Bérmunkás, 1938. július-december (26. évfolyam, 1013-1039. szám)
1938-11-12 / 1032. szám
1938 november 12. BÉRMUNKÁS 7 oldal A szavak csak akkor jelentenek valamit, ha tettek követik Mit tettél osztályod, a munkásosztály felszabadulásáért? | TÁRCA [ Élet élet, gyönyörű élet... Irta: Várnai Dániel Az előszoba ajtaján csengettek. Nem egyszerű, nem közönséges dolog az, ha valahol valaki csenget. Ma már nem. Lám, ott ülök a belső szobában s az apró, éles hang nyomában egyszerre úgy érzem, hogy hevesebben dobog a szivem. Hiszen már ismerem, hogy ki hogyan szokott csengetni. A postás csengetése diszkrét, finom és tapintatos; mintha csak azt mondaná, hogy ne tessenek megijedni, nincs semmi baj, kérem, csak levél érkezett a házhoz ... A hivatalos emberek hosszú csengetéssel, erélyesen jelentkeznek . . . a hatóság van itt, azonnal kinyitni az ajtót! A csengetés általában véve megzavarja a nyugalmat, amiből oly kevés van és fölgyjtja a szorongást, amiből mindig akad elegendő. Szóval csengettek. Apró, hirtelen és éles volt a hang. Volt benne fölény és erély, de volt benne félénkség is. Ez vagy hatóság, vagy kére- gető. Miska szomszéd, aki nekem mindezt ileméséli, igy folytatja tovább: — Igen kérlek, egyszerre úgy éreztem, hogy hevesebben dobog a szivem, mert ezt a esen- gőbeszédet még nem értettem. Kifüleltem az előszobába és nem tudtam vájjon fillért készitsek- e elő vagy azt a bútordarabot nézzem meg, amelyet a végrehajtó ur majd lefoglal. Kimegyek és kinyitom az ajtót. No, hála Istennek, hát egyik sem. Fillér — mars vissza bukszába, s te, zongora — maradj csak nyugodtan, ott a sarokban. Kérlek, két fiatalember állott az ajtó előtt. Tele voltak aggatva mindenféle söprüholmival és kefékkel. Tollsöprü, ciroksöprü, konyhakefe, cipőkefe. Máskor egész biztosan azt mondtam volna nekik, hogy nincs szükségem semmire, de most sokkal kellemesebb volt a csalódásom, semhogy elzavartam volna őket. Nem akartam rideg lenni, de vásárolni sem akartam semmit. Igen, ilyen kutya az ember, ha egyszer már hálálkodni is szeretne . . . Azt mondom: van fogkeféjük? Tudniillik, azt reméltem, hogy aki parkettsöp- rüt meg prakkert árul, az nem árul fogkefét. Az egyik fiú kényszeredetten mosolygott. — Nálunk nincs, ebben a pillanatban nincs ... de hozok, tüstént hozok. Látod, úgy kell nekem, hálá- datlan ebnek, meg vagyok fogva. A fiú máris rohant és ott hagyta társát, aki a raktárt cipelte. Be akartam csukni az ajtót, de félúton magállt bennem a mozdulat. Megnéztem a fiatalembert és átbizsergett rajtam valami melegség. Ilyen szép fiút én még nem láttam, vagy ha igen, csak nagyon ritkán. Nyúlánk, tiszta, simaarcu, dombos- homloku, hullámoshaj u. Igézőén szép, gyönyörű férfifej. Csak valami, hiányzott belőle. Sejtettem csupán, de nem érzékeltem, vájjon mi. Azt mondom neki, jöjjön be az előszobába, várja meg üzlettársát idebenn. Bágyadtan mosolygott és kinyújtotta jobbkezét. Félénken, bizonytalanul tapogatódzva. Ó, hiszen ez vak, mind a két szemére teljesen világtalan . . . Csak éppen ha ránézel, nem lehet mingyárt észrevenni. Szeme kék, de merev. Valami kegyetlen, kétségbeejtő üresség van a pillantásában és vakságát csak onnan tudod meg, hogy a karja mozdulatában benne van a bizonytalanság, a tétovaság, az az átkozott tapogatódzás. Bevezettem leültettem s magam is leültem eléje. Néztem és ő is nézett engem. Én a szememmel, ő az érzékeivel. Mosolyogva és nyugodtan “nézett”; ugylátszik, bizalmat ébresztettem benne s egész biztosan éreztem, hogy többet látott belőlem, mint én őbelőle. Hallgattunk csendben és nézelődtünk. — Messze ment a kompanis- tája? — kérdeztem végre. — Nem kérem, csak ide a szomszédba. Ott van a műhelyünk meg a raktárunk. Mindgyárt itt lesz. Megint csend. — Mondja — kérdeztem tétován—, a barátja nem . . .? a barátja tud egyedül . . .? Megértett és mosolygott. — Nem kérem, a Tódor az nem vak. Unokatestvérem. Ő szokott vezetni. Egy kis sóhajtás szállt ki belőle. Kezét a térdén nyugtatta. Halkan beszélt. —Én igy születtem, kérem. Én, amióta élek, világtalan vaFalusi holdas éj A falura leszállt az éj, — Benne talán semmi sem él, Azaz, hogy minden elpihent És pásztorkodik most a csend. Mint kerek sajt, a Hold teli, Vékony felhő kettészeli — Nevetve ám csak andalog, — Pislognak rá a csillagok. Oly különös, olyan csodás / A ragyogás, a csillogás . . . Ezüstködöt sóhajt a rét, — Halk, kóbor szellő hordja szét. Viskók fölött, a fák hegyén Tétován imbolyog a fény; Szövődik erdőn, réteken A titokzat, a rejtelem. És im: a csöndességbe ront Pásztortüznél a nyájkolomp . . . Kórusban cseng az éji dal S lassan minden álomba hal. Tuba Károly gyök. Hallok, tapintok . . . zongorázom, hegedülök . . . tudok kefét kötni, söprűt kötni . . . Elakadt. Percekig nem szólt semmit. Kissé elfelhősödött az arca és hirtelen előrehajolt. — Nem láttam anyámat, nem láttam apámat, nem láttam a világot. Élek, élek és nem láttam az életet. Tessék mondani milyen a világ? Miska szomszéd sietve cigarettára gyújtott és izgatott lett. — Kérlek, azt kérdezte tőlem, milyen a világ? Ezt kérdezte és bennem elakadt a lélegzet is, hogy mit mondjak neki. Mondjam, örüljön a vakságának, hogy nem lát belőle semmit. Mondjam, a világ szép és az élet ragyogó ajándék? Vagy nagyon megbántom, vagy nagyon elbusitom. Kérdéssel válaszoltam hát: maga milyennek gondolja? Tétovázás nélkül felelte: — Szépnek. Ó, az élet gyönyörű, gyönyörű lehet. Az emberek jók, az emberek szépek. Tetszik tudni, én a zongora meg a hegedű hangjaiban érzékelem az életet. A legszebb zongorahang meg a legtisztább hegedű- hang . . . abban érzem én az embert meg a világot is. Igazam van? Szerencsére, nyargalva megérkezett a kompanista, hozta a fogkefét. Keskeny kis fogkefe volt, gyerekfogkefe, apró rizs- kásafogakhoz való, nem olyan kapafogakhoz, mint az enyém. De megvettem, szó nélkül kifizettem az árát. Aztán elmentek. Hála Istennek, végre elmentek és nem kellett válaszolnom a legnehezebb kérdésre, amelyet életemben hozzám intéztek. Karjukat egymásba öltötték és lasan csoszogtak végig a gangon. Úgy néztem utánuk, mint valami tüneményre. Végre egy ember, egy boldog ember, aki háromszor mondja rá az életre, háromszor egymásután, hogy gyönyörű. Ó, élet, gyönyörű, gyönyörű, gyönyörű élet. Egy szót se szóltam. Miska mégis rámripakodott: — Te nem hiszed? Nem hiszed, hogy igy történt? Hát nézz ide, itt a fogkefe. Kikotorászta a levéltárcájából, tényleg fogkefe volt. Finom selyempapirosba csomagolt, fehér kis fogkefe. MINDENKIHEZ Cleveland east sideon, a Bérmunkás Otthonban, három napos bazárt tartanak az IWW. tagjai, a Bérmunkás javára december elején. Felkérjük úgy a clevelandi munkástársakat —■ kiket esetleg a tárgy gyűjtők elkerülnek — mint az ország bármely részében élőket, hogy a bazárra szánt tárgyakat, küldjék a bizottság elnökének címére. M. Kacibán 2782 East 127 St. Cleveland, 0. Kedves Mrs. Lina Horthy! Olvastam k. Mrs. Horthy az l>n nagyszerű felhívását, a világot megváltó forradalmi szociáldemokraták lapjában, a Népszavában, amelyet ez a lap kiemelő keretben hozott le. Azt írja k. Mrs. Horthy ebben a felhívásban, hogy adakozzunk a felvidéki magyarok fel- segitésére. “A felvidéken nem lehet éhező száj, fázó gyerek otthontalan család.” Szép, szép, k. Lina, de mért csak a felvidéken, nem lehet éhező száj és fázó gyerek, otthontalan család, és miért lehet Csonkamagyarországon, 3 millió éhező paraszt, miért lehet ott ezer számra, fázó, ruhátlan gyerek, kik annyira ruhátlanok, hogy iskolába nem mehetnek. Miért lehet Budapesten százával hajléktalan család, miért dobják ki naponta a proli családok tucatjait az uccára, miért nem segit ezeken k. Linács- ka. Ezek már a k. Mr. Horthy, 18 éves uralma óta éheznek, fáznak és hajléktalanok. Miért van az, hogy a “jól” kereső, dolgozó magyar ipari munkás, csak négy órai keresetéért tud venni egy kiló zsírt,’ hogy egy magyar napszámos esek egy és fél órai munkáért tud venni egy kiló kenyeret. Miért nem esik meg a szive a magyar hadirokkantakon, akik ha 50%-os rokkantak akkor, kapnak havonta 16 pengőt, tehát 53 fillért egy napra, amiért lehet egy és fél kiló fekete kenyeret venni. Bizony nem kell önnek a felvidékre mennie, talál nyomort Pesten is, az Alföldön is, dunán- tul is, mindenütt talál nyomort ahol magyar munkás és paraszt van, sőt csakis nyomort talál. Ezért az^ a fanunk, hogy ebből a gyűjtésből is keresni fognak a magyar urak a nyomorúság vámszedői. De ha nem is küldök semmit se az ön felhívására, azért egy jó tanácsot adok: Lépjen összeköttetésbe Mrs. Horthy a New Yorkban élő és a volt Betyár Világon élősködő társasággal kik a fejőstehén — a proli — sztrájkja miatt, állástalanok. Nekik nagy gyakorlatuk van a gyűjtésekben, miután nekik nem ütött be a revízió, igy az üzlet nagyon csendes egész biztos, hogy hajlandók önnel ezt az üzletet 50% -ért megcsinálni. Azt nem garantálom, hogy tisztességesen elfognak számolni, mert az elszámolásokban is nagy gyakorlatuk van, de ez a felvidéki nyomorgóknak szempontjából úgysem fontos, mert ahogy mi a magyar urakat ismerjük, sem igy, sem úgy nem fognak jólakni abból, amit maga k. Linácska gyűjt. Kérem adja át az én különlegesen jó kívánságaimat k. férjének Mr. Horthynak. Cső.
