Bérmunkás, 1937. július-december (25. évfolyam, 952-987. szám)

1937-12-11 / 985. szám

6 oldal BÉRMUNKÁS 1937 december 11. A Nap tudja a holnapot.. IRTA:: SZAKASITS ÁRPÁD Hasbeszélő Pinton, a harbeszélő, felkelt az asztaltól, amelyen szalonna­maradványok, néhány zsirío'l- tos kártyalap s egy tyukszem- vágókés hevert a lesújtó piszok­ban, megfogta Hapták Jancsit és Oroszlánszívű Richárdot s némi gondolkodás után egymás­mellé ültette őket a díványra. Egy ideig szótlanul, összefont karral állott előttük, tekintetét belefüggesztve a kócbabák dül- ledt üvegszemébe, aztán dadog­va, félrészegen a következő szó­noklatot intézte hozzájuk: — Hát bizony, öcséim rosz- szul volt eddig, rosszul bizony Csak járjuk a világot, húsz éve már, ugy-e? . . . Éppen ma van húsz éve, hm. . . Mentünk a cir­kuszba, röhögtek a népek . . . Nem sokat ettünk, ugy-e, Jan­csikám Csak a Krisztus tudja, meg ti ketten, meg ez a vén em­ber itt ni! Komisz ez a világ, csak röhögni akar . . bukfenc kell neki, hogy felejtsen . . . bukfenc, meg a mások jajgatá­sa, ugy-e öcséim . . . Hogy vi­hog a népség, mikor fejbe- kólintjátok egymást! Mint a csorda. És mi gyávák voltunk, örökké gyávák, pfuj, de gyávák ugy-e, Oroszlnászivü Richárd? Kitárta karjait, a szeme vize­nyősen fénylett a pálinkától és a dühtől. Megragadta Richárd­ot s a baba mély gyomorhan­gon visszafelelt: — Pfuj de gyávák! A hasbeszélő nekihevült orr- cimpái remegtek: — Huszi esztendeje vagyunk gyávák, öcséim. Földig hajo­lunk a direktoroknak, meg a nagyérdemű közönségnek . . . Tudunk vicceket a kis Mórická­ról, de még sohasem mondtuk meg az igazságot ... Az igaz­ság ? Olyan mint ez a tyúkszem- vágó itten . . . vágja a vadhúst de aztán egyenesen jár az em­ber és könnyen . . . Sok tyúk­szeme van a világnak: az egyik ember éhes, a másiknak meg tele van a bukszája . .. Az egy­iknek senkije, a másiknak sze­retője három. Az igazsághoz szív kell, öcséim ... Van ne­künk szivünk is, ugy-e Jancsi­kám, szép, piros szivünk van, a tiéteket is én hordom, úgy bi­zony! De nem leszünk gyávák többé. Kihúzta magát, katonás lép­tekkel a szekrényhez sétált s egy hosszú nyakú üveget emelt ki belőle. Töltött és ivott, kiug­ró ádámcsutkája ide-oda billent a kortyolgatásban. A félhomá­lyos, alig hatlépésnyi szobában a vigasztalanság ülepedett vas­tagon. Egykedvűen bámultak mesterükre a kócfigurák, rop­pantak a vén bútorok s vala­honnan kutyavonitás hallatszott a csukott ablakon át. A hasbe­szélő elvigyorodott, kegyetlen ráncok futottak fel a homloká­ra s megint csak a bábuihoz ha­jolt, fojtott szavakkal, mint az összeesküvők: — Ma este . . . Ma este meg­mondjuk az igazságot! Csend volt ezután sokáig. Az ereszkedő szürkületben három összefonódó árnyék gunnyasz- tott, hangtalanul és titokzato­san, mint egy panoptikum vi­aszlényei. Odakint, a kisvárosi uccán áttetsző, finom köd go- molygott, itt-ott gázfények lob­bantak a kapuk előtt. Ekkor Bolondok tánca járja most. Veszett csorda üvölt, remegtet, És nincs ember, ki elkiáltaná a rendet. A gondolatot hová taposták a vadul táncoló talpak? Hej, de nagyon okosak voltak, kik meghaltak! Pinton is lámpát gyújtott, pet- róleumosat s az álmositó, sár­ga derengésben a frakkját ke­reste. öltözködött. Az esti elő­adásra készült, fontoskodó moz­dulatokkal, oly izgatottan és mégis ünnepélyesen, mint aki lakodalomba indul, vagy hábo­rúba. Valami gépies elszántság­gal vezényelve vénségen nyo­morúságon, alkoholos bódulaton keresztül egy pillanatra mintha megfiatalodott volna, ahogy keskeny mellét kifeszitette a falitükör előtt. Puderezte ma­gát, kontillonokat tűzött a fe­hér pikémellényére s egy frivol kis nótát dünnyögött közben, ami ügy hangzott most mégis, akár a felcsukló zokogás. Túr a disznó túr a mocsárszé- lén, ( Tartottam szeretőt, de már régen . . . —.Tartottam szeretőt ... — dúdolta Pinton és bekente a lak­cipőjét fekete krémmel, jó vas­tagon, hogy ne lássák rajta a sok hajszálvékony repedés. A bábukat is becsomagolta egy ócska kofferbe; tompán kattant a zár s a hasbeszélő egyedül ma­radt. A szoba közepén állt most utrakészen, frakkjára gyűrött felöltő borult s igy frakkosan, kofferesen, fakó öreggyerekar- cával olyan volt, mint egy ki­kapós diák, aki átdorbézolt éj­szaka után megszökik hazulról. Mély lélegzetet vett, aztán el- fujta a lámpát és ment. A cirkusz nem volt messze a lakásától. Ott állott a piactéren a széles, fehér ponyvasátor; su- hancok rajzottak körülötte meg viháncoló kis cselédek, zümmög­ve és bódultán, mint bogarak az esti fényben, összefogódz­kodtak, szétrebbentek és óvat­lan pillanatban jókora lyukat vágtak a sátor falába. Zengett a rezesbanda, mint a mennydör­gés, lisztesképü, Auguszt móká­zott a kapu előtt, a direktorné pedig kihajolt a kasszából, úgy csillogtatta aranyfogas moso­lyát a tanakodó, aprópénzes kispolgárok, de főleg a katona­tisztek felé. Ez a fonnyadt szin- és fölkinálkozó kirakati mosoly szinte groteszk volt, már a ma­ga erőszakos tündöklésében, de kisebb állomásokon még elég hatásosnak bizonyult. A nézőtér lassan benépesült lókereskedők­kel, szivarozgató családapákkal müpártoló ifjakkal és egyné­mely kaszinói úrral, akik úgy ültek ott, mintha nyársat nyel­tek volna. Hátul az állóhelyen két szabadnapos pincérlány ro­Micsoda isten ül trónt fölöttünk s mi szándéka, célja? Mikor pihen meg már az ember gyilkos acélja ? Mikor lesz csönd az ajkakon, s mikor áll tettre majd a kéz; mikor lesz az, ki alkotó: dicsőséges s vitéz? pogtatta a savanyucukrot, mö­göttük izzadt legényeik hecce- lődtek; bökdösték a lányokat és közben a markukon át trombi­táltak az induló ritmusára. Mi­kor a gyér világításban felvil­lant a műlovarnő trikója, az egyik harsányan belekurjantott a levegőbe: — Tyü de vastag a combja, tyhü! . . . Az artistanő felpillantott és elkinzottan mosolygott, sze­gényke. Nem volt már egészen fiatal, de a haja még napfény­szőkén lobogott s a testén ru­galmas ütemben játszottak a könnyű izmok. Csak a szeme volt fáradt, halálosan fáradt. Ez a fáradtság már sebezhetet- lennek látszott s oly távolinak, mint a csillagok. Úgy hajolt meg a tapsokra, lankadtan, a- kár egy beteg virágcsokor, de ekkor már a hasbeszélőt hirdet­ték a porondon és üstdobok szóltak, viharosan. — Miszter Pinton követke­zik ! A hasbeszélő sóhajtott . . . Most ... A bábukat a térdére ültette. Érezte, hogy remeg a térde s a szemgolyói is mintha megkocsonyásodtak volna üre­gükben. Aztán erőt vett magán mégis. — Hapták Jancsi! — kiál­totta. Jártál iskolába? — Ühüm — sipított a bábu. • — Milyen iskolába? —Faiskolába, tatus. A régi vicc elcsattant. Fel­csukló visszhang jött a nézőtér felől. Pinton odanézett elferdült a szája. Most, most . . . Eszelős láng égette az arcát vörösen há­borgott, mint a vér. — És mit tanultál ott? — Állatmeséket. Egyszervolt holnemvolt . . . Volt egyszer egy hiéna. —Hogy hívják? — Végrehajtó. — Hát még? — Volt egyszer egy pióca. — Hogy hívják ? —Bankár. — Hát még? — Volt egyszer egy szegény­ember. Isten állatkája. A pióca szívta, a hiéna rágta. Itt a vé­ge, fuss el véle hihi! . . . Süket csend támadt, fojtó, mint a füst. Pinton ordított: — Szereted a vajat, Jancsi? — Szeretem de nem ehetem Ott ül a tanácsnok ur, rajta van a fején. És Hapták Jancsi összecsap­ta sarkantyus lábait. Valahol a ponyva tetején esőcseppek ko­Nyugosznak szépen, csendben Mert most a gazoké a föld s érik fölöttük az uj élet ... s bolondok tiporják a mezőt, Vagy értük bűnhődik mindenki mosts pergő kalászok siratják ez az Ítélet? a veszendőt . . . Csak a Nap ragyog fénnyel s szórja egyformán sugarát: Mert ő tudja a holnapot és nem bánja a mát . . . LOS ANGELESI LEVÉL Tisztelt Munkástársak: hogy őszinte legyek, a múltkor egy kicsit durcáskodtam amiatt, hogy az ikertestvéreink gyo­morzsinórjait szabdalták. Mert az a véleményem, hogy a dics­telenül kimúlt K. P. még a nyomdafestéket sem érdemli meg. Hogy ezzel alább hagytak, jobban tetszett a lap, de külö­nösképpen a legutóbbi számok­ért mondok dicséretet azoknak a tollforgató munkástársaknak, kik lapunk hasábjain, szebb és jobb stílusban irt cikkeikkel vi­lágítják be az utat, melyen a bérrabszolgáknak haladni kell, bármilyen göröngyös is az. Csak világítson lapunk a Bér­munkás és eregesse a tudás su­garait be a legsötétebb odúkba is és hintse a tudás magvát. Mert lett légyen a talaj bár­milyen silány, az elvetett mag egyszer csak ki fog kelni és olyan gyökeret ereszt, hogy azt kitépni nem lehet. Szerény tehetségemhez ké­pest itt mellékelek egy bőgőt lapunk támogatására, hogy éb- resztgesse csak az alvókat to­vábbra is. Részemről mindent elkövetek, csak tartsák meg a lapot jelenlegi stílusában. G. Bakos. MARTINS FERRY ÉS KÖR­NYÉKE FIGYELMÉBE Az IWW. magyar tagjai, 1937 december 18-án szombat­on este 8 órai kezdettel TUDO­MÁNYOS ELŐADÁST rendez­nek, a Rosemont Hallban, 508 Main street alatt. Tárgy: NEM­ZETKÖZI ESEMÉNYEK ÉS A FORRADALMI IPARI UNION- IZMUS. Előadó: WIENER ANDOR munkástárs, a Bérmunkás szer­kesztője lesz clevelandból. A magyar munkások tömeges megjelenését kérjük, csoport­unk nevében. Titkár. pogtak. A csend suhogott a le­vegőben, mint az elhajított kés. Aztán fölugrott valaki a padok között rikoltva: — Mit mondott ! De Pintonból most már höm- pölygött a szó. Talpa alá szó­szék nőtt álomfából, úgy len­gett a mindenségben. — Az igazságot mondom paj­tikám, mert szegény vagyok mint Jézus. De nektek csak rö­högés kell ugy-e ? . . . csak a rö­högés hogy ne lássátok a sorso­tokat ... Ti szánalmasan vak­ok, :i pincebogárkák ti . . . Nem folytahatta tovább. Va­lami nedveset érzett a homlo­kán s ahogy odakapott, nyálkás lett az ujja is. Almacsutkák és söröspoharak záporoztak a po­rondra s egy görcsös kéz rán­gatta kifelé, remegve. Odakint már béke volt. A hasbeszélő a bábuit szorongatta a sötétben. Forrongó zsivajt hallott s egy harsány, magyarázó hangot az­tán kilépett vigyorogva az eső­be. — Na lám — mondta —, húsz év ... na lám . . . Az eső szakadt. Pinton zseb­kést vett elő és megtörölte. Az­tán levágta magát a sáros föld­re és habzó szájjal, vinnyogva és énekelve nyomta bele a kést a bábuk hasába, vérszomjasán és harmincszor, mint a kéj gyil­kosok.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents