Bérmunkás, 1938. január-június (26. évfolyam, 988-1012. szám)
1938-05-06 / 1006. szám
6 oldal BÉRMUNKÁS 1938 május 6. dolgozott órabéren vagy napibéren felül kaptak. Valószínűleg eddig még igy kilencvenen együtt nem is találkoztak. Az egyik Miskolcon dolgozott, a másik Sopronban, a harmadik Szegeden. Csak dolgoztak csendben és konokul, talán nem is remélték már hogy lesz még egy találkozó, ahol megjutalmazzák és ünnepük őket. Hamar összemelegedtek és beszélgettek bár meglepő dolgokat nem tudtak egymásnak elmondani. Hamar rájöttek arra, hogy életük nagyjából egyforma. Sőt kísértetiesen egyforma. Még a külsejük is. Munkások ha negyedszázadig vagy még több ideig dolgoznak egyfolytában, akár Miskolcon, akár Győrött, meglepően hasonlítanak egymásra, mintha csak testvérek volnának. Ugyanaz a “becsületes”, kissé már megtört nézés, a fejnek kissé előrebillent tartása, a meggondolt, már ernyedt lépések, az arc többnyire sovány és barázdás, az ujjak bütykösek. Az ilyen külső a fölületes szemlélő előtt nem sejteti a kivételes szerencsés embert. A fölületes szemlélő úgy tudja, a negyedszázadnyi közéleti vagy közgazdasági “tevékenység” után is, autójuk, rangjuk és tekintélyes bankbetétjük van. Ezek a kilenc vének ilyesmivel nem rendelkeznek. És élményeik is egészen mások. Illetve alapjában véve alig van élményük. Nem jártak nyaralni a tenger mellé, sőt se- holsem nyaraltak. A munkás ha egyszer beletemetkezik a munkába negyedszázadig vagy még tovább, sok mindenre nem ér rá, csak dolgozik. Szinte mániákusan dolgozik és nem jár klubba, nem megy operába, nem látogatja a színházakat és hangversenyeket, úgy élnek ők, a szerencsések, a malomunkás Debrecenben, a kőmüvesmunPUSZTULÁS ELŐTT SZERENCSÉSEK A vendégek szabadjeggyel érkeztek az iparügyi minisztériumba. Ott méltatták őket, majd pénzt adtak nekik. Azután pedig banketten vettek részt. Kivételes emberek voltak ezek a vendégek, akik igy a tavaszeleji pazar napsütésben miniszterek és politikusok dédelgető társaságában váratlanul összekerültek. Nevük ugyan eddig nem volt forgalomban a közéletben, sőt bizonnyal a legtöbben most találkoztak először önmaguk nevével nyomtatásban, nagy tettet sem vittek véghez, de mégis kivételesek ők kilencvenen helyzetükkel és életükkel. ők azok, akik egy munkáltatónál legalább 25 évig egyfolytában dolgoztak és létszámuk mutatja, hogy ritka emberek, sőt csodálnivalóak. Az emberek szeretik a biztonságot és éppen ezért szívesen maradnak egyhelyben, de munkásnak ez ritkán sikerül. Ezt bizonyitja egyébként az is, hogy az egész országban csak kilencven ilyen munkást találtak. Munkásnak ritka esetben sikerül megmaradnia negyedszázadig vagy ennél hosszabb ideig egy helyen. Többnyire nem rajtuk múlik, nem azon, mintha ők nyugtalanabbak volnának, mint a számtanácsosok vagy vasúti raktárnokok, de általában sokkal hamarabb történik velük valami, ami a munkaviszonyt megszakítja. A számtanácsosnak nem mondják egy napon, hogy nézze, Kovács ur, az osztályban megcsappant a munka, hétfőn tehát ne jöjjön már be, mert nem vehetem igénybe szolgálatait. A vasúti raktárnoknak sem mondanak ilyent. Igazgatónak is ritkán, de a munkásnak gyakran. Ezek a jutalmazottak és megvendégeltek, akik most összegyűltek az iparügyi minisztérium vendégeiként, szerencsések voltak, őket hagyták dolgozni egyfolytában 25-30 esztendeig sőt tovább. Dolgozhattak szépen, nyugodtan annyi ideig, hogy végül az ország iparának legmagasabb vezetői is észrevették őket és szabadj eggyel pénzel és bankettel ajándékozták meg őket. Ez jólesett nekik és bizonnyal megilletődöt- ten ültek vonatra. A fővárost a tavaszi napsütésben nyájasnak találták, az élményeket izgalmasnak, az ebédet kitűnőnek. Többen közülük most látták először Pestet, ahová bizonnyal gyakran készültek, de eddig sohasem jutottak el. Az embereknek dolgozni kell, a munkásnak különösképpen. Az útiköltség és az idegen nagyváros drága. Ki kellett várni ezt a nagy örömnapot és annak jutalmát. Dolgozni kellett érte 25—30 esztendeig, vagy tovább is. Egyfolytában, egyhelyben. A város és a miniszterek kedvesek voltak hozzájuk, zenét hallgattak és palotákat néztek. Látták a Dunát és a szobrokat, a fényreklámokat és zsivajlást és pénz volt a zsebükben. A jutalom, a 100 pengő, ami mégis csak jelentékeny összeg és olyan pénz, talán életükben az első olyan pénz, amelyeket a meg0, mennyi kin és őrület építi otthonát: bánat füstjével tehenek a vaksötét szobák. Eltűnt az értelem heve, az indulat dobol szivünkön s árva köntösünk elrágta már a moly. Mint pusztulásról károgó madár csapong a szél, hiába mondom józanul: — Dolgos hazám, ne félj! Ó, égj el, lelkes gyermekem ó égj el, képzelet, ki gazdag kertjeink tövén virágod élteted, elpernyed árpa, búza, rozs, tűzvésszel int a nyár, korommá válik a gyümölcs, a végzet lesben áll. — A mi időnkben zajló ipari forradalom a szerszámnak, a gépnek ellentétes értékeléséhez vezetett a múlt század egyoldalúan fanatikus gépimádatával szemben. Hiába’ irta Stephenson első locomotivjának oldalára használati utasításként gyönyörű jelmondatait “Perilium Private, Utility Publica.. Semmit sem tanultunk a receptből. A jelmondat első fele elárulja, hogy Stephenson jól látta a helytelen géphasználat veszedelmes voltát. Azonban mint a legtöbb föltalálót, a győzelem a siker fölött érzett öröm őt is érzéktelenné tette a következmények iránt. S csak elindította sátáni szerszámát az egyéni használat veszedelmes utjain. S azok a babonás parasztok, akik a gépekben ördöngős eszközöket, alkotóikban pedig az ördög cimboráit gyanították, aligha voltak nagyobb mértékben híj- ján az emberi lélek ismeretének mint a föltalálok maguk. Amazok közvetlen közelről látták s Ne tördeld izmos tenyered, fájdalmas nép, magyar, bár barna kén hulljon reád vagy kemény zivatar, állj, mint a tölgyfák tábora, jaj nélkül védd magad, ha rádront majd a féktelen, rabtartó áradat. Éretted fénylik, zeng a rét, füvei dicsér a föld, éretted zsendül a határ, hol vad vihar söpört, sudárba szökken a vetés, rügyet pattint az ág: teneked hozta a tavasz mindezt a szép csodát. Mit ér a könny majd egykoron, ha anyáid szava rettegve bujkál földeken, mint üldözött kutya érezték a veszélyt s nem egyszer adtak gyakorlati nyomaté- kot sejtelmüknek. De a lavinát föltartóztatni nem lehetett s a destruktívnak titulált Luddista mozgolódás maga is fölzabálólott azon az állati falánkságon amelynek a gép dögletes szinbóluma. Vájjon mi lessz azon társadalmi elméletek sorsa, amelyek Stephenson egyetlen mondatából álló receptjét azóta vagonszámra menő könyvtárakká dagasztották .... Állítólag az ember sokkal hosszabb időt élt át a nélkül, hogy puszta érzékszervein kívül bármily külső eszközt vehetett volna igénybe az életküzdelemben. A külső szerszám használatának kezdeti stádiumai oly apró részletekben vesznek el, hogy azokon a legelfogulatlanabb tudományos kutatás is a fantázia területeire téved. Annyi bizonyosnak látszik, hogy gazdasági életünkben a fő szerepet nem mi, hanem a kás Győrben és a cukorgyári munkás Sopronban. A liszt lefolyik a garaton, a házak fölépülnek, a répából cukor lesz. Az esztendők elperegnek nem éppen vidáman, reggel föl kell kelni és elmenni dolgozni, aztán ebédelni, lefeküdni és egyszer csak kap egy meghívót és szabadjegyet), hogy jöjjön Pestre, mert ünnepelni fogják. “Bizony, elszaladt az idő” — mondja megilletődötten, aztán megberetválkozik és fölveszi a legjobb ruháját. Ez sem okoz különösebb gondot, mert nem kell sokat válogatni az öltönyök között. Aztán az ünnepélyen összetalálkozik a többiekkel és akkor tudja meg, hogy milyen kivételes és szferencsés ember. Neki sikerült ennyi ideig egyhelyben dolgoznia. Nekik, kilencvennek az országban. Barabás Gyula. gép, a szerszám játsza. Nem mi vagyunk az urak hanem “ő”. Fejlődésével a társadalom szerkezetét örökké változó mozgásban tartja. Vele kezdődik s egy ideig mérséklődő irányban folytatódik a szolgaság különböző formái, amikor is megtanítja sőt mindenkire nézve fokpzni látszik a létbiztonságnak, a fennmaradásnak párhuzamát. Ekkor váltja ki maga iránt azt az illúziót, hogy egy magasabb fejlettségi fokon valamennyiünk messiása lessz. Közben arra nem is gondolunk, hogy ezt voltakép mi nem is kívánjuk, vagy legalább is men “igy” hanem egyenkint, sőt “egymás ellen” . . . S midőn belátjuk, hogy ez igy is képtelenség: gép kultuszunk félig átváltozik gépgyülöletté. Egyidejűleg szeretjük is, gyűlöljük is, mert érezzük,, hogy széttéphetetlen szimbiózis viszonylatba keveredtünk vele. S aligha nem sorsunk is közös akárcsak a sziámi ikreké. Az az állítás, hogy a gép munkát takarít meg még a gépnek mai antiszociális beállítottsága mellet is hazugság. El sem lehet képzelni oly fejlettségi fokát amelyben az emberi munkát fölöslegessé tehetné. Hiszen a gép minden lehetséges világban oly kívánságok szolgálatában áll amik természetüknél fogva teljesíthetetlenek. Minden teljesült kívánság helyén száz uj támad. Az ember igényei papzsák természetűek, soha ki nem elégíthetők. A gép nem munkát takarít meg, de magát az életet teszi lehetetlenné. Mint mesterséges és természet ellenes halott dolog, megmérgezi a lüktető eleven életet. Varázsa alatt megszűnik, kiszárad a lelki kapcsolat a munkás és teljesítménye közt. Szétszakadnak oly kötelékek amiket a megszokás már, már természetté gyúrt. S folyton váltakozó dinamikájával a szociális felelősség és egymásra utaltság alól ily módon “fölszabadult” felek egyike vagy másika éppen ennek a szabadságnak vállik koldusává. Végül pedig maga az egész társadalmi szerkezet egy oly érzék nélküli mechanicummá lesz amelyben az egyéniség páriává elja- sul. Nagyon vézna vigasz rejlik abban a tudatban, hogy a gép (Folytatás a 8-ik oldalon) s vészes dörgésben sóhajod szétfoszlik, megszakad a puszták szabad nótája nem érinti ajkadat. Keszthelyi Zoltán A GÉP TÁRSADALMI ÉRTÉKÉ
