Bérmunkás, 1937. július-december (25. évfolyam, 952-987. szám)
1937-12-18 / 986. szám
2 oldal BÉRMUNKÁS 1937 december 18. DISPUTA ■ ■ __ ■ ■ VERES PÉTER _ KOZOTT- FEJTŐ FERENC A “FAJI SZOCIALIZMUSRÓL” VAGY A “SZÁMADÁS” KöNYVKRITIKÁJA. írja FEJTŐ FERENC A “Szocializmus” cimü budapesti szocialista folyóiratban, egy rendkívül érdekes és tanulságos vita ért véget a közelmúltban. Pró és kontra, úgy a könyv Írója, mint annak kritikusa, tárgy és irodalmi isemereteikkel, alapos nekikészültséggel mérkőznek meg a nyilvánosság előtt a folyóirat hasábjain. Olyan kérdést feszegetnek és hoznak napirendre, melynek átvételével és a Bérmunkásban való folytatólagos közlésével nemcsak érdekfeszitő olvasmányt, nyújtunk, hanem a világszemléletek és szemben álló ellentétek két briliáns toliforgatójának irodalmi csatájából, tudásunkat gyarapithat- juk. (Szerk.) 1. < Veres Péter uj könyvével, a Számadás-sal kapcsolatban többek között a következőket Írtam: Ez a műveltség és világnézet (t.i. a Veres Péteré, még sokhelyt zavaros s bár gyakorlatilag nem, de elméletileg' — különösen újabban és könyvében — árnyalati engedményeket tesz, bizonyos általa egyébként elitéit ideológiáknak. Ez engedményeken vitatkozni ehelyütt nincs tér.” Azt hiszem, tartozom Veres Péternek, de tartozom annak az ügynek is, amelyet mind a ketten, erőnkhöz képest előmozditani kívánunk, ázzál hogy a könyvének ismertetésében jelzett “zavarokra” és “engedményekre” e hasábokon rámutassak. A kérdés ugyanis nem személyi jellegű. Ezekben a súlyos időkben egyik legfőbb kötelességünk, hogy véleményeink tisztaságát hagyományos világszemléletünk épségét megőrizzük. A hagyománynak ez a megőrzése természetesen nem jelenthet konzervativizmust, epigon szellemet, megrekedést. A szocialista világszemléletre nem hivatkozhatunk úgy, mint valami készre változhatat- lanul lezárt gondolatrendszerre; világszemléletünk épugy készülő, mint egész világunk; velünk növekszik, alakul és alkalmazkodik; nem lennénk méltók a hagyatékra, ha magunk is nem gyarapitanánk állományát Marx és Engels óta változott a világ; ez a változás, a maga tragédiáival és tréfáival nem érinthette meglepetésszerűen i- gaz tanítványaikat; hiszen emlékezetünkben élhet Engels mondása, hogy a történelem nem akaratunk s elképzelésünk szerint, hanem sokféle szándék kereszteződéséből, összehajlás- sából alakul. Próféták nem lehetünk, csupán azt tehetjük, hogy becsülettel kivesszük a magunk részét is a történelem- alakító munkáiból. A szocialista elméletnek ki kellett állania a tüzpróbát; simulnia kellett a munkásosztály gazdasági és politikai küzdelemihez; az általános tételeket részletkérdésekre kellett alkalmaznunk, s a részletváltozások alapján az általános tételeket is ellenőrzés s sokszor ujjáalkotás alá kellett vennünk. A szocialista elmélet nem olyan “isteni kinyilatkoztatás”, melynek — a hívők szerint — minden gondolata s fogalma ö- rökkévaló s elmozdithatatlan: időben s térben született s mint minden emberi, az esendőség jegyeit viseli magán. De mint minden emberi s nagy eszmében, van benne is valami az “örökkévalósgból”: a mozgalom gyakorlata, az ellenfeleinkkel, bírálókkal s önmagunkkal folytatott vitázgatás lassacskán alkalmassá tesz bennünket arra, hogy elválasszuk a hagyományban azt, ami esetleges, egyszerű helyzetből fakadó, 19. századi, avagy Marx-Engels személyi indulata, — attól, ami ha nem is “örökkévaló” (óvakodnunk kell a nagyotmondásoktól), de legalább viszonylag az, tartósabban, általánosabban érvényes; ma is úgy, mint születése napján. Ha tehát világszemléletünk “tisztaságáról” s “épségéről” beszélek a hagyaték ama részének, mondhatni dogmaszerüségére gondolok, amelyet a szocializ- mus alapítóinak gondos tanulmányozása s másrészt a mozgalmak majdnem egyszázéves tapasztalatai alapján világszemléletünk lényeges tartalmának ismertünk fel. Úgy érzem s gondolom, hogy Veres Péter, amikor a szocializmust a faji ideológiával igyekszik összhongba hozni, egy jóhiszemű tévedés áldozataként, eltér attól az úttól, amelyet világszemléletünk lényegi eszményei számunkra kijelöltek. Az azonban, hogy mint irom; Veres Péter jóhiszemű szerintem nem enyhíti, hanem súlyosbítja tévedését; ha ő ugyanis azzal a tiszteletreméltó fanatizmussal hirdeti majd vegyes világszemléletét, amilyennel kitartott eddig tiszta szomializ- musa mellett, nagy kárt okozhat a mozgalom elvi s gyakorlati épségének, elmosván a határvonalat a szocializmus s a- ma világnézetek között, amelyek a szocializmussal való látszólagos, kisebb-nagyobb érintkezéseik ellenére, vagy ép ezáltal, a reakció győzelmét segítik elő. Veres Pétert személyesen ismerem, működését kezdettől fogva figyelem, képességeit nagyra- becsülöm; ha nem hatna érzelgősen, azt mondanám, hogy szeretem őt, egyéniségének ritka zamatjáért, lefegyverző kedvességéért, észjárásának sajátos élességéért s nem utolsó sorban azért a példás magatartásáért, amellyel eleddig meggyőződéséért helytállt, ő tudni fogja s a- kik ismerik barátságunkat, hogy amikor tévedéseinek természetére s következményeire, személyi eszmecserén túl, mozgalmunk nyilvánossága előtt is figyelmeztetem, egyedül az a cél vezet, hogy e vita hozzájáruljon eszméink megtisztításához ; s bár vitánk kényes természeténél fogva, kárörvendő vi- gyort válthat ki azokból, akik minden nézeteltérésünket szakadássá s válsággá szeretnék mélyíteni: e vigyorra előre is megvetésünkkel s eszménkhez való hűségűnk megállapításával válaszolunk. 2. Veres Péter könyvének befejező részében gondolatvilágának kialakulását vázolja s e vázlat egy-két passzusa rávilágít tévedéseinek élményi gyökereire is. Egy kongresszusról számol be Veres Péter, amelyen “nagyobb számban • jelentek meg a földmunkások . . . Amikor rákerült a sor a kongresz- szus végén osztályos társaimra, a megindultság, a másoké és az enyém a legmagasabb fokra emelkedett. Annyira, hogy a- mikor egyik osztályos társam a nehéz élet elmondása közben rátért különösen nagy fájdalmunkra, hogy azok, akik megaláznak, a mi fiaink, a mi fajtánk: a magyar parasztok, sőt a földmunkások gyermekei, akkor én is elsírtam magam s talán félóráig sem tudtam magamhoz jönni”. Könyvének ez a része igazán megrázó erejű; a lelkiállapot, amelyet ábrázol, rokon a misztikusokéval; a léleknek az az izgalma ez, amelyben az ember túlnő egyéniségének korlátain és remegve-sirva az- onoskodik a közösséggel, amelyet magáénak vall. Szentek és keresztény misztikusok számoltak be hasonló jellegű élményükről : az unió misticá-ról, az istenséggel való egyesülés kegyelemteljes pillanatairól, a- melyeket elérni s ujraidézni életünk legfőbb célja volt. De ki nem ismer ehhez hasonló félelmes gyönyörüségü izgalmat közülünk, akik az igazságosság s az ember felszabadulásának ü- gyét akarjuk szolgálni? Életünk egyik pillanatában valamennyien szinte villámcsapástól éretten, rádöbbentünk arra, hogy nem vagyunk egyedül, hanem testvéreink vannak, a meg- alázottak és szenvedők, akikben a nyomor és az aljasság az “isteni képmást” elhományosi- totta. Túlzott szeméremből, az irracionális erők iránti gyanakvásból elhallgathatjuk e misztikus hevületünket, amelyet a tett és ész józanságában akarunk átváltani, — de amely nem szűnik meg tetteinket sugalni és eszünket korbácsolni. Világnézetünk tudományos, de tudományunk az igazságosság hitében gyökeredzik. Csodálatos azonban — s úgy látszik Veres Péter egész ideológiai félrecsuszásának alapja — hogy ő misztikus lelkiállapotából ezt következtette: “a faji érzés nem üres demagógia, mert hiszen éppen az fájt nekem is mindig, hogy a fajtám, amély- ikkel pedig mindenütt dicsekedtem s amelyet valójában szerettem, az alázott meg”. Az érzés tisztaságában nem kételkedem de roppant tévedésnek tartom, hogy Veres Péter nemes megrendülését a “faji érzés” megnyilvánulásának tartja s belőle a “faji” tudatosodás szükségére látszik ébredni. A szocializmus egyik érzésbeli alapja a felháborodás amiatt, hogy “ember az embernek válik farkasává”, hogy úgy vagyunk testvérek, mint a bibliai Ábel és Káin alapja a szégyen és düh amiatt, hogy ez a megoszlás a népek közösségében, a nemzetek, sőt néha osztályokon s családokon belül érvényesül: s hogy nemcsak azok gyűlölik egymást akiket erre hagyomány és érdek késztet, hanem olyanok is, akiket, ha emberi együttérzésük nem, de legalább érdekük a közös helytállásra szólíthatna. Még ha a faj fogalmát eleve tisztázottnak vesszük is, — Veres Péternek megrendülése éppen a faji ideológia ellen bizonyíthat: hiszen azon sírta el magát, hogy az ő “faján” belül is érvényesülnek, minden állítólagos “faji” érzés ellenére, azok a szociális törvényszerűségek, amelyeknek kérhetetlen s egyéb köteléket felbontó hatalmát a szocialista elmélet mutatta ki. Ha van is faj, ez a faj nem társadalmi kötelék; magyarnak a magyartól történelmünk kezdete óta legalább annyit kell tűrnie, mint franciának a franciától, németnek a némettől, spanyolnak a spanyoltól. Ha tehát Veres Péter elsírta magát, nem azért sirt, mint ahogy hiszi, mert fajának érzése tört ki belőle, hanem mert egy örök-emberi fájdalmat élt át, megható s tiszteletet érdemlő gyöngédséggel. Csak természetes, hogy az örök-emberi fájdalom konkrét formában, egy szükebb magyar s még ennél is szükebb: alföldi paraszti közösség sérelmével kapcsolatban áradt ki belőle. (Folytatjuk) ELVINYILATKOZAT A munkásosztály és a munkáltató osztály között semmi közösség ni* csen. Nem lehet béke mindaddig, amíg éhség és nélkülözés található dolgozó emberek milliói között s az élet összes javait ama kevesek bin ják, akikből a munkáltató osztály áll. E két osztály között küzdelemnek kell folynia mindaddig, mig a világ munkásai mint osztály szervezkednek, birtokukba veszik a földet, a termelő eszközöket és megszüntetik a bérrendszert. Úgy találjuk, hogy az iparok igazgatásának mind kevesebb és kevesebb kezekbeni összpontosulása a szakszervezeteket (trade unions) képtelenné teszik arra, hogy a munkáltató osztály egyre növekvő hatalmával felvegyék a küzdelmet. A szakszervezetek olyan állapotot ápolnak, amely lehetővé teszi, hogy a munkások egyik csoportját az ugyanazon iparban dolgozó másik csoport ellen uszítsák és ezáltal elősegítik, hogy bérharc esetén egymást verik le. A szakszervezetek segítenek a munkáltató osztálynak a munkásokba beoltani ama tévhitet, hogy a munkáltatókkal közös érdekeik vannak. E szomorú állapotokat megváltoztatni és a munkásosztály érdekeit megóvni csakis olykép felépített szervezettel lehet, melynek minden az egy iparban — vagy ha kell, valamennyi iparban — dolgozó tagjai beszüntessék a munkát bármikor ha sztrájk vagy kizárás van annak valamelyik osztályában, igy az egyen esett sérelmet áz összesség sérelmének tekinti. E maradi jelszó helyett: “Tisztességes napibért tisztességes napi munkáért,” ezt a forradalmi jelszót Írjuk a zászlónkra: “LE A BÉRRENDSZERREL!” A munkásosztály történelmi hivatása, hogy megszüntesse a bérrendszert. A termelő hadsereget nemcsak a tőkésekkel való mindennapi harcra kell szervezni, hanem arra is, hogy folytassa a termelést akkor, amikor a bérrendszer már elpusztult Az ipari szervezkedéssel az uj társadalom szerkezetét építjük a régi társadalom keretein belül
