Bérmunkás, 1937. július-december (25. évfolyam, 952-987. szám)
1937-08-21 / 959. szám
1937 augusztus 21. B É R M UNKA S 7 oldal IDEGENVEZETÉS Akadhat makacs egyéniség az idegenek között is, aki, miután szabályszerűiéin kiámulta magát a hivatalos látnivalókon, elindul egyedül szétnézni. Azt mondja magában, igen, a Duna valóban ezüstszalag, szép is, nagy is, de különösebb egyéni jellege nincsen, látszik, hogy Nyugat-Európában nevelték föl és még egy j óravaló krokodilust sem találni benne. Azután a nagyszállók előcsarnokaiban sem csikóslányok ropnak, hanem csak olyan görlök, mint akár Amszterdamban és ha túl esik a bugaci puszta valóban egyéni zamatán, otthagyja a hivatásos idegenvezetőt és fölül a vonatra, hogy egyedül nézze meg egy kicsit az országot. Izgalmas és hangulatbarin- gató leszállni ismeretlen vasútállomáson, kószálni lopakodva, besurranni a titokzatos idegen világba és kiszimatolni izeit, titkait. Hangulatvadászó embereknek kedvenc foglalkozásuk az ilyesmi és meglepően érdekes könyvek születtek már ilyen utak eredményeként. Egri újság tudósító kirándul egy borsodi faluba, nem céltalanul és bár ismeri a környéket, hosszú, ihletetthangu levélben számolt be arról, hogy milyen egy ilyen falu a téli estében! Szakszerű leírást ad Mezőkeresztesről és sértődötten kérdi, hogy mit szól az idegen, ha odavetődik és azokat tapasztalja, amit ö. Igen, Mezőkeresztes, — régebbi bolyongásaim emlékeiből fölrévül ez a hely. Nyár volt. amikor ott jártam, különösen egy nagy nyárfa ragadta meg figyelmemet, amint az öreg fa az alkonyban ráhajolt egy kicsi házra. Mintha siratta volna, hogy miért olyan kicsi és miért van vályogból. A nyári falu poros, édes bágyadtsága fölött lehet merengeni, de az idegen, vagy éppen külföldi, ha véletlenül leszáll ilyen helyen és kilép a petróleumszagu váróteremből — amely még szobának is igen szerény és főként olyan bubánatos a pisla világnál, mint temetőben a halottmosóhelyek —, akármilyen különc és elszánt, megtorpan a sötétségtől és sártól. Egri tudósító írja ugyan, hogy van idegenvezető is, a cigányfiu egy petróleumlámpással kezében jutányos áron elvezeti az érdeklődőt, de akármennyire ismeri is a helyi viszonyokat, az idegent nem tudja szakszerűen kalauzolni. Azért én szegődöm melléje és vezetem. Látja, uram, ezt az irdatlan nagy sötétséget, ez nem olyan akármilyen sötétség, mert lehet, hogy kegyed járt Egyiptomban és ott látta a hagyományos, a klasszikus sötétséget, amelyet a közmondások is megemlítenek, de ez más. Figyelje csak, szimatolja, ebben lira van, olyan magyar hangulat, hogy Liszt rapszódiájában sem talál különbet. Füleljen csak, hangja van ennek a sötétségnek, a télbe dermedt mezők sóhajtása ez, amelyek amiatt búsulnak, hogy őszre gyanútlanul, vidáman és készségesen termették, ontották a búzát, kukoricát és egyéb ennivalót és mégis csalódottan látják, amint fázós hajnalokon a dülőutakon rongyos és sovány emberek baktatnak, akiknek sem ruháján, sem szemükön nem látszik a csak imént elmúlt nyár bősége, virágos jókedve. Ilyenkor a sötétben, titkon és halkan, de annál mélyebb bánattal búsulnak a mezők, hogy nem tudták jóllakottá és vidámmá tenni a falut. Az a mélyebb horkolószerü hang, amely lefojtott nagybőgőkre emlékeztet, a házakból árad ki, — ezek összesürüsödött panaszok, elfojtott káromkodások, amelyek ilyenkor a hideg ké|- ményeken keresztül kiáradnak a sötétbe és fellegesen szétterülnek a sár fölött. Ha egy fantasztikus vegyész kidesztillálná ezt a légnemű, kissé rossz- szagu és sötéten gomolygó anyagot, megtalálná benne a földes szobák lehelletét. Ennek romlott répára emlékesztető illata van és nem mindenütt található, de nálunk bőven fordul elő. A vágy sóvárgó nyögéseit is érdemes volna szétszedni elemeire, nem túlságosan változatos és nem is nagyigé- nyü, — alapanyaga töbnyire egy nagy darab kenyér és egy nagy darab szalonna. Néha egy- egy meleg kabát és csizma. Sok-sok csizma jönne ki belőle, mertnálunk úgyszólván már a teremtés óta száll a vágy a csizmák felé. Töbnyire reménytelenül. A sarat is érdemes megnézni, ez ősi szűzi sár, uralmát, terjeszkedését kövezők és egyéb utmunkások még nem háborították és minden jel arra mutat, hogy még sokáig dagadhat, nőhet, uralkodhatik. Kissé már elbizakodott is, ha különösen idegen gázol bele, leszedi a cipőjét és utána cuppog, szemrehányóan, hogy miért háborgatja őt . . . Hogy mi az, ami vonított? Nem farkas, azt már kiirtották. Nálunk igy vonitanak a kutyák, mert többnyire elfelejtenek nekik vacsorát adni, ezért azután jóhiszeműen és kétségbeesésükben a sötétségtől követelik ennivalójukat. Ilyeneket mondanék az idegennek. Lehet, hogy nem érdekelné. Ámbár különc emberek is akadnak az idegenek között. ROMEO ÉS JUHA ÉS A VERONÁL. Az az álompor, amelyet a remete Júliának adott, nem volt ugyan Veronái, de nevét ez a modern altatószer a Shakespeare által halhatatlanná tett szerelmespár szülővárosa után kapta. Mehring kutató sok ideig foglalkozott egy hatékony altató összeállításával. Amikor egyszer olaszországi utón volt, társától sürgönyt kapott, amely arról értesítette, hogy végre tökéletessé vált az általa keresett altatószer felfedezése és most arra kéri, hogy hangzatos és az emlékezetébe jól bevésődő nevet adjon neki. Minthogy Mehring éppen Veronában időzött, Veronáinak nevezte el a szert. TOLSZTOJ: POLIKUSKA — TÁRSADALMI REGÉNY. — (9) ságos asszony előtt. Egyszerűen fenséges volt. — Elmondom a nagyságos asszony döntését: a házi személyzet közül nem kíván senkit sem adni; de akit kijelöltök magatok közül, az menni fog. Ma háromra van szükségünk. Tulajdonképpen csak kettőre és egy félre, igen, az egyik fél majd előre megy. Mindegy: ha nem ma, akkor majd máskor. — Ezt már tudjuk! — mondották né- hányan. — Véleményem szerint — folytatta Mihajlovics Jegor, — Koroskinnak és Mitjukin Vaskának kell mennie . . . Ezt már Isten is igy parancsolta. — így is van! Helyesen! — hangzottak a felkiáltások. — A harmadik vagy Dutlov lesz, vagy pedig a “kétfiasok” közül valaki. Mit szóltok ehez? — Dutlov — mondták a hangok, — a Dutlovék “háromfiasok.” Most újra megindult az orditozás. Mihajlovics Jegor húsz esztendeje intézi már a birtokot és okos, tapasztalt ember. Állt, hallgatott talán egy negyedóra hosz- szat, majd hirtelen megparancsolta, hogy ^hallgassanak, a Dutlovék azonbn húznak sorsot, hogy a három közül kit fog érni? Várták a sorsot, Chrapkov belenyúlt a kalapba, melyben a fadarabkákat rázták és kihúzta Iljuska sorslapját. Valamennyien elnémultak. __ Az enyém az ? Mutasd — mondta Ilja elakadó hangon. Valamennyien elhallgattak. Mihajlovics Jegor most megparancsolta, hogy holnapra hozzák be a regruta-pénzeket: azután kijelentette, hogy minden el van intézve és feloszlatta a gyűlést. A tömeg elindult, a parasztok sapkájukat csak akkor tették a fejükre, amikor befordultak a sarkon és soká hallatszott még a hangjuk és a lépésük. Az intéző a lépcsőn állt és utánuk nézett. Amikor a Dutlov-legények befordultak a sarkon, az öreget, ki ottmaradt állva, magához szóllitotta vele az irodába. — Sajnállak, öregember — szólt Mihajlovics Jegor és leült a székre az asztal előtt. — Rajtad a sor. Veszel-e a kis öcsédért helyettest vagy sem? Anélkül, hogy felelne, az öreg jelentősen nézett Mihajlovics Jegorra. — Azt nem tudod elkerülni — felelte Mihajlovics Jegor a pillantására. — Szívesen megtettük volna, de nincsen miből, Mihajlovics Jegor. Két lónak a bőrét a nyáron huztuk le. Az unokaöcsémnek feleséget adtam. Látnivaló, azért ilyen a sorsunk, mert becsületesen élünk. Mihajlovics Jegor végigtörült kezével az arcán és ásított. Láthatóan unta már a dolgot; azután meg itt a teázás ideje. — Ej, öreg, ne vétkezz! — mondotta. — Keresgélj inkább a padló alatt. Találsz ott még majd régi rubelecskét, vagy négyszázat. Veszünk néked olyan önkéntest, hogy csoda. Nem rég jelentkezett egy. — A kormányzóságban ? — kérdezte Dutlov, de a várost értette alatta. — Hogyan, vennél-e? — De szívesen tenném, igen, Isten előtt mondom, igen . . . Mihajlovics Jegor félbeszakította szigorúan : — Hallgas meg öregember: nehogy Hjuska kárt tegyen magában, ma vagy holnap érte küldök és elvitetem. Te fogod elhozni, te felelsz érte és ha Isten ments, történnék vele valami, akkor a legidősebb fiadat fogom lenyiratni, ér- ted-e ? — Nem lehet a kétfiasok között sorsot huzni, Mihajlovics Jegor, ez mégis csak bántó — mondotta Dutlov némi hallgatás után. — És ahogyan a fivérem halt meg katoiíasorban, úgy most elveszik még a fiamat is. Miért is jutott ez nékem? — mormogta majdnem sírva és szinte hajlandó volt az intéző lábai elé borulni. — Menj csak, menj — szólt Mihajlovics Jegor: — itt nincs mit csinálni, igy szól a rend. Iljuskára vigyázz; te vagy érte felelős. Másnap korán reggel az udvarszárny bejáratlépcsője előtt útra készen állt egy kis kocsi, melyen az intéző is szokott járni, egy szélescsontu, barna heréit lóval. Anyutka, Polikej legidősebb leánya, ámbár hóval vegyes eső esett és hideg szél fújt, mezitlább állt a ló fejénél, tőle telhetőén távol, látható félelemmel, amikor is egyik kezével tartotta a sárgás barna zekét, mely a családban ágy- teritő, bunda, főkötő, szőnyeg és még sok egyéb szerepet játszott. A “zug”-ban nagy volt a mozgolódás. Sötét volt még; Akulina azzal volt elfoglalva, hogy útra készítse az urát. Polikej tiszta inget vett. Csizmája, mely tátongott, különös gondot okozott az asszonynak. Akulina levetette vastag gyapjuharisnyáját, az egyetlent és férjének adta; azután egy nemeztakaróból, mely az istállóban “rosz- szul feküdt” és melyet Iljics két nap előtt hozott haza, nagyravaszul nemeztalpat készített, mely kitölti a lyukakat és a nedvességtől védi Iljics lábát. Ilja maga, (Folytatjuk.)
