Bérmunkás, 1938. január-június (26. évfolyam, 988-1012. szám)
1938-06-11 / 1010. szám
6 oldal BÉRMUNKÁS 1938 június 11. DICSEKEDJ, HOGY MUNKÁS VAGY! Irta: FÖLDEÁK JÁNOS Dicsekedd, hogy egyszerű munkás vagy, szenzációnak nem sok ez; tetteidet add a többiekéhez és értékednek súlya lesz. Egyedül tán elkallódtál volna, egyedül: bukó gyönge vagy, de mint a közösség szerves része már védett vagy, hogy megmaradj, hogy tülekedj a napok sodrában, mint millió ős hü fia s ne kelljen tovább parancsra tenned és szégyenkezve tűrni a megaláztatást reggel-este — Azért kell élned, görnyedő, hogy diadalaid teljességét megérlelje a vén idő. A te müved a cingár gyufaszál, a felhőt győző gépmadár, a felhőkarcoló és hangosfilm, a villanyfény, a cérnaszál, a kunyhó, falu, város és ország s a gépek komor rendjei, a rádió, ami a Világűr titkos csöndjét fölveri; amerre csak jársz és ameddig látsz, lelheted munkád nyomait — szűk hazád, e perdülő Földgömb csak a szorgalmadtól változik, állat s növény élete tőled függ: benned sürül a hatalom, a te erőd munkál a vizeken és völgyeken és dombokon. Dicsekedd, hogy egyszerű munkás vagy! A teremtés sok titkai miattad veszítik varázsukat, a leplük kezd már omlani előtted s e győzelem nyomában már nem ijeszt a vad halál, csak téged, mint Egyet szüntethet meg, a közösséghez gyönge már . . . Dicsekedj magaddal, van rá okod: az életnek a kezed ad értelimet, igy egészül kerekké s a folytonosság általad sorozza a századok rendjét, hogy megtöltsön kövér könyveket a történelmed, amiből az utód ^lagának irányt teremt. S ha müveid közt itt-ott zűrzavar támad és törne százfelé a gyűlölet, hogy megsemmisítsen: az irigy vágyu emberé robban ellened, a munkádból élők csapnak rád, hogy ne legyen a földön tied minden hatalom. Ó, értsd meg, munkás embereim: az alkotás nem lehet más haszna; aki a verejtékivei nyújt áldozatot, alkot és termel: érett egészet érdemel; ne hagyd, hogy javaid elorozzák az élősdiek, hej, ne hagyd! Téged illet a Föld hozama, mert kérgének méltó része vagy. Dicsekedd, hogy egyszerű munkás vagy, szerszámaiddal állj elő s hirdesd, hogy általad épült a mult, a jelen s épül a jövő; dicsekedd, hogy egyszerű munkás vagy, ki magának a többivel munkájáért izesebb kenyeret és szabadságot követel; dicsekedd, hogy egyszerű munkás vagy, ki nem gyilkol, ha társain nem fehér bőr takar húst és csontot, de fekete vagy sárga szin; dicsekedd, hogy egyszerű munkás vagy! rázd meg az öklöd s mondd vei m, a költővel, ki sorsod osztja, hogy nem hátrálunk meg sohasem! TÁRCA ANDRÁS Irta, VETŐ MIKLÓS Olyan ez a név mint egy lovasszobor. Az ember rögtön méregzöld sétányt, márványpie- desztált, nagyfaru, kenderfar- kos lovat és páncélos hadvezért képzel mögéje. A hangzatos névből Andrásnak alaposan kijárt. Nevében kétszer is felharsant az érckolosszus. Kellemetlen dolog, ha valakit furcsa fantáziájú szülőkhöz sodorja a sorsa. Andrást ugyanis András Andrásnak hívták. Ha délben a kelleténél később ment haza ebédelni, a zöld fotelban szét- mállott anyja siránkozva fogadta: — András, András . . . Már megint ki hagytad hülni az ebédet, Istenem, milyen kegyetlen vagy. Mit gondolsz, meddig bírom én ezt. Ezért neveltelek ezért tanitattalak, hát ezért? . . A hivatalban kedvence volt főnökének. Fizetésemelést még soha nem kért, igaz, nem is kapott. Akár nehéz, akár sok, akár piszkos munka akadt, ért- veve ez alatt a redukáló listákat is, amit más nem csinált volna meg, ő mindent elvállalt. Néha ugyan panaszkodott cégvezetőjének, bizalmasan, mint fiú az apjának. De ez tréfásan megfenyegette az ujjával: — András, András. Nem leszünk jóba. Mit gondol, kinek van ma ilyen kitűnő állása? Hány szegény ember futkos az uccán munka nélkül! Hányán elvégeznének kétszer ennyi munkát fele fizetésért! András András hallgatott. A kollégák nem szerették és nyíltan suttogták róla, hogy stréber. S még annak is tehetségtelen. A kollégák nem szerették és sorba mondtak föl nekik, vagy a szerencsésebbek úgy tünedeztek mellőle, hogy följebb haladtak a karrier utján. ő meg ott ragadt ugyanannál az iróasztanál, hová egykor egy gyanús rokoni protekció helyezte, a zöldernyős lámpánál, a havi százhúsznál és a prostituáltaknál. Vasárnaponként különös szokásnak hódolt. Kulturált tisztviselőhöz tulajdonképpen nem méltó az ilyesmi. Vasárnap délután ugyanis rendszerint kiment a vurstliba, ahová tudvalevőleg bakák, cselédlányok, meg csikosingü hintáslegények járnak. Vidáman zsivajgott a vurstli zsúfolásig teltek a bódék és a szűk kis uccák hejehujázó közönséggel. András először a céllövészeket látogatta meg. Négy telitalálattal leteritett két sast, egy autót és egy egész kovács- műhelyt. Valaki megszólalt a háta mögött: — Ez már igen! András András, vadnyugat legjobb lövésze kakaskodva vonult le. Egy pirosarcu lánynak, aki ránevetett, bátran megcsípte az állát. Ezután a dodgem következett. Autójával nekirohant a többieknek, de az utolsó pillanatban ügyesen és könnyedén kikerülte őket. Itt is nagy sikert aratott. A kalapácsos ember mellett szótlanul haladt el. Ezt csak csinálják a parasztlegények. Hiszen, ha akarná . . . Mire a cirkuszhoz ért, nem maradt, csak tiz fillérje — kapupénzre. Tétován állt meg a pénztár előtt. Aztán odasétált egy kis törött ablakhoz, amin keresztül be lehetett látni a cirkuszba. Mellette már álldogáltak egypáran. Többnyire kopott emberek voltak, akik szintén igy akarták végignézni a műsort. Éppen akkor kezdték. A potyázó emberek között kis alacsony, oldaltáskás nénike járkált és vékony hangon dalolta: — Jegyeket tessék váltani, jegyeket .... Az volt a foglalkozása, hogy megvámolta azokat, akik a kis ablakréseknél álltak. Nem volt ugyan megbízása erre, de az egész vurstli, sőt a cirkuszigazgató is tudott az “üzletről” és hallgatólag elismerte. Szegény angyalföldi asszony volt a néniké, miért ne legyen egy kis keresménye, amit haza vihet. Az öregasszony szelíden énekelte mondókáját, a kopott külső közönség pedig szó nélkül váltotta meg, s ki tiz fillért, ki csak hatot, aki amennyit tudott belehullajtott a táskába. Andrásra is került a sor. Tudott ugyan a dologról, de úgy tett, mintha nem venné észre a kán- táló nénikét és uj ember volna itt. Révedezve figyelte a játékot a porondon. Az öregasszony utoljára hozzá érkezett. Megérintette András karját és rövid trillázásba fogott: — Jegyeket tessék . . . András aki a múltkor rendesen fizetett, utolsó tiz fillérjére gondolt. _— Itt mindenkinek szabad ál- ni. Miért árusit jegyeket? Milyen jogon? A néni az első pillanatban nem értette a dolgot és butin nézett Andrásra. Aztán fölkapta fejét és elkezdett rikácsolni: — Hogy milyen jogon? No, azt majd megtudja mindjárt! Azzal megfordult és egy közeli bódé felé sietett. A potyaközönség tagjai rosszalóan csóválták fejüket. Az öregasszony odaért a bódéhoz. — Pista fiam gyere csak . . Pista ... — szólt be a hasadé- kon. Nagy darab, piszkos, csi- kostrikóju hintáslegény mászott le a bódé lépcsőjén. Igazi Liliom. Fején micisapka fityegett, hatalmas szőrös mancsával a hónalját vakargatta. — Mi kell, vénasszony!. Bikaerős hangja volt. — Gyere csak fiam. Az a pasas nem akar ott fizetni. És, hogy szemtelenkedik a disznó. A néni kétségbeesetten pislogott. S már tartottak is a cirkusz felé. András háttal áll;, mikor a liget Lilioma megragadta a vállát. — Hallja az ur! . . . András András nevéhez méltatlanul összeriadva fordult meg. —Van szerencsém ... — folytatta a csikostrikóju —, hát aztán mér nem akar fizetni ennek a szerencsétlen aszszonynak. Nem látja, milyen nyomorult nyavalyás szegény. Megvetően bökött a hunyor- gató nénikére. — Hát nem esik meg a szive, mondja? András felbátorodva felelt és széttárta karjait: — Nincs pénzem, uram! Hát mit gondol, miért állok én ide ki, mikor inkább bemennék? A hintáslegény még mindig a hónaljánál motoszkált és megértőén bólintott: — Persze, persze . . . Már meg is feledkezett az öregasszonyról. — Kegyednek mi a foglalkozása? — kérdezte elgondolkodva. — Tisztviselő. Liliom elbődült: — Tisztviselő,! De hisz akkor csak van pénze. A fene a pofájba. Hogy hivják? — és megint megragadta Andrást a vállánál. András András ajkai elfehérültek. Egy ember hogy lehet ilyen barbár. Lassan nyögte ki: — András. — Nem azt kérdeztem! A vezetéknevét ! András szemlesütve rebegte: — Az is András. Liliom fölráncolta a homlokát, aztán elnevette magát. Fogai kivicsorogtak, mint egy lónak, még az ínyét is lehetett látni. Félig tréfásan, félig- fenyegetően emelte föl az ujját. — András, András! —• Aztán megint lecsapott a vállára. — Na, fizetünk, vagy ütök! Az emberek már köréjük sereglettek. András ijedten húzta be fejét, kezei árván lebegtek a levegőben. Liliom mereven nézte. András szeretett volna elsüllyedni vagy elillani a légrétegeken át. De sem az egyik, sem a másik nem tűnt könnyűnek. Egyébként is sürü ember- gyürü vette körül. — Uraim ... — kezdett szónokolni a hintáslegény. Körülnézett. A nénike eltűnt. — Fene a pofádba! ... — morogta Liliom. Aztán megunva a mókát, felemelte a mutatóujját megint, szemöldökét felhúzta, úgy mondta hamiskás mosollyal: —András . . . ,András . . . . És szelíd rúgással útjára engedte. Előfizetéseket küldtek junius 1-től 8 -ig. Zs. Fábián, Chicago ............. 1 S. Török, Chicago ................. 1 P. Bokor, Chicago ................. 1 Szilágyi-Molnár, Clev............. 1 A. Kucher, Pittsburgh ......... 4 M. Búza, Elgin, III. ............... l J. Csillag, Manayunk ........... 1 J. Nyirán, Cleveland ........... 1 J. Eperjesi, Cleveland ......... 1 J. Kollár, Cleveland ......... 1 G. Raugh, Akrón ................... 2 J. Farkas, Akron ................... 2 A. Alakszay, Akron ............. 1 J. Nagy, Akron ................. 1 J. Lengyel, St. Louis ........... 1 F. Szüch, So. Bend ............... l összesen: 21 Uj előfizetők szerzéséhez három dolog szükséges: Cselekvési hajlam — akarat és kitartás. Akik ezekkel rendelkeznek, a nyugtázási rovatban nevükkel találkozni fogunk.
