Bérmunkás, 1937. július-december (25. évfolyam, 952-987. szám)

1937-11-20 / 982. szám

1937 november 20.

BÉRMUNKÁS

5 oldal

MÉLYSÉGBŐL KIÁLTOK HOZZÁD . . .

— Budapesti riport —

Esténként csodálatos fények gyulladnak ki az áruházak és üzletek kirakataiban. Vörös, lila és sárga színek harsogva hivalkodnak: ide, ide, vásároljatok nálunk, a legszebb, a legjobb árut nálunk vásárolhatjátok a legolcsóbban! És a gyanútlan járókelők szemét és érzékét elkápráztatják a dús raktárak kitágult, cicomás üvegablakai, minden, mi szem-szájnak ingere: élelem,

ruhaféle, játékszer, ékszer és mindmegannyi jó, szükséges és fényüzési csecsebecse.

<$>----------------------------*------------Ne menjünk messzire, valahová a kültelkekre, maradhatunk itt beljebb, a város szivében. Megtaláljuk itt is mai életünk riasztó mélységeit. És mégis elénk dobban a munkanélküliség és szegénység pokla. Lesujtóbban minden elképzelhe- tőnél. Az élet igazi arculata 1937-ben.

FIATALOK

Intellektuálisok. “A magyar nemzet jövője.” Egyik mérnök a másik szigorló orvos. Harmincesztendősek. Hátul az udvarban szoba-konyhás lakások a világitóudvarra nyílik s még a déli órákban is koromsötét,

— ott akadok rájuk. A mérnök ágyban fekszik a szigorló orvos udvariasan átadja ülőhelyét, az egyetlen egy széket.

— Beteg? — kérdeztem a fiatal embert.

Keserűen és szégyenkezve mosolyog, ami azonban inkább fintornak illik be.

— Dehogy is, kettőnknek egyetlen öltönyünk van a barátommal. Neki dolga van valahol, igy ágyban kell maradnom amig vissza tér.

Egyébként az ágy meghatározás csak amolyan szólásmondás. A fekvőhely rozzant összecsukható vaságy, meghatáro- zatlanszinü rongyvackokkal te- leszórtan.

—Miből élnek?

Valami meg nem, határozható hang tör elő mindkettőjük torkából. Végre a mérnök, kettőjük közül, ugylátszik ő a konstruktivabb elem megembereli magát és megszólal:

— Trógermunkát végzünk, ha van hol. A csarnok előtt ácsorgunk, vagy reklámcédulákat hordunk ki. Persze, ha akad

— Ritkán akad — egészíti ki a társa.

— A diplomák! — feleli a ki nem mondott kérdésre a mérnök. — Mi mindenhez hozzányúltunk már. Beléptünk a Nepbe, ott se akadt munka számunkra.

Egy nő lépett a szobába. Fiatal és megviseltarcu. Értetlenül nézett körül. Furcsálta a helyzetet.

— Ki ez a nő? — hajolok közelebb a mérnökhöz. Az rámmered, egy-két pillanatig gyötrődik. vivődik önmagával, aztán szörnyű önmarcangolással ami belémhasogat, lassan tagoltan megszólal:

— A szeretőm. Helyesebben a szeretőnk ... — és rábök a barátjára. Az mintha ütés érte volna, a mérnökre mered. — Az uccán keresi a kenyerét . . . és megosztja velünk . . . olvan. mintha az anyánk volna, táplál bennünket . . .

És. mint ahogy túlfűtött nyári délutánokon néha robbanva szakadnak át a természet föl- duzzadt zsilipjei, úgy szakad föl belőlük az egymásra dobált

sokrétű keserűség, megaláztatás, letiprottság, a hosszú munkanélküliségnek mindmegannyi kisérő tünete. Görcsösen és visszavonhatatlanul sírnak. Két munkaképes, tanult egészeéges fiatal férfi sir . . . Siratják a gyalázatukat, amiben ártatlanok.

Fojtogat a fájdalom. Lábuj- hegyen, mintha nagybeteg szobájából menekülnék, kiosonok. Még utánam kúszik a mérnök zokogástól megcsukló hangja:

— Idáig jutottunk . . .

Egy emelettel feljebb.

Csak egy konyha, ablaktalan havi 20 pengő. Fiatal ipari munkás a lakója, szobafestő. Huszh éves a felesége. Hathetes a csecsemője, Erzsiké. Az asszonyka éppen a padlót sikálja. Rendes, tiszta fészek. Látszik, hogy a zuhanásnak mindössze a küszöbéig értek. Még telik szappanra és — ellenállásra. Még nem adták föl a harcot, még nem roppantak össze.

— Igen, a tavasszal még dolgoztam, ha nem is kerestem sokat, valahogy eltengődtünk. De most már ... — és legyint. Kézmozdulata többet jelent, mint a legizgalmasabb szóáradat. — A feleségem nem tud munkát vállalni, a gyereket szoptatni kell . . .

—Talán a csecsemőotthonba? — kockáztatom meg.

—Nem! — kiált föl riadtan az asszony. — Most, hogy még ilyen parányi, nem adom!

Az apa:

— Mindenről le kell mondanunk. Nagynehezen összekerültünk, itt a gyerek s akkor azt is adjuk oda. Nem adom, inkább elpusztulunk mind a hárman! — És elszántan egyenesedik ki . . .

Nem volt több mondanivalója.

LEGFIATALABBAK

Földszint, a kapu alatt. A szobában olyanba sötétség fényes nappal, hogy egy lépést sem lehet tenni. Meggyujtották a petróleumlámpát.

Alighogy fellobant pislákoló, sápadt fénye, már látom jobb lett volna, ha meg nem gyújtják. Szennyes ágyban, rongyvacakban bugyoláltan három kis gyermek még alszik. Amint megtudom: 2—3—5 évesek. Három leányka. Mély szuszogás- sal alusznak. Egy háromhónapos csecsemő a sarokban fekszik kis mosóteknőben. Egy fél- szemü férfi és egy tízéves fiú egészíti ki a jelenlevők sorát. Ebben az egyetlen kis szobában azonban rajtuk kívül még két szülő és egy iskolásgyermek lakik, továbbá a jelenlevő férfi felesége összesen tehát: négy

felnőtt és hat gyermek.

Férj-feleség munkát hajszolnak. övék a négy alvó apróság és az iskolai nyári napköziben

(Folytatás a 8-ik oldalon)

Fricskázza:...........r . . . . r

PARDON GÖNDÖR ELVTÁRS egy kis tévedésre szeretnénk felhívni figyelmét, mely időszerű cikkében, “Mi van az úgynevezett Magyar Front” mögött, nyilván minden tendencia nélkül, de mégis bele csúszott. A Csongrádi Kornélról festett portréra egy fölösleges vonást húzott — “Ez a sötét renegát az IWW mozgalom legszélsőségesebb és leg- szájasabb demagógja volt amerikai karrierje kezdetén” — E magállapitás amellett, hogy hibás a tényállásnak sem felel meg. Egyéb tekintetben az alak olyan, mint amilyennek megfestette.

* * *

TÖRTÉNELMI HŰSÉG KEDVÉÉRT megjegyezni kívánjuk, hogy 1906-ban a new yorki nyomdászok az IWW szervezetbe tartoznak. Az angoloktól függetlenül, egy magyar szaklapot is megjelentettek néhányszor “Typographiai Szemle” cim alatt. Ennek a lapnak nem volt több köze az IWW- hoz, mint Bán Oszkárnak a kommunizmushoz . . . Csongrádi Kornélt bízták meg a magyar nyomdászok e lap szerkesztésével, mely csupán személyes és szakmai dolgokkal foglalkozott. S mert Csongrádi volt a szerkesztője nem is élt sokáig.

* * *

A BETYÁR VILÁG SZERKESZTŐITŐL, ahol Göndör elvtárs cikke kivonatosan megjelent nem várjuk el, a tényeknek megfelelő történelmi hűség kapcsán ennek a gikszernek korigálását. Őket csak úgy eszi a fene az örömtől, hogy az IWW.-nak a sorok között odamondhattak, de öntől elvárjuk. Csongrádi Kornélnak, az IWW.-ban szerzett érdemei nincsennek. A Tatyu, könyökös ember volt már gyerkőc korában is aki élni és elhelyezkedni igyekezett és elég korán felismerte a polgári mocsár éltető lehetőségeit. Kérjük az IWW. dekorációit azonnal lefesteni szíveskedjék Tatyunak a melléről! Nemszeretnénk, hogy rászáradjon ... Mi őt még renegátnak sem fogadnánk el.

* * *

A “SZABADSÁG” IDŐKÖZÖNKÉNT kacérkodik a liberalizmussal. Úgy van ő evvel, mint a rossz mesterember, aki nem tudja, hol kell fejen ütni az egyfejü szeget. Valamelyik vezércikk írója, kitalálta a nagy titkot, hogy van ameriká- ban három város, melynek szégyelnie kell magát. Mint Írja, örök szégyenfoltjai vannak. Meg is nevezi őket: Boston, Scottsboro és San Francisco. Hát mi ennél sokkal több ilyen várost ismerünk a this countryban ... A Szabadság szerkesztője is kibővithetné e téren ismereteit, ha néha olvasna is, mikor az Írással, meg nyírással nincsen elfoglalva.

* * *

ÉLÜNK A GYANÚPERREL, hogy a vőszerkesztő csakugyan félszemmel nézett bele e városok örök szégyenébe. Mert attól eltekintve, hogy ezen városok által az elkövetett erkölcstelenségek idejében, a Szabadság napilap, hurrá hazafiassággal és még csak nem is “félszemmel”, de vakon kiabálta túl az amerikai reakciósokat, bostonnál Sacco és Van- zetti bűnösségéről, Scottsboronál, a néger fiuk erkölcstelen merényletéről és San Francisconál, érthetetlennek tartotta, hogy Mooney és Billings nyakára, miért habozik any- nyit a hatóság a kötélhúzással. Ha nem hiszi el a Szabadság sanda mészárosa, hogy ez igy van, hajlandók vagyunk idézni, feszitsmeget kiabáló cikkeit.

WmS

♦ * *

“MOONEY ÉS BILLINGS ELLEN annyira fellázította a népet, hogy mindkettőt vád alá helyezték s égbekiáltó igazságtalansággal el is Ítélték. BILLINGS MEGHALT, Mooney még ma is él és fegyházban van” — írja a Szabadság szerkesztője, miközben annyira szégyenkezteti a városokat, hogy azok csak úgy pirulnak belé. Hát kérjük szeretettel, igaz, hogy ez nem igaz. Nem a városok szégyene ez a kicsuszam- lás. Sem nem a gyönyörű friscóé, nem is a méltóságteljes Bostoné, legkevésbbé, a déli lustaságában csúszó, Scotsbo- roé, nemis az amerikai népé, hanem a magán érdeken nyugvó kapitalista rendé, a tőkésosztályé, a többi összeesküvésekkel egyetemben.

* * *

NEM VÁRTUK EL A SZABADSÁGTÓL, hogy a halott és érzéketlen városok helyett, a kizsákmányolási rendszert tegye meg bűnösnek és vonja felelősségre, ártatlan emberek gajdeszba küldéséért, vagy a nemkívánatos elemek élethosszra való bebörtönzéséért. Tagadhatatlan, hogy nagy utat tett meg, mire a féligazságot felismerte és leirni merte. De jó lesz azért, mindkét szemét használni, ha ilyen dolgokról ir mert BILLINGS BIZONY NEM HALT MEG. Él! Ül! Folsomban ....