Bérmunkás, 1938. január-június (26. évfolyam, 988-1012. szám)
1938-02-19 / 995. szám
1938 február 19. BÉRMUNKÁS 5 oldal Mandzsúria után Észak-Kína IRTA: BERIVÓI FERENC A kínai bojkottmozgalom súlyos csapást mért a japán árukivitelre s befagyasztotta a Kínában befektetett japán tőkék nagy részét is. Az sem változtatott ezen a helyzeten, hogy a kínai központi kormány az elveszett mandzsuriai háború után békét kötött a japánokkal. A japánok időközben Jehol és Csahar tartományokat is elfoglalták 1933-ban és olyan megalázó feltételeket kényszeritettek a kínaiakra, hogy a központi kormány nem is merte nyilvánosságra hozni a békeszerződést. Amikor a tangkui “szégyen-béke” kipattant, újra fellángolt a kínai polgárháború. Dél-Kina, a hires “19-ik hadsereggel”, az “áruló” Nanking ellen vonul; nyugatról is megindulnak a tábornokok. Peking és Észak-Kina megmentésére, de az egymás útjait és céljait keresztező tábornokok 40—50 ezer főből álló hadseregei nem a japánokkal, hanem egymással ütköznek meg. A tangkui béke két legfontosabb pontját: a japán áruk bojkottjának megszüntetését és az északkinai szabadcsapatok le- fegyverezését, még ha akarta volna, sem tudta teljesíteni a központi kormány. Az újraéledő polgárháború uj helyzetet teremtett. Japán kínai politikája kétirányú: támogatja a japánellenes tömeg- hangulattaí megbirkózni nem tudó központi kormányt; támogatja hogy gyengítse, és mélyíti a közép- és északkinai ellentéteket, támogatja Észak- Kinát, hogy leszakíthassa Kínáról. De a polgárháború, a kinai tömegek növekvő japánellenes hangulata, ha teremtett is kedvezőbb kilátásokt s főleg ürügyet a japán imperialisták beavatkozásaira és újabb előretörésére, végsősoron mégis megsokszorozta és komplikálta a problémákat. A Kínában fekvő japáni tőkék profithozadéká- nak biztosítása rengeteg nehézségbe ütközött. A japán áruknak s nem utolsósorban a japán tőkéknek is uj teret, piacot és profitforrásokat kellett teremteni addig is, mig a kínai vesztett pozíciókat sikerül visszaszerezni, ha sikerül . . . 1932- ben alig 148 millió yen értékű árut tud elhelyezni a japán kereskedelem Kínában, 225 millió yennel kevesebbet, mint 1928- ban. Később még kevesebbet s azt is csak hamis svéd, vagy német, stb., “védjeggyel” és részben csempészuton. A Kínában zsákuccába jutott japán tőke- és árukivitel vezetett elsősorban a japán inflációs politikához és az 1933-tól 1936-ig tartó félelmetes “japán dömpinghez”: az ipar mindenáron való foglalkoztatásához; 65 ezer japán gyárban termelt óriási árutömegeknek a világpiacon mindenáron való elhe- lyezéseéhez. A “japán dömping” csak igy, mint a “kínai helyzet” következménye, érthető meg. Egy kényszerű gazdasági háború volt a “japán dömping” a válsággal küzdő nyugati tőkésállamok ellen, kimélyitette a világválságot, de mindenekelőtt a japán válságot tükrözte, annak robbanó ellentéteit érlelte. A gazdasági előrenyomulás alatt sem szünetelő háborús készülődés és az északkinai katonai operációk világosan jelezték, hogy a fejlemények nem megoldást, hanem újabb háborút hoznak. A nankingi kormánnyal szemben folytatott békepolitika csak epizódnak bizonyult. Egyik részről sem volt őszinte. Japán csak eszköznek akarta felhasználni a nankingi kormányt, arra hogy az kezdje meg az imperialista versenytársak kirá- molását Kinából, s Japán majd csak “segít a szabadságért harcoló testvérnépnek”. Kina viszont arra akarta használni a japán barátságot, hogy legalább a nyugati imperialistákat kényszerítse a koncessziós szerződések mérséklésére. Ez a politika megbukott a nyugati hatalmak ellenállásán, akik még részben sem voltak hajlandók lemondani alőjogaikról. Más volt a helyzet Észak-Ki- nában. Itt a nyugati hatalmak érdekeltsége és befolyása sokkal kisebb volt, mfnt Dél- és Közép-Kinában. Északon Japán volt a vezető koncessziós. A Szovjet-Unio élénk és egyre mélyülő gazdasági kapcsolatokat teremtett ugyan Mongólia és a Turkesztánnal határos északnyugati kínai tartományok felé, de a Japánt legközvetlenebbül érdeklő területeken Észak-Kinában látszólag visz- szavonulóban volt. 1935 elején a japánoknak az általa birt északmandzsuriai vasutat (értékének tizedrészéért), s ezzel feladja utolsó anyagi támaszpontját Észak-Kinában. A jap- pán sajtó orosz-japán titkos szerződésről is beszélt, mely szerint Japán szabad kezet nyert Észak-Kinában. Innen kezdve gyorsan peregnek az események. “Észak-Kina, mint pénz és kellene a japán mandzsuriai blokkhoz” — mondják békésen a japán politikusok. “Észa-Kina, mint pénz- és árupiac, igen kedvező forrása a japán tőkének akkumulációjának” — mondják a fináncoligarchák. “A hagy háború sztratégiai nyersanyagszükségletének problémája csak Észak-Kina megszervezésével oldható meg” — mondják a militaristák. “A fölösleges népesség kivándorlásának és telepítésének a problémái is csak Észak-Kina megszervezésével lesznek meg*- oldhatók” — mondják a japán tudós közgazdászok. A kwantungi japán hadsereg parancsnoka nem sokat beszél, de ért a beszédekből: 1935 májusában ultimátumban követeli a kínaiaktól Csili, Sanszi, Hopej Santung, Csahar tartományok, valamint Peking és Tiencsin teljes katonai kiürítését. Indok: a tűrhetetlen -japánellenes propaganda. A kwantungi hadsereg “tisztítja” Észak-Kinát, egymás u- tán szerzi meg az ősi kinai városokat. Párhuzamosan egy erős “autonómista mozgalom” folyik sorra alakulnak a Nan- kingtól független tartományi kormányok, amelyeknek minisztériumai hadi, pénzügyi és közlekedési ügyekben láthatatlan japán “bizottságok”-tól függnek. A vasutak és a bankok japán kontrol alá kerülnek a közbiztonságról saját rendőrségével, Japán gondoskodik. Egy Nankingtól teljesen független északkinai állam kialakulása az irány. Mindez feltételezte Észak-Ki- ná burzsoáziájának egy részével az együttműködést. A főérv itt az volt. hogy Japán és Észak-Kina gazdaságilag egymásra vannak utalva s együttesen kell biztosítani a két ország “természetes kapcsolatainak” a megszilárdítását. De — amint azt a japán Takachasi Körnek - itzky kijelentette — a még csak Észak-Kinára korlátozódó jap- án-kinai kapcsolatok messzemenően meghatározzák ezeknek a kapcsolatkonak jövőbeni, egész Kínára kiterjedő perspektíváját. — Ha békésen nem megy: erőszakkal». . . Mert a japán terjeszkedés “békés” és “háborús” irányzatai csak egyazon imeperialista politika összetevői. Igaz, ugyan hogy a két irányzat közötti állandó ingadozás kifejezi a jap- pán uralkodó osztályok növekvő ellentéteit és azokat a nemcsak taktikai véleménykülönbségeket, amelyek az terjeszkedő politika tempója és módszerei körül dúlnak. Ezeknek az ellentéteknek igen jelentős szerepe volt a japán belpolitikai látszatparlamentáris szerkezetének meginduló bomlásában s fasizta irányú átépítésében is. Japán finánctőkéseinek nagyrésze, a régi uralkodó pártok képviselőit s a monopolista trösztök, konszernek politikájában érdekeltté vált vezető militaristák csoportja nem akart a háború útjára lépni addig, mig a világpolitikai és diplomáciai helyzet nem látszott eléggé érettnek, mig nehéziparának kiépítése, hadifelszerelése és előkészületei nem érték el a kívánt határt. Újabb belső s külső nehézségek — a szociális kirobbanással fenyegető agrárválság, a mesterségesen fokozott árukivitel várt sikerének elmaradása s egy uj ipari válság előrevetendő árnyékának nyugtalanító tünetei, az állami pénzügyek aggasztó rosszabbodása, a külpolitika fokozódó nehézségei és az állandó elszigetelődés veszélye — még óvatosabbá és huzodozóbbá tették a vezető köröket. A kormányoknak pedig, amelyek nagytőkés, militarista, bürokrata, udvari és pártbefolások kereszteződő hatása alatt állottak, semmiképpen sem volt meg a döntéshez szükséges erejük. Ez a huzódozás indítja el a földbirtokosoktól, a császári köröktől és néhány vezető bürokratától és tábornoktól is támogatott fiatal tisztek mozgalmát. A középosztályokból származó tisztek osztályuk süllyedő helyzetének, kilátástalan vergődésének voltak akarva és akaratlanul is szószólói, kifejezői és eszközei. A mögöttük álló osztályok és rétegek minden bajiért a monopolista finánctőkéseket. az ipari és bankkonszernek urait okolták. Ezeket tették felelőssé a felrémlő szociális válságért, amelyben ők is elveszíthetnek mindent, s ezeket tették felelőssé a japán terjeszkedő politika lassúságáért is, mert hitük szerint a hódítás megváltaná őket. Veszendő kiváltságok, osztályérdekek kétségbeesett védelméről van itt szó, ez kényszeríti a mozgalmat a szociális demagógia és a terror eszközének igénybevételére s végül a nyíltan imperialista katonai diktatúra felé. A munkaerő mértéktelen kizsákmányolása és a parasztok teljes kifosztása folytán évről évre romlott a japán dolgozók fizikuma (mig világszerte csökkenőben van a tüdővészben elhaltak száma addig Japánban ma tizenötször akkora ez a szám, mint 30 évvel ezelőtt volt!), silányabb lett a katonaanyag. A fokozódó nyugtalanság a hadsereg szellemét is veszélyessé tette. Ezek miatt, továbbá, mert Kina belső erősödése. nemzeti tudatának fejlődése is aggasztotta, vádolta a fiatal tisztek csoportja s a mögöttük álló réteg a finánctőkéseket és kormánymilitaristákat azzal, hogy huzavonájukkal elárulják a “nemzeti érdekeket”, mert elszalasztják a kedvező lehetőségeket s a múló idő a japán imperializmus ellen dolgozik. Ebből a felfogásból logikusan következik, hogy a fiatal tisztek mindenáron ki akarták a háborút kényszeríteni és céljuk elérésére minden eszközt igénybe vettek. 1931-ben Humagucha miniszterelnök ellen merénylettel, indul a politikai gyilkosságok és terrorakciók sorozata. Rövid egymásutánban elteszik láb alól (hogy csak az ismertebbeket említsük) Inouyé volt pénzügy- minisztert, Takuma Dán nagytőkést, Inukai minisztert, Na- gata generálist, s végül 1936- ban a katonai összeesküvők végeznek a kormány minden olyan tagjával, aki nem áll az azonnali háború álláspontján. Ezzel tulajdonképpen a hatalmat is a kezükbe kerítették a szélső imperialisták és immár a fegyverek erejével kényszeríthetik Kínát az északi tartományok teljes átengedésére, valamint egész Kina területén olyan gazdasági és politikai engedményekre, amelyek minden imperialista versenytárssal szemben biztosítják a japán hegemóniát. Az időpontot a háború megindítására, látszólag jól választották meg a japán imperialisták. A Távol-Keleten elsősorban érdekelt Anglia, valamint Franciaország figyelmét és erejét nagyban leköti az európai egyensúly, kérdése, az abesszi- niai háború következményei és a spanyol polgárháború fejleményei — Németország és Oloszország sakkbantartása. A másik érdekelt fél Amerika egyedül nem kezdhet komolyabb akciót. Ugyanez áll a Szovjet-Unióra is, amelyet a belső politikai és vezérkari válság gyengített. Amire nem számított Japán: az erősebb kinai ellenállás, a háború elhúzódása, a nagyhatalmak időnyerése és tervszerűbb együttműködésének előkészítése, — könnyen semmivé teheti a háborúhoz fűzött reményeket. Ezért siet Japán óriási áldozatok árán döntést kierőszakolni a Jangcse-mentén Nan- kingnál, s egy gyors békével a (Folytatás a 8-ik oldalon)
