ben haláltusáját vívta. Hol volt Somló Lipót jelenlegi főtitkár- szerkesztő-költő ur akkor amikor a “szektáriánusok” meg az anarcho-szindikalisták nem egyszer még testi épségüket is kockáztatva megvédték a Szövetséget a külellenség ellen. Ha ezek a szektáriánusok meg anarcho-szindikalisták nem lépnek a sorompóba, annak idején úgy Somló Lipót ur nem volna sem főtitkár, sem pedig szerkesztő, még talán tag sem, mert nem létezne Munkás Betegse- gélyző Szövetség. Somló Lipótnak bezzeb a kritikus időkben nem jutott eszébe a vámszedés gondolata. A hivatalhaj hászás gondolata foglalkoztatta. A harcot átengedte azoknak akiket ma becsmérel. A valódi harcban nem vett részt mert ahhoz gyáva. Neki csak “dzsáb” kellett aminek a megnyeréséért mindenre képes volt. Befejezésül még csak egyet; Somló Lipót főtitkár-szerkesz- ,tő ur ön az Összetartásban, a M. B. SZ. hivatalos lapjában súlyos váddal illette a tagság egy jó részét. Ha a vád úgy igaz, mint ahogy azt ön gondolja, úgy azok ön szerint bűnt követtek el. Önnek azonban erről már évek óta tudomása volt, de ezt ön sohasem mondotta legalább nem nyilvánosan. Vagyis a bűnt palástolta. Ugyanaz mintha elkövette volna. Az ilyen ficzkókra nagyon ráillik egy mondás amelynek eredetije német nyelven van Írva és igy hangzik: Der die Wahrheit kennt und sie nicht spricht. Ist fürwahr ein erbärmlicher Wicht. Magyarul az értelme en- nekez: Aki az igazságot ismeri és elhalgatja az igazán nyomorult sekinházi. Bocsánatot kérek, hogy a magyar szöveget nem tudtam versbe foglalni, de mint emli- tém, nem vagyok alanyi költő mint írásomnak hőse Somló Lipót ur. TAGGYŰLÉS CLEVELANDON Az IWW. magyar tagjai, a Bérmunkás Otthonban, 2759 E. 79th St. a hó minden első csütörtökjén — most csütörtökön — tartják rendes havi gyűlésüket. Nagyon sok igen fontos tárgyra való tekintettel, minden tag megjelenését elvárja a titkár. TÁRCA Kutyatörlénet Egyszer volt, régen volt, de igaz vlot. Nagyon szeretem az állatokat — főképpen a hűségeseket —, vettem hát egy kis kutyát. Aztán kabátom hónaljába dugtam, hogy az autóbuszkalauz észre ne vegye. Az Alagút előtt azután hűségesen elárult a kabátomból csurgadozó tócsa. A kalauz mosolygott, magam pedig hirtelen távozók . . . Igen szeretem a kutyust. Nem érdekelt a faja, a származása, a múltja, a jövője. Szopta a cuclit, gurigázott, rágicskálta a széklábát, nyikkentett — vak- kantott. Egy hozzáértő valaki szinte rámförmedt, hogy miért nem vágatom le a fülét. Tanácsoltam neki, hogy előbb ő vágassa le a saját fülét. Lenézően tért napirendre fölöttem, a laikus fölött. Az uccán szintúgy többen rosz- szallották, hogy nincs levágva a kutya füle. Kiderült, hogy egy világszép különleges fajtájú, igen nemes dög, a kutyavilág legelőkelőbbjeinek díszpéldánya. Szinte vétek egy majomszeretettől telt laikus kezében. Ezt tudtam. Szégyenletemben 10 pengőért levágattam a fülét. Szomorko- dott, vérzett, két hétig be volt kötve a feje; gyanakvó lett, ha a fejéhez akartam nyúlni, odakapott és morgott. Igaz: délcegebb, figyelmesebb megjelenésű lett. Gyakran fürdött. Keféltem, féregtelenitettem, ápoltam, gondoztam, neveltem, oktattam. Az öklömnyi ku.tyus rohamosan növekedett. Az uccán feltűnést keltett. Jött az összeírás: hány ökröm, szamaram, kutyám van? Ekkor megtudtam, hogy pedig- •rét — származáslapot — kell váltanom, mert másképpen nem vihetem villamoson és nem kapok utána adókedvezményt. A pedigré 15 pengőbe került. Az állatorvos egy pengőért megmondta, hogy egészséges, csodaszép és igen finom fajta. Megfizettem a 15 pengő kedvezményes kutyaadót. Szorgalmasan megette a napi egy lavór moslékból, egy borjúi ej bői, vagy 2—3 kiló egyébből álló adagját, aztán elvonult a kuckójába. Voltak játékai, sétált, miegyéb. Lassanként 15 kilós pompás állat lett. Igen müveit, finom és választékos. Azóta hiszem, hogy némely állat gondolkozik s ilyenformán közelit az emberi tulajdonságokhoz ... Ez kissé megdöbbentett a kutyus kikönyökölt az ablakon, nem szaglászta a póznákat, nem vonzódott a közkutyák felé, sőt, büszkén húzódott tőlük, nem ugatott — talán már tudta, hogy úgysem hallik mesz- sze —•, csak kanálisnál végezte a dolgát, ennivalót senkitől- el nem fogadott, otthon sem az asztalról, sem a földről nem vette el az ételt, csak a konyhai szemétláda tetejéről. Vackából a kályha elé húzta a párnáját, amikor hideg volt s megugatta a kályhaajtót, hogy fütsünk be. Ezek olyan fegyelmezettség és öntudat bizonyítékai, amelyekkel nem minden ember dicsekedhetik. Az, hogy összekaparta a fürdőszoba olajfestékü hófehér ajtaját, meg az újonnan pingált előszobát, meg hogy az uj szürke kalapomat porcikákra tépte csak azért, mert nem vittem sétálni — ugyancsak emberien merő bosszú. Lapulásá- ból és pillantásaiból akárki kifejthette, hogy nem mindennapi és nem mindenféle ez az állat. Igazuk volt a szakértőknek akik lesajnáltak miatta, mármint, hogy nem vagyok méltó hozzá. Nem volt való a háztartásomba sem, meg tanácsolták is, hogy nagy villába, kastélyba való. Igaz, a pedigréje olyan volt, hogy szégyeltem magamat. Micsoda ősök! Hány nemzedék! Én még öregapám nacionáléjával sem vagyok tisztában, pedig összeleveleztem a félország hivatalait, kikutattam a levéltárakban s itt állok ágrólsza- kadtan. Azt tudom, hogy ki volt Menenius Agrippa, Aristoteles, Alkibiádes, vagy ki volt egyik-másik kínai császár öregapja, de hogy az enyém ki volt azt mindeddig nem tudom. Ilyen pedigré után alig mertem neki pacalt adni, alig mertem tegezni alig mertem a szájkosarat rátenni. Elhatároztam, hogy eladom. De csak jó helyre bejelentettem a kutyahivatalban. Igen előkelő ur jött hozzám. Százezerszer gazdagabb, mint én. Finom felvágottakat, süteményeket, pompás nyakörveket és vezetőkantárt hozott. A kutya örömében megtapogatta mancsával az ur finom ruháját, kezét megnyalogatta és ugrándozott. A gazdag urnák igen megtetszett. Kevés barát- kozás után elvezette. A kutya nem ellenkezett. Hátra sem nézett. Úgy ugrott autóba, úgy ült benne, mintha ott született volna. Elszomorodtam . . . Amikor barátaim és rokonaim elhagytak, feleannyira sem fájt, mint ez a csalódás. Ha valaha kutyát akarnék, csak egy fikarc, szürke kócos pulit szereznék, mert az talán visszanézne oda, ahol szerették és jól bántak vele. Aladin.
