Bérmunkás, 1938. január-június (26. évfolyam, 988-1012. szám)

1938-02-12 / 994. szám

BÉRMUNKÁS 1938 február 12. BELVÁROSI SZÍV Hiteles legenda a Váci uccából Kezdetben vala az eb és az ő ismeretlen gazdája. Egy nap azonban meguná a gazda az ő ebét, avagy az eb uná meg az ő gazdáját, hogy melyik, az már ezután viszont örök titok marad, mivel a gaz­da ismeretlen, viszont az eb nem tud beszélni, igy lön az egyikből ebtelen gazda, a má­sikból gazdátlan eb. Hogy a gazda mit miveit: nem tudjuk, viszont az eb szer- te-széjjel csatangolt a havas és jeges városban s eközben eljuta a város belső területére, amely­et népszerűén Belvárosnak ne­veznek, annak is Váci ucca ne­vezetű útvonalára. Az eb itt férfiakat látott, meg nőket, az úgynevezett fel­sőbb osztályból, akik fel a alá jártak. Néhányan viszont, az alsóbb néposztály tagjai közül az úgynevezett koldusrendelet ellenére is, a házak falai mellett állának s támogatásért esede- zének. Azonban nem támogató őket senki, mivel igen hideg va­la, ilyenkor nem; kellemes dolog kigombolni a bundát avagy a télikabátot. Az eb láta ezenkí­vül számos üzletet, amelyek ki­rakatai telvék különféle eladat­lan tárgyakkal: karkötőkkel, könyvekkel, képekkel, dísztár­gyakkal és öltözetekkel. Az eb látá, hogy it nincs szá­mára semmi jó s indula éppen, hogy visszatérjen külsőbb, hen­tes- és füszeresboltokkal dusab- ban ellátott vidékek felé, midőn szembejőve vele két asszonysze- mély. Az egyik asszonyszemélyen pézsmabunda vala, a másikon mókusbunda, mindkettő bárány­ból. Fejükön tornyos süveg bil­leg vala, hónuk alatt bőröndsze- rü retikül. A két asszonyszemély meg­állt vala hirtelen az ebbel szem­ben és ámult. — Nini, kutya — mondta az egyik. — Kis kutya — mondá a má­sik. Az eb nem szólt vala semmit, csak farkát csóválá. — Kutyuli, kicsi kutyilinkó — gyügyögé a pézsmabundás és lehajolt vala és végigsimo­gatta az eb hátát. — Szegény kis kutyi, hogy didereg — mondá a másik — és mily sovány szegényke. Bizony régen nem ehetett. — Rettenetes! — sóhajtó a pézsmabundás asszonyszemély. — Hát nem szörnyű, hogy egy ilyen kis állat ebben a rettene­tes hidegben az uccán kényte­len fagyoskodni. Ó! Ó! Elgon­dolni is szörnyű. Szemében könnyek jelentek vala meg. Majd hirtelen igy ki­áltó: — Várj csak, Maca! Azzal a közeli étkezőterem­be robogott, honnét rövidesen tejeskávéval, tejszínhabbal, to­vábbá cukros süteményekkel tért vissza. Mindent letéve a kutyus elé a földre és gyönyör­ködött abban, hogy az eb sza­pora farkcsóválások közepette elfogyasztotta azokat. A járókelők közül többen is megálltak vala ezenközben az eb körül és gyönyörködének. — Hát nem édes? kérdé a MEGHÍVÓ— A N. S. Pittsburghi “össz­hang” Dalkör — 1938 febru­ár 19-én szombaton este 7 órai kezdettel az Internatio­nal Socialist Lyceumban, 805 James St., N. S. Pittsburgh DISZNÓTOROS ESTÉLYT rendez, melyre ezúton meg­hívjuk a magyarságot. A zenét Horvát Guszti és Bogár Sándor cigányzeneka­ra szolgáltatja. Vacsorajegy személyenként 50 cent. Első­rendű ételek és italok. Útirány: Pittburghból jövők vegyék a 2-es 3-as vagy 4-es számú ^villamosokat a Penn és 7-ik ucca sarkán leszállás az Ohio és James St. sarkán onnan fel egy blockra van a terem. pézsmabundás Macától, aki he­lyeseié, hogy de bizony, édes. Az édes ezalatt, a népcsődü­let roppant örömére elfogyasz­totta a tejszinhabos kávét és most a szájszélét nyalogató. Az alsóbb néposztálynak a fal mel­lett álldogáló tagjai szintén a szájszélüket nyalogatták, de hát nekik hideg vala, ilyenkor nem egészséges dolog kigom- bolkozni. Most felragadá a pézsmabun­dás hölgy az üres tálcát és visz- szavivé az étkezőbe, majd egy gusztusos kis üvegfalú fülkébe lépe be s ott leemelő a telefon­kagylót. — Halló — mondá —, kérem a cégvezető urat. Várt egy kis darabig, majd folytatta: — Maga az, Viktor? Itt Irén beszél. Képzelje, itt vagyunk a Váci uccában a Macával, komis- siózni és egy édes, de igazán olyan édes kis kutyit találtam. Szegény, egészen át volt fazva és ki volt éhezve, adtam neki egy kis meleg kávét, úgy sze­retném magtartani. Jöjjön ide. v'iKtor és nezze meg. Ha néni NEM KÍVÁNATOS IRODALOM A luzerni Vita Nova kiadó- vállalat lefordította németre Baldwin volt angol miniszter- elnök és Roosevelt köztársasá­gi elnök beszédeit. A svájci könyvkiadó vállalat ezeket a ki­adott könyveket Németország­ban is terjeszteni akarta, a né­met cenzúra azonban azzal a megjegyzéssel küldte vissza a beküldött példányokat, hogy “nem kívánatos irodalom”. Ugyanígy járt a Vita Nova kiadócég Paul Claudel, a világ­hírű francia neokatholikus iró “Gondolatok és beszélgetések” cimü könyvével. A nácik azt is valamint Maritain fiatal kato­likus filozófus legújabb müvét is betiltották Németországban. beteg, hazaviszem. Pá! Ja és egy cuki kis kalapot is vettem. Pá, pá. Letéve a kagylót s a szom­szédos bőrdiszmüüzletbe lépe. Ott vásárola öt pengő hatvanért szép piros pórázat és nyakövet, csengőcskével és csokrocskával és az eb nyakába aggatá. Ezenközben megérkeze auto­mobilon Viktor, a cégvezető ur is. Leveté meleg bőrkesztyűjét s végigtapogató az ebet, ki ez­alatt csodálkozva néze reá. Az eb egészségesnek találtatott, a piros póráz állásában megerősí­tést kapva megdicsőült arccal mind a négyen, Maca, Irén, Vik­tor és az ideiglenesen Floki névre emelt eb beszállónak az automobilba s a tömeg éljenzé­se közepette elhajtának, A tömeg eloszla, de az alsóbb néposztály tagjai, az úgyneve­zett kéregetők ' továbbra is he­lyükön maradónak, ám hiába, mert igen nagy vala a hideg, ilyenkor nem- egészséges dolog elővenni a pénztárcát. Viszont a kóbor ebek, rejté­lyes sarki távíróik utján ugy- látszik, megtudták a dolgot, Los Angelesi levél A munkássággal könnyebb megértetni saját helyzetüket mint a múltban, de túlságosan könnyűnek e feladat azért nem mondható. A világháború előtt nem volt olyan állandó és tartós a munkátlanság, mint 1929 óta. Mióta kezdetét vette a mun­kásemberek uccára dobálása és kint tartása jobban halgatnak az emberre. A nagy baj még ott van, hogy mindenkire halgat­nak és még mindig azt várják, hogy mások cselekedjenek he­lyettük. Annyiféleképpen szervezték a rövid pár év alatt és boldogí­tották a munkásságot, hogy a boldogítókkal együtt szinte be­leszédültek. A torzszülött szer­vezetfélék, szinte egymást ér­ték : Technokrácia, Upton Sin­clair Epic Programja, Szocial­isták, Kommunisták, házi szer­vezeteik és most a CIO. Úgy összekavarták a munkásokat, hogy nem találják helyüket és nem tudják, hogy kinek hid je­nek a sok csalódások után. Úgy jártak, mint az egysze­ri bádogos inas, akivel a meste­re a templomgömbjét akarta feltétetni a toronyra. Szegény inas annyira megszédült, hogy lekajabált és azt kérdezte a mestertől, hogy melyik lukba tegye, noha csak egy luk volt — pedig ő százat látott. Ha az egész — fából vaskari­kát — összeolvasztanánk és le­öntenénk a tartalmát, nagyító- üveggel sem találnánk meg be­lőle olyasmit, melyre maradan­dó valamit, vagy annak egy sze­mernyi szikráját is mint épí­tésre alkalmas anyagot. Nem akkor, ha a munkásság szem­szögéből nézzük és briáljuk a dolgokat. Persze, ha felsoroljuk a té­nyeket egy-egy munkásnak, he­lyeslőén bólogatja a fejét. Min­dent helyesel: Minden úgy van stb. De arra nem hajlamos, hogy ha már úgy van, akkor tenne is valamit, hogy másként legyen. Kemény gerinccel kie­gyenesedni és saját sorsát el­kezdeni intézni? A jövő társa­dalom alapjait lerakni haladása és szervezkedése utján . . . Er­re még képtelennek érzik ma­gukat. És itt a baj. Talán az a legnagyobb baj, hogy bármily kevés és egysze­rű is, amit mi akarunk, sokat várunk a dolgozóktól. Túl so­kat azoktól, akik nem akarják megerőltetni agyukat és inkább várnak . . . Valami megváltó jöttére várnak, aki majd elvég­zi a gondolkozást is a cselekvést is helyettük. Amint a jelek mutatják ez már jön is. S ha megérkezik, bezzeg nem fogják jöttét a nincstelenek megköszönni. Pedig egyszerű a dolog, csak egy kis megértés és akarat kel­lene hozzá, hogy a szenvedő em­berek milliói felelőségteljessé­gük tudatában, szervezetten összefogjanak és megszüntes­sék a nyomort, nélkülözést és végérvényesen megváltoztassák megoldják helyzetüket. Vájjon meddig késik még ez az akarat. G. Bakos mert azon naptól fogva elözön- lötték a város belterületeit s farkcsóválva járnak a Váci uc­cában, szerencséjüket keresve. Hárs László Két vers . . . Irta: Hajós Endre VILÁG... Éltem, szegények és gazdagok között Bojongva a világba mint sors üldözött Jártam északon a jégpáncélok felett Láttam eggyéválni a földet és eget Jártam délen örök napsütésben Láttam népeket járni hősi piros vérben Halált, háborút, nyomort Elnyomatást és ezer pokolt Láttam, mindent nyugatot s keletet Müveiteket és műveletleneket Primitíveket és szellemi nagyokat Viva egymással vad harcokat Mindez miért? Arany, szerelem, hiú vágyakért Megölni érte testvér téstvért. ŐSZ . . . Megcsókolta az ősz a kéklő eget Dér fehér ágyat vetett a zöld mezőn Ablakot erős szél döngeti Az eső cseppek vad zenét járnak a ház tetőn Szobámba csönd csak azi óra ketyeg Öreg bútor néha megremeg Gólya is szétnéz a ház körül Szárnyával búcsút intve elröpül Édes ez mind énekem szivem dalol hozzájuk Búcsú éneket Együtt alusszuk át a telet a hó alatt Álmodunk szép meséket a fagyos éjeken Hogy megérjük a szerelmes tavaszt.

Next

/
Thumbnails
Contents