Bérmunkás, 1938. január-június (26. évfolyam, 988-1012. szám)
1938-04-05 / 1001. szám
6 oldal BÉRMUNKÁS 1938 április 2. LÁZADÁSMEGNYUGVÁS Mint aki nagy tettre készül oly lendülettel rohant az uccán: elszántan, izgatottan, kipirult arcai, kezét ökölbe szorítva, előre szegzett homlokkal és zsinóregyenesen az utón, a házak, modern bérpaloták tövében. A száját dacosan összezárta, a szeme lángolt-lobogott: ijesztő volt, hogy mindenki kitért előle, mint az álmokfutó és a részegember elől. Én nem álltam félre az utjá- ból. Ismertem őt. Pár évig együtt jártunk iskolába. Majdnem egymás mellett ültünk a pad- ban. Csak egy társunk ékelődött közénk ,tanárunk jóvoltából, mégis mintha szakadék választott volna el bennünket: hatalmas ür, mint a végtelen térben végtelen távolság világok- bolygók között. Valóban két világot képviseltünk mi. ő tipikus, békeidőbeli hivatalnokfamilia gyermeke, az öröklött állások birodalmából, előkelő összeköttetéssel, előkelő ronkonsággal s holmi kutyabőrrel, amely némi előjogokat biztosított őseinek — a többség rovására. Nem tagadhatta volna a származását, az ottani légkör, az a levegő, amelyben élt s az a tudat, hogy hová tartozik tökéletesen benne volt az egyéniségében, minden mondatában lélegzetében. Nem jött volna velünk golyózni, a Városligetben, tavaszvégi, langyos esőzések után nem vetette le a cipőjét és nem jött pacskolni a tócsákban, ami talán nem illett jólnevelt gyermekekhez, — ellenben jóízű, ártatlan kölyökhancuro'zás volt. Merev, előkelő és urias volt mintha minden szavát, gondolatát alaposan megmérte volna és csak azután cselekedett. De a szemében ott bujkált a titkolt fájdalom s hogy szívesen tartana velünk, a láthatatlan korlátok azonban szigorúan kordában tartották s lassan elsorvasztották, megölték az ifjúságát, önnálló akaratát. Nem strébereskedett, de nem tartotta magára nézve kötelezőnek a baráti szolidaritást sem, körülbelül a kettő között lézengett, az osztály, a gyermeki kegyetlen őszinteség szimpátiája és undora között. Nem volt rossz tanuló, de jó sem. Vizsgáit közepes eredményekkel tette le, ez azonban nem számított, az állás készen várta. A háború alatt nem volt katona, fölmentették: még dör- gött az ágyú, amikor megnősült és tehetségéhez mérten jegyzett hadikölcsönt. Aztán bekövetkezett az összeomlás, ő akkor is merev és tartózkodó volt. A szakszervezetékbe, a pártba, mint a népvándorlás, tódultak az emberek: ő semmivel sem törődött. Nem politizált. Nem voltak önálló gondolatai. Igaz, azután s$m. Ha esett az eső, ernyőt vitt magával ha hűvös lett az idő, felöltőt öltött magára. Viharok száguld- tak el fölötte, a történelem nagy és gyors dolgokat produkált — ő érzéketlen maradt mindvégig. Aztán az ő életében is beállt a nagy változás. Valahogy, valamiképpen ... ki tudja, hogy az ezer ok közül melyik játszott közre? . . . elveszítette az állását. Kevés végkielégítést kapott, amely csak arra volt jó, hogy felesége megtanulja a gyors- és gépírást s a magyar-német üzleti levelezést. Az összeköttetései is elértéktelenedett, csupán a feleségének szereztek százhuszpengős állást. Ekkor közetkezett be életétében a második jelentős változás. Családjában fölcserélődtek a szerepek: a felesége lett a családfenntartó és ő az otthonülő. Miért is csavarogjon hiába az uccákon? Miért a sok és meddő kilincselés állás után? Gyermekük iskolába járt, cselédjük már régen nem volt, tehát csatangolás helyett inkább főzött, takarított, mosogatott. Egyszer már mosott is. Mint háziasszony, várta haza deleste és estelente a “családfönntartót” és a gyermekét. Ajtót nyitott ha csöngettek és lefekvés előtt megbeszélte a feleségével, hogy mit főzzön másnap. Éltek, tengődtek, de éppen ez volt az ami, kínozta. Belül gyötörte és szenvedett, mert felcserélődött a szerep. Néha megnyugodott . . . igy van, nincs máskép! . . . gondolataiban elérkezett a szociális felfogás határáig, a munkamegosztás kérdéséig is ... de aztán megint érezte, hogy ez igy nem jó, nem helyes. Csak az elégedetlenségig jutott, tovább nem: társadalmi helyzetét még mindig nem ismerte fel — nem tudta felismerni. Képtelen volt rá. Képtelen volt önállóan gondolkozni. S belül, a mellében, a lelkében egyre gyűlt az elégedetlenség. Lassan, biztosan, őrjítőn, kínzón megtelt a pohár és ma ebéd után kicsordult a felgyülemlett keserűség, az elégedetlenség. Ma a mosatlan edények fölött fellázadt. Nem tudta, mit tesz: ott hagyott mindent és rohant, rohant vakon előre, a világba — talán elégtételt szerezni, talán fordítani a sorsán, vagy talán a halálba? . . . így érkezett elém. Megismert megállt. Köszönt. És anélkül, hogy kérdeztem volna, mindent elmondott. Súlyos szavakat használt, életében először panaszkodott, kesergett, törni, zúzni, rombolni tudott volna, ezerszer hangoztatta, hogy nem bírja tovább, őrületbe kergeti’ ez a helyzet, bele kell pusztulnia. Mikor lélegzetet vett, megkérdeztem : — Na és mit akarsz tenni? Halk volt a kérdés és egyszerű, mégis megdöbbentette. Bámult rám mintha hideg vizet zúdítottak volna a nyakába. Nagy pillanat volt ez, a fölismerés nagy pillanata . . . Mit is tegyen? Nem tudta! ... És csak állott tehetetlenül, bután, sdtán a csatakos uccán. A hatalmas házak, modern bérpaloták mint konok óriások őrködtek fölötte. Az oszlopok hirdetései kiáltottak rá. Az úttesten villamosok, autók rohantak. Járókelők siettek el mellettünk. Látta a lüktetést, a hajrát és nem értette ezt sem. Tudta, hogy él és nem tudta, hová tartozik. A múltja elsikkadt, a múltja hazugság volt: a jelen tragikusan vágta a szemébe a valóságot — a jelen őszinte volt és kegyetlen .Nem érzett a lába alatt talajt, azt hitte, menten elsüllyed. A vállára láthatatlanul nehezedett az a szó, amitől mindig félt s amit mindig tagadott: “proletár”. Ez volt a legsúlyosabb. Ez meghajtotta a fejét, megölte a lázadását es meggörbítette a derekát. Nem még mindig nem ismerte el, még mindig küzdött ellene. Valamit motyogott, köszönt és megfordult, ment haza, visz- sza a konyhába, örök, elégedetlen megnyugvással, ügyetlenül szerencsétlenül, mint akit kijátszottak, életén keresztül tudatosan becsapták. Ezen a napon későn végzett a mosogatással, de eset pontosan úgy nyitott ajtót a hazatérő felesége előtt mint máskor. Hamvas H. Sándor Az IWW. Cleveland east sídéi magyar tagjai csoportgyü- léseit minden hó első csütörtökjén tartják a Bérmunkás Otthonban, 2759 E. 79th St. A tagok megjelenését ügyeink fontosságára való tekintettel kérem. F. Horváth A G.R.U. newarki csoportja saját helyiségében, 294 Market St. minden hó első és 3-ik ked- jén tartja rendes gyűléseit. TAVASZHIVAS Deresre festi a fagyos rögöt a hajnal zúzmarája s amint a reggel megszökött, a dél aranyport szór le rája . . . Jég és arany posványba olvad, cuppogó sárral undorít; ott már pacsirták is dalolnak — itt még a tél ebe vonyit . . . Jöjj, Március, örök-forradalom és bonts zászlót városon, ugaron, rikolts közéjük: — Csitt! Halgassatok! Már itt vagyok! . '. . Borong a láthatár: a fény a köddel kavarog. Itt varjucsorda jár, ott már húznak a vándor csapatok; ibolya-illatok nyomában lőporfüst, vérszag bujdosik; ott lakzi tombol, emitt néma gyász van s a rét viharról álmodik; a bőség ‘rothadása nyomor bűzével versenyez . . . A rend megújhodása vagy a halála lesz-e ez, ami jön: ősz vagy kikelet? Jöjj, Március, pusztítsd el a telet a fagy-zsarnokot, el a gazt és hozz helyébe virágos tavaszt! . . . Farkas Antal SZERKESZTŐI ÜZENETEK Két kérdés : Tisztelt Szerkesztő munkástárs! Talán nem a leghelyesebb dolog, de a jelenlegi kritikusnak látszó helyzet késztet arra, hogy egy kérdést tegyek föl önnek. Bemutatkozásul, mielőtt a kérdést felteszem, annyit, Bérmunkás volt a kezemben már évekkel ezelőtt is, de nem annyiszor, hogy komolyabban foglalkoztam volna vele, és még egy más lap, politikai befolyása al-^ — att állottam. Hogy ma hol állok igazán nem tudok felelni rá. Most, feltéve ha elég ennyi, s ha szabad felteszem a kérdést. Az 1937 március 19. azaz a mai helybeli ‘Tree Press,, napilap nyilatkozatokat kért a város különböző rangú, rendű és foglalkozású polgáraitól. A következő két kérdésre: Védje- e Anglia egy háború esetén Csehoszlovák köztársaságot, s ha igen, Canada helyesen tenne ezen konfliktusba való belea- vatkozást Angila mellett. Az IWW. (One Big Union) egy prominens tagja is a többek között a következő választ adta, mind a két kérdésre. No. Ha szabad, miért “no” miért nem “yes”? Ha lehet, kérem a választ, de ha nem, úgy homály marad előttem. Egy Bérmunkás. * * * Ha munkástárs meg nem jegyezte volna, hogy Winnipegben az IWW. egy prominens tagja, mindkét kérdésre NEMET válaszolt, mi akkor is ugyanezt tennénk. Mi igaz, nem vagyunk pacifisták olyan értelemben, min* a nyárspolgárok és harcoktól nem irtózunk, SŐT! De mint a munkásmozgalom harcos katonái, az osztályharcnak vagyunk hívei. Ha elfogadjuk — és e kell fogadjuk ugy-e? -— hogy a társadalom két osztályra, a tő kés és munkás osztályra tagozódik és a két osztály között örökös harc küzdelem fog foly ni mindaddig, amig a munkás- osztály lefoglalja, britokába veszi a termelő eszközöket és megszüntetve a bérrendszert megszünteti az OSZTÁLYO KÁT. Nem irtózhatunk a harcoktól pacifista értelemben, mert ilyen harcot csepü puskákkal nincsen szándékunkban megverekédni . . . Bíráljuk tehát a két kérdést az osztályharc szempontjából — Milyen rendszere van Csehszlovákiának? Vannak e osztályok? Van e ott kizsákmányolás? Fenn ál e, vagy megszüntették e a bérrendszert? Nos és hogyan állunk Angliával, vagy Kanadával? Feltehetjük újból és megismételhetjük e két utóbbi országokkal, vagy valamennyi kapitalista országgal, ugyan ezen kérdéseket és negativ illetve NEM válaszokat kapunk. Ugyacsak az osztályharc rideg álláspontjára helyezkedve kell megközelítsük ezt a kérdést egy másik oldalról is. Éspedig: Arra való tekintettel, hogy olyan rohadt, utálatos, megvetnivaló és borzalmas az a rendszer, melyet Mussolini és Hitler nevével fejezhetünk ki legeklatánsabban: S ha az úgynevezett “Demokratikus” országok, mint Anglia, Francia- ország, Kada és az Egyesült Államok, úgy utálnák azt a rendszert, mit ahogyan “demokratáknak” utálniuk kellene? Miért nem fojtják meg? Miért léptek velük és miért tartják fent velük, a kereskedelmi, gazdasági és diplomáciai összeköttetéseiket ? Miért nem érvényesitik ezzel a pestissel szemben, a leghatásosabb fegyvert, a BOJKOTTOT? Ezek mellé az országok mellé bátran sorozhatjuk még Oroszországot és Csehszlovákiát is, melyről forog a szóban forgó kérdés. Kétség nem fér ahoz, hogy (Folytatás a 8-ik oldalon )