Bérmunkás, 1937. július-december (25. évfolyam, 952-987. szám)
1937-09-11 / 962. szám
1937 szeptember 11. B É R M U N K Á S 7 oldal Szeretnék nemés érzésről, magasztos problémákról beszélni . . . Probléma hej de nagy van az emberiség előtt. De az emberek kevesen látják, kevesen tudják. És még kevesebb azok száma, akik a probléma megoldását a tisztább utón szeretnék levezetni. De sokan vannak, nagyon sokan az ország, az egész földgömbön élő emberiség között, akik érzik a probléma megoldatlanságát. Sajnos, hogy csak érzik. A baj pedig az, hogy nem tudják. A szomorú pedig az benne, hogy a probléma megoldását a bálványok akik elébük állnak az ők kívánalmaikkal, azokra bizzák. És a probléma nincs és nem is lesz megoldva. Nem azért, mert hogy azt nem lehetne megoldani, hanem azért nem lesz intézve, mert a probléma, mely megoldásra vár, nem kiváltságos tulajdon, hanem az enyém, tiéd és az övé, az egész emberiségé a földön, ahol emberek élnek, legyen az emberek színe fekete, sárga, avagy fehér. Ugye naiv ember, van problémád neked is, nekem is, ő neki is?, de te és ő úgy gondolkodtok, hogy csak a te sajátos problémád legyen megoldva s ennek a megoldásában az én utamba az övébe állsz a mestered tanítása folytán, akik megmérgezték a lelkedet és az agyadat s igy látod a módját a magad problémái megoldásának. Pedig az én problémám romlottságának a kutforrása is onnat ered, ahonnét a tied és az övé. És a tudatlanságod, melyet a tanító mesterednek köszönhetsz, megakadájozod vele az én és ő, és végül a saját problémáid megoldását is. De parazita életet biztositol a szem- hunyorgató tanító mestereidnek, kik csak eszközök a föld és javak elrablóinak a kezében. A házad előtt, melyhez a neved és érdeked van fűzve, virágfák és virágok diszlenek. Pompás színekben fejezik ki azt a szint és érzést, amelyről én kiváltságosán szeretnék Írni, amely magasztos és fenséges, melyet azokban az intézményekben kellene hirdetni és énekelni az orgona bugása mellett, ahonnét a szabadság, szeretet és egyenlőség kellene, hogy szétáradjon gondolatban, melynek folytán a közös probléma megoldására közösen vállalkoznánk. De ti magatok is tudjátok, vagy ösztönszerüleg érzitek, hogy nem igy van. Lásd a jó érzés össze van kötve a biztos anyaggal, a rossz érzés a bizonytalannal, és én, , én ugyan nem számitok, de te és a külön- külön rossz ösztönnel kapaszkodtok, hogy számítsatok. A virágok színei, melyek a nemes, fenséges érzést kellene, hogy kifejlessze a bensőtökben egymás iránt, melyet a házad előtt, hitestársad gondos keze ápol, ezt sem érzed biztonságban. Férfikorod delén jársz, de már is aggastyánnak nézel ki. A munka, amelyen olcsón adtad el magad a fiatal éveidben, munkád gyümölcse, melyet visz- sza kaptál ellenértékűi nem eredményezte a házad tisztaságát. A fiaitok a leányaitok sem külömbek csak a kor és módozatok mutatnak mást, melyet a fejlett eszközök tesznek ábránddá. De az anyag, melyből az eszköz fejlődött, mely szükséges a boldog élet alapjául, azt ők sem tudják hogyan kellene annak örökösen a birtokába jutni. És a probléma megoldatlansága milliókat tett földönfutóvá, ezrek, százezrek csavarognak szerte a földön enyhülést keresve az éhség és hajléktalanság ellen. Nincs megváltás, mert a probléma izik. A föld egyes pontjain már lángol, dübörög. Ágyuk okádják az acélesőt, lángnyelvek nyaldossák a palotákat és kunyhókat egyaránt. Emberek ezrei éles ba- jonéttal rohannak egymásnak, kardok csattognak. Repülők százai gyilkos bombákat szórnak védtelen nők, gyerekek, aggok ezreire, paloták és kunyhókra egyaránt. Ezrek pusztulnak, többezreknek a halálhör- gése hallatszik a csata színterén. Távolabb a csatatértől a bombavető repülővitézek munkájának az eredménye a halott nők és gyerekek, aggok az életben maradt sebesültek hajlék nélkülivé vált jajkiáltásai. Nemtudom mi van velem? a virágok illata, színe nem kábít el és nem vonz mint régen. A halk zenének a melódiája sem kerít hatalmába huzamosan. Pedig úgy járok-kelek sokszor, mint aki a virágok illatától és színeitől, a zenei szólamoktól megittasulva j ár-kel. Nem ez teszi. A probléma megoldása vagy megoldatlansága. Felébredek az utca zajos forgatagába kerültem. Újság rikkancsok tulkiabálják a zajt: Bilbao lángokban, romokban elesett: Madrid alatt, Madridért százezrek lövik egymást. A másik rikkancs futva, lelkendezve jön tulharsogja az előbbit: Shanghai, Kina lángokban, borzasztó öldöklés dúl rajta — körül. Tehát nem álom a fentebbi kép, melyet festettem, hanem egy borzalmas valóság. Ott a probléma megoldásáért vagy megnem oldásáért tombol a gigantikus öldöklő küzdelem. Amott terület zsákmányért pusztulnak százezrek, milliók. Megnézem az újságot a fejeim már bizonyítja a borzalmakat. Nem olvasom tovább, mert önkívületi állapotba esek. Egy épület falának támaszkodva talán álmodom, de az egész világra kiterjedő ama képek borzalmai tárulnak lelki szemeim elé. Hallom a nagy csata zajt, látom a lángban álló városokat. Hallom a haldoklók halálhörge- seit, a vértől megittasult véres embereket futni, már magam is vérzek úgy érzem, pedig csak lelki sebeim vannak. Látok még mást is, az üszkös romokat, letarolt mezőket, vége láthatatlan, foszlósnak indult hullákat, megtébolyodott nőket és gyerekeket, kik a romok között keresik elvesztett övéiket. A hullák felett pedig varjak és dögkeselyűk vijjong- nak. Gondolkozzatok a probléma megoldásának más eszközeiről. Gy. Siket. TOLSZTOJ: POLIKUSKA — TÁRSADALMI REGÉNY. — (12) — Afanazij — mondotta, keresztet vetett és a szolgához fordult. — Nincsen egy kis lámpástok, hogy zabot tölthessek? Dutlov nem nézett IIj ára és nyugodtan kezdte meggyujtani a gyertyavéget; fejes kesztyűjét és az ostort az övébe dugta és a kabátja gondosan össze volt fogva és mintha rendes szállítással jött volna, olyan megszokott, békés és dolgával törődő volt munkás arcának kifejezése. Amikor Hja meglátta a bácsit, elnémult, újra sötéten lesütötte a szemét és a falu vénjéhez fordulva, mondta: — Adj pálinkát, Jermola, pálinkát akarok inni! Hangja haragos és sötét volt. — Miféle pálinkát? — felelte a falu vén je, ki a teáját szürcsölte. — Hiszen látod, az emberek ettek és lefeküdtek, mit zargatsz? Ez a szó adta meg nyilván Iljának az ötletet, hogy belekezdjen. — Hallod-e, baj lesz, ha nem adsz nékem pálinkát. — Csak tudnád észretériteni — fordult a falu vén je Dutlovhoz, ki már meggyuj- totta lámpását, de láthatóan megállt, hogy hallgassa, mi lesz ebből és lopva szánalommal nézett az öcsre, mintha csodálkoznék gyermekies viselkedésén. Ilja, leszegett fejjel, újra mondta: — Pálinkát, vagy bajt csinálok! — Hadd el, Ilja — szólt szelíden az agg; — igazán hadd el, jobb lesz! Még végig se mondta, amikor Ilja felugrott, öklével belevert az ablakba és torkaszakadtából ordította: — Nem akartok meghallgatni, nesztek! — és a másik ablakhoz rohant, hogy szintén beverje. Iljics egy pillanat alatt kétszer is megfordult és elbújt a kályha sarkába, úgyhogy megijedt ott valamennyi csótány. Az öreg elhajította a kanalat és odaszaladt Iljához. Dutlov rögtön letette a lámpást levette derekáról az övét, csettin- tett a nyelvével, rázta a fejét és Iljá- hoz lepett, ki a falu vénjével és a szolgával hadakozott, kik nem engedték az ablakhoz. Fogták a kezét és úgy látszott, hogy erősen tartják; de amikor Ilja látta nagybátyját, kezében az övvel, ereje megtízszereződött, kitépte magát és szemét forgatva lépett ökölbeszorított kézzel Dutlov elé. — Agyonütlek, közelembe ne jöjj, barbár! Te tettél engem tönkre, te, rabló fiaiddal, tönkretettél! Miért házasítottatok meg? Hozzám ne jöjj, agyonütlek! Iljuska rémes volt. Arca vörösesbarna, szeme azt se tudta, merre nézzen, fiatal, egészséges teste reszketett mintegy lázban. Úgy látszott, hogy agyon akarja és tudja is ütni a három parasztot, kik nekimentek. — Testvéred vérét iszod, te vérszopó! Valami csillogót Dutlov örökkön nyugodt arcában, egy lépést előrelépett. — Nem hallgatsz a jó szóra — mormogta és hirtelen — honnan is vette az erőt? — gyors fogással elkapta az unokaöcsöt, hempergett vele a padlón és a falu vén- je segítségével kedte össekötni a kezét. Mintegy öt percig birkóztak; végül Dutlov fölemelkedett a parasztok segítségével, amikor is letépte Ilja kezét a bundájáról, melybe ez belekapaszkodott, azután fölemelte a hátrakötött kezű Ilját és leültette a padra a sarokba. — Megmondottam néked, hogy rosz- szabb lesz — mondotta, még lihegett a küzdelemtől és helyrerángatta inge övét. — Minek még vétkezni? Egyszer majd meghalunk valamennyien. Adj néki egy kabátot a feje alá — tette hozá és a szolgához fordult; — különben fejébe száll a vér — azután egy darab kötéllel átkötötte a derekát, fogta a lámpást és megint kiment a lovakhoz. összekuszált hajjal, sápadt arccal és felrángatott inggel feküdt Ilja és körülnézett a szobában, mintha igyekeznék megállapítani, hol is van tulajdonképpen. A szolga összeszedte az üvegcserepeket és báránybundát dugott az ablakba, hogy be ne jöjjön a hideg. A falu vén je megint odaült csészéjéhez. — Hej, Iljuska, Iljuska! Igazán sajnállak. De mit lehet tenni! Látod, Kor- juskin ugyancsak nős; bizonyára ez már igy van megírva. — Gaz nagybátyám az oka, hogy elpusztulok — ismételte Ilja száraz haraggal. — Ő csak a magáét sajnálja . . . Anyuska szólt, az intéző megparancsolta, hogy vegyen egy regrutát. Nem akar: azt mondja, nincsen hozzá ereje. Fivérem és én keveset hoztunk a házhoz ? ... Gonosz ember! Dutlov belépett a szobába, a szentkép felé fordult és imádkozott, levetette köpenyét és odaült a falu vérijéhez. Egy cselédleány levest hozott néki és egy kanalat. Ilja hallgatott és hunyt szemmel támaszkodott neki a kabátnak. A falu vén je némán mutatott reá és a fejét rázta, Dutlov elhárító mozdulatot tett. (Folytatjuk.) Nem ábránd, de valóság...
