Bérmunkás, 1938. július-december (26. évfolyam, 1013-1039. szám)
1938-07-23 / 1016. szám
1938 julius 23. BÉRMUNKÁS 3 oldal EGYRŐL-MÁSRÓL Elmondja: Z. J. SZAKSZERVEZETEK A POLITIKÁBAN A magyar közmondás úgy definiálja a politikát, hogy az “úri huncutság”. Másszóval ez a meghatározás annyit jelent, hogy a szegény ember ha a politikába keveredik, csak veszíthet. Évszázadok óta úgy ismerjük a politikát, mint az uralkodó osztály egyik eszközét az elnyomottak igában tartására. Miután a vallás elveszítette varázserejét az elnyomottak felett: az éhezőkre már többé nem hat az, hogy a “szegényeké a mennyek országa” és hogy “akik szenvednek a földön, kivételes előnyökhöz jutnak a mennyben” biztatás már képtelen az éhezőket türelemre birni és ez szükségessé tette a politikának oly kiszélesítését, hogy az helyettesítse az elavult bölcs mondásokat. Mig régebben a politikát, mint az elnyomás egyik leghahatósabb eszközét ismertünk, ma azt próbálják velünk elhitetni, hogy alkalmas az elnyomottak felszabadítására is. A valóság pedig az, hogy a politika már nem alkalmas sem az eredményes elnyomatásra, sem pedig az elnyomottak felszabadítására. Egyre alkalmas még: a tudatlanok bolonditásá- ra. Mert ahol az elnyomottak azt hitték, hogy a politika révén már kezükbe van a “hatalom” csúfos kiábrándulásban volt és lesz részük. Vessünk egy pillantást Németország felé, ahol a politikai szocialisták elérték vágyuknak fénykorát. Jöttek a názik és ők már még az elnyomatásra sem tartották alkalmasnak a politikát, hanem azt sutba dobták és a legdurvább erőszakkal kormányoznak. Ugyan ez áll minden más országra, ahol a politikusok a politikát akarták az “elnyomottak felszabaditására” eszközül alkalmazni. A kézzel fogható példák egész sora áll a szemünk előtt, melyek a politika kudarcát igazolják és csodálatos, hogy az Egyesült Államok munkássága még mindig hajlandó azt a bluffot készpénznek venni, hogy a politika alkalmas az elnyomottak felszabaditására. Ha más országok eseményei nem volnának elégségesek ennek az igazolására, vizsgáljuk meg az itteni eseményeket. Politikus vezéreink azt állítják, hogy céljaik eléréséhez szükséges az ország végrehajtó közegeinek közreműködése. Az utóbbi hat évben ezt megkapták. A jelenlegi végrehajtó közegek Roosevelt elnökkel az élükön hajlandóságot mutattak a szocialista-kommunista liberális politikusok tervének megvalósításához, de minden kisérletük hajótörést szenvedett az ország igazi kormányzóinak — a kapitalistáknak — ellentállásán. Azt bizonyítja ez, hogy az a bizonyos “politikai hatalom” nem egyéb mint porhintés a hiszékenyek szemébe. Bolonditják a népet, mert a politikusok csak úgy érvényesülhetnek, ha a nép hisz nekik. És az “istenadta” nép hisz nekik. Mert ha nem igy volna, hogyan válhatna lehetségessé, hogy az amerikai szakszervezetek — különösen a John L. Lewis fennhatósága alatt nyögő szakszervezetek — millió dollárokat költsenek politikai kampányokra? Hogy a nyilvánosság elől eltitkolt összegek mily summát tesznek ki azt csak elképzelhetjük, ha áttekintünk a kimutatáson, melyeket nyilvánosan elismernek. Roosevelt elnök újra választása 600 ezer dollárjába került a bányászoknak, mely összeget a United Mine Workers of Amerika pénztárából adományozott Lewis a választási kampányra. Ezenkívül tetemes összeggel támogatták a kampányt az Amalgamated Clothing Workers az International Garment Workers és a kissebb szakszervezetek. Egyedül Pennsylvania államban az elmúlt tavasszal félmillió dollárt kötött Lewis és társai Tom Kennedy jelöltetésére és ezen összeg is a bányászok zsebéből került ki. Tény az, hogy nemkérdezték meg a bányászokat, hogy hajlandók-e ezen összeget feltenni, hanem egyszerűen kiadta Lewis a rendeletet ennyi s ennyi assesmen- tet kell fizessenek a választási kampányra. Nem is kellett a bányászok beleegyezését kikérni, mivel a bányászoknál szo^ kásba van a “check-off” rendszer és Lewis utasítására a bányairodákban lefogták a meghatározott összegeket a bányászok fizetéséből. Egyetlen szervezet — az UMW. of A. — pénztárából két éven belül több mint egy millió dollárt emeltek ki politikai kampányra. Ugyebár ez meglehetős súlyos összeg? De megéri a vezéruraknak — különösen ha nem az ő zsebeikből kell azt kiadni — mert ha a szakszervezetek tagsága felismerné a szervezettségben rejlő erőt és ahelyett, hogy hagyná magát bo- londitani a politikusok által saját maguk vennék ügyüket a kezükbe, nem csak a kapitalizmus, hanem azzal együtt a vezérurak hatalmának is alkonyát jelentené. Tehát az ő szempontjukból minden áldozatot megér a munkásságnak a politikával való bolonditása. MENTHETETLENÜL A POSVÁNYBÁN Az amerikai Kommunista Párt közel két évtizedes dicstelen működése után menthetetlenül elmerült a posványbán. Akik ebben még mindig kételkednének vegyenek egy kis fáradságot és nézzék át a kommunista párt 10-ik konvencióján elfogadott párt platformot és minden kételyük eloszlik. Sohasem tartottuk a kommunista pártot oly testületnek, amelyet kitűzött céljának megvalósítására alkalmasnak véltünk volna és mindig az volt a véleményünk, hogy ahhoz képest a “chop-suey” könnyen definiálható valami. Sajnos voltak még osztálytudatos munkások is kik úgy tekintették őket mint a munkásság megváltóját. Valamikor, még a kommunista párt megalakulásának első éveiben az IWW. egyik karika- turistája az amerikai kommunista párt ábrázolására egy torzképet rajzolt és akiknek megvan az 1936 évi Bérmunkás Naptár, annak 62-ik oldalán ismét megtekinthetik azt, akiknek pedig nincs meg, azok részére megkíséreljük igy leírásban ismertetni. A kép egy kis törpét ábrázol, aki felvan öltözve egy rettenetes széles karimáj u kalapban, amilyent Liebknecht hordott; Lenin kabátjában, amely földet ér; Haywood nadrágjában mely nyaktól a földig ér és még igy is ezer ránc van rajta; Trotzky cipőjében; Gorkij hajjal és Kun Béla nyakkendőjével van feldíszítve. Ezt a karikatúrát szemlélve — bár nevetségesnek látszik — de ha elgondolkozunk a mult- bani kommunista párt platformja felett úgy felfogjuk találni, hogy bizony az nagyon közelről ábrázolja a kommunista pártot. Azt állították a kommunisták, hogy ők minden mozgalomból kivették az essen- ciát és a jelszavakat a nagynevű emberektől vették át. Ha ELVINYILATKOZAT A munkásosztály és a munkáltató osztály között semmi közösség nincsen. Nem lehet béke mindaddig, amig éhség és nélkülözés található a dolgozó emberek milliói között s az élet összes javait ama kevesek bírják, akikből a munkáltató osztály áll. E két osztály között küzdelemnek kell folynia mindaddig, mig a világ munkásai mint osztály szervezkednek, birtokukba veszik a földet, a termelő eszközöket és megszüntetik a bérrendszert. Úgy találjuk, hogy az iparok igazgatásának mind kevesebb és kevesebb kezekbeni összpontosulása a szakszervezeteket (trade unions) képtelenné teszik arra, hogy a munkáltató osztály egyre növekvő hatalmával felvegyék a küzdelmet. A szakszervezetek olyan állapotot ápolnak, amely lehetővé teszi, hogy a munkások egyik csoportját az ugyanazon iparban dolgozó másik csoport ellen uszítsák és ezáltal elősegítik, hogy bérharc esetén egymást verik le. A szakszervezetek segítenek a munkáltató osztálynak a munkásokba beoltani ama tévhitet, hogy a munkáltatókkal közös érdekeik vannak. E szomorú állapotokat megváltoztatni és a munkásosztály érdekeit megóvni csakis olykép felépített szervezettel lehet, melynek minden az egy iparban — vagy ha kell, valamennyi iparban — dolgozó tagjai beszüntessék a munkát bármikor ha sztrájk vagy kizárás van annak valamelyik osztályában, igy az egyen esett sérelmet az összesség sérelmének tekinti. E maradi jelszó helyett: “Tisztességes napibért tisztességes napi munkáért.” ezt a forradalmi jelszót Írjuk a zászlónkra: “LE A BÉRRENDSZERREL!” A munkásosztály történelmi hivatása, hogy megszüntesse a bérrendszert. A termelő hadsereget nemcsak a tőkésekkel való mindennapi harcra kell szervezni, hanem arra is, hogy folytassa a termelést akkor, amikor a bérrendszer már elpusztult. Az ipari szervezkedéssel az uj társadalom szerkezetét építjük a régi társadalom keretein belül. igy volt, még csak hagyj án volt, mert a jelzett nagynevű emberek — Liebknecht, Gorky, Lenin, Trotzky, Kun és Haywood — mind forradalmárok voltak, akik életüket a forradalmi munkásmozgalomnak szentelték, ha elvi felfogásuk nagyban külömbözött is egymásétól. Amig ezek nyomdokaiban haladtak — hacsak szóban is — voltak akik elhitték, hogy a kommunista párt “forradalmi” de mit szólnak a legutóbbi “pál- forduláshoz” ? Amint a legutóbbi konvenciójukon kinyilvánították a jövőben már a látszatban sem kívánnak “forradalmi” párt lenni. Levetették a nagynevű forradalmárod ruháit és felvették nagynevű amerikai hazafiakét, mint Jefferson, Jackson, Paine és Lincoln. Bár Lenint még megtartották és hozzá Stalint adoptálták. A karikaturistának ujjabb képet kellene csinálni és a törpét Paine orrával és Jefferson szelíd szemével és szűk bugyogójával kellene feldíszíteni. A külsőségnél azonban van mélyrehatóbb jelensége is annak, hogy a kommunista párt Jefferson, Jackson és Lincoln nyomdokaiban kíván haladni. És ez jelképezi a kommunista pártot. A fent jelzettek mindegyike úttörő szolgája volt a fejlődő kapitalizmusnak. Valamennyien a “rugged individial- izmus” hívei voltak és a magán tulajdon védelmezői. Az emberiség megváltójának valották a kapitalizmust és bár elismerték és hirdették, hogy az ország minden lakójának egyformán joga van az élet javaihoz, elvük mégis az volt, hogy “segíts magadon az isten is megsegít”. Egyszóval úttörői és építői voltak annak a kapitalista demokráciának, melynek áldásai alatt nyögünk és szenvedünk. És a kommunista párt ezek nyomdokain kíván haladni a jövőben. A lejtőn nincs megállás. Az amerikai kommunista párt már születésekor a lejtőre lépett és azon haladt a mai napig, amig elmerült a posványbán. Minden áron “nagy tömegeket” akar kontrolálni, de mivel a tömeg nem követte ki a mocsárból, a kommunista párt visszafordult és lesülyedt a tömeghez. És ezt ők “haladásnak” minősitik. Annyi baj legyen Lapzártakor vettük hírét annak, hogy a Chicagóban megjelenő “Az írás” cimü magyar hetilapot is kitiltották Magyarországról. Nem tudjuk miként vélekedik a kitiltásról Izsák Ignác szerkesztő ? de ha nem veszi tragikusabban mint mi vettük — vagy 19 évvel ezelőtt a “Bérmunkás” ellen hasonló eljárását Horthyéknak, — ő is kifogja birni. Arra való tekintet nélkül, hogy ki van, vagy nincs megelégedve, “Az írás” szellemével, a kitiltás jobb erkölcsi bizonyítvány részére, mint a beeresztés.
