Bérmunkás, 1937. július-december (25. évfolyam, 952-987. szám)

1937-11-06 / 980. szám

1937 november 13.

R * P M 1

N K Á S

7 oldal

Antal megnyugodott

Irta Vészi Endre

Antal vasesztergályos. Gyerekkora óta ott töltötte napjait a gépek között. Fülébe belesurrant a zaj, még akkor is hallotta a gépzugást, amikor elhagyta a műhelyt. Megszokta a hangos kiáltást is: Antal Munka! — A mester szokta ezt mondani, amikor behatolt az ajtón, kezébe a rendeléssel. Ilyenkor Antal kiment az udvarra, ahol a műhely ócskavasrakománya volt, hogy a rendeléshez szükséges anyagot kikeresse. Ilyen keresések között szerezte sebeit, amelyek kezét beborították. Könyökig turkált a rozsdás, rosszindulatú, hegyes holmik között. Télen elsöpörte a havat a vasakról és úgy keresett. Néha félórákig motozott rakosgatott az udvaron, megázott az esőtől vagy hótól. Az is megtörtént, hogy félórás keresés után sem talált megfelelő méretű anyagot, ilyenkor kérni kellett a mestertől. A mester leszidta a hosszú keresésért, naplopónak, idő tolvajnak nevezte. Kidagadt zöldes-szürke szeme, téglavörös arca még színesebbé vált, ahogy kiabált Antalra. Antal ijedten dadogott védekezett.

A műhely sötét volt, udvarra nyíltak az ablakai. Egész nap villany világított sárga foltokat mázolva az emberekre, a gépekre, az egész világra.

így múltak Antal napjai. Szűkszavú lett és nem keresett értelmet a dolgok mögött. Megszokta a szidást. Két munkástársával dolgozott a műhelyben. Mihalik bácsival, ki jóval túljárt az ötven éven és Berkessel, aki negyven év körüli volt. Mihalik bácsinak bizonyos tekintélye volt a mester előtt. Néha elbeszélgettek. Antal bámulta Mihalikot, mert olyan érzékenyen vette a fogásokat az esztergapadon és közben cigarettázott, beszélgetett. Antalnak bizony kettőzötten kellett figyelnie, ha nem akarta a munkát elrontani.

Egyetlen öröme az volt a munkában, amikor az esztergakés finom sziszegéssel marta az anyagot és hosszú csigás fémforgács lecsavarodott a kés nyomán. Ilyenkor elfeledkezett mindenről a finom sziszegést hallgatta a lámpafény körülhatárolta ilyenkor boldog volt.

Harmincéves korában dermesztő magányt érzett magában. Csak anyja élt, nála lakott apja eltűnt a háborúban testvérei nem voltak. Fázott, mintha egyingben járna a januári éj szakában. Sohasem figyelte magát a tükörben. Ha nézte volna az arcát, ráncokat láthatott volna tükörben. Ráncokat amelyek makacs szívóssággal gyürüződtek a szem és az ajak körül. Szőke, hullámos hajából esténkint nagy kínnal kiszede- gette a beléragadt vas- és ecél- forgácsokat. Ha reggel műhelybe menet, vagy este, amikor hazament, kisgyerekkel találkozott, hosszasan utánanézett. Látott munkásembereket kettesével, ötösével mentek a széles Váci utón, beszélgettek fölnevettek. Irigyen nézte őket, anélkül, hogy tudatosan irigykednék. Miért ne mehetne ő is haza Berkessel és Mihalik bácsival együtt? Milyen gyorsan elrepülne az idő. Viccelődnének és egymáshoz való viszonyuk is megjavulna. A ntühelyben alig szólnak egymáshoz. Aztán legyintett. Szamárság. Berkes és Mihalik más irányban laknak. Hogy más irányban laknak, az valósággal szinbólum- má vált az életében. Lasanként problémája gyötrődése lett a inagánosság.

Elkívánkozott hazuról, késő estig bolyongott. Mindenütt sötét van, pedig mindenhol villany ég, — gondolta és maga is meglepődött ezen.

Szeretett az esti pályaudvaron lődörögni, figyelni a jövőmenőket, a mozgalmasságot. Hordárok futottak, kezükben poggyásszal, virágáruslányok virágokat kínáltak, rikkancsok újságok nevét kiáltották a nagy üvegcsarnokban. Estéről-esté- re megjátszotta azi elutazót, az elutazást. Estéről-estére megváltotta a perrónjegyet. Egyik nap Olaszországba utazott, másik nap szeszélyesen megváltoztatta a programot és Párizst választotta. Lassan rögeszmesze- rü lett tudatalatti vágyakozás lett. Amikor hazatért, szegény öregasszony-anyja már nem volt ébren. Csöndes, fáradt álDuhaj kedvek Eldorádója,

Száz tivornyás hely, ne bamolj. Csitt, most valahol, tán Újpesten, Huszesztendős legénynek vackán Álmodik a nyomor.

Melle horpadt, válla kiáll.

Arcán zugos, jeges nedvesség. Mosolyog szent, nehéz álmában, Urabb, mint egy király.

ómba süllyedten lélegzett. Milyen magánosak a bútorok a szu- ette, barna ósdiságok. Egész este a tömeg között lődörgött és senkivel sem beszélt. Egész este elutazott, sőt napok óta elutazik és nem érkezik sehová se. Hiába van agyar, ha álmatlanság gyötri. Hiába szeretne élni, ha minden elromlik. Az anyja gondtalan. Vagy ha van is gondja, folyton megrokkant lábáról beszél és elnyűtt keaéről. Férje meghalt, ő életben maradt, miért volt kedve élni? Ki parancsoja az életet, amikor nincs értelme? Nincs értelme! így vitatkozott önmagával.

Az öregasszony alvása egyre hosszabb lett, már nappal is elbóbiskolt. Panaszkodott, abbahagyta, újra panaszkodott. — Legalább te maradnál mellettem .— mondotta mindig Antalnak.

— Már ő is érzi a magányt, — nevetett föl kárörvendve Antal. — Nem maradok otthon. Nem tudok, otthon maradni. Gyűlölöm ezt a tájat és magamat is benne.

Megint pályaudvar. Megint tömeg, zaj, hordárok, virágáru- sitó lányok. Pá, édesem, aztán írjál, hol szálsz meg? Pályaudvarok: Keleti, Déli, Nyugati.

Hajóállomás ... A viz hidegen csillogott mégis vidáman fü- rödtek benne az égbolt lakói: a csillagok és a hid. A rakparton tolongás, változatos a kép. A pályaudvart unta már egy kicsit, sok ember özönlik a hajóról, egy lány is jön, igen egy lány. Most már jól látja. Pedig sok lány jön, de ő ezt az egyet figyeli. A lány kézitáskát tart a kezében, finom az arcéle magas a homloka és barna a haja, Magas, talán magasabb Antalnál is. Nem, most már egymás mellett állnak, a lány nem magasabb. Mély althangja van, már beszélnek egymással.

— Egyedül élek — mondja Antal.

— Egyedül? — csodálkozik a lány. — Nincsenek barátai?

— Nincsenek — visszhangozza a férfi.

Ezután már nem járt egyedül. Volt valakije aki több volt számára, mint valaki. Kirándulni mentek, sokan, fiatalok, fölverték az erdő csendjét.

Őszre meghalt az öregasz- szony. Kevesen voltak a temetésen. Néhány szomszédasszony senki más. Antal megborzongott a magános vég hidegétől. Mellette állt a lány, a hajóállomásról ismerős.

Tiszta ágyat és tiszta asszonyt Álmodik s vígan felkacag,

Kicsit több bért, egy jó tál ételt, Foltatlan ruhát, tisztességet S emberibb szavakat.

És a munkánál több erőt,

S hogy ne kellessen megjelenni Legalább tiz-husz esztendeig Az Ur szine előtt.

Januárban megnősült, akkor már nem tudta mi az: fiatalnak lenni. Igaz, hogy fiatalok között élt, betöltötte szivét a közösség melege, nem fázott többé. Érett férfi volt. Egyszer pofonvágta a mestert, mert hülyének nevezte. Végigcsattant a kidolgozott munkástenyér a mester arcán. Utána hónapokig állást keresett, idegenül tén- fergett a tétlenségben nem tudta, mit kezdjen magával. Későb újra munkát kapott, akkor már edzetten nézett a jövő elé, fölismerte a helyzetét, először el- szörnyedt, később hideg akaraterő szállt belé. Egy nyárvégi napon feleségének kisfia született. Az esztergapadon sebesen forgott az amerikáner.

— Fiad van — kattogta. Egész nap halottá ezt a kattogást és alig várta, hogy hazamehessen. Otthon karjába fogta a kis rug-kapálódzó gyereket. Erős szőke kis kölyök volt a gyerek. Arra gondolt, hogy ebben a nagy városban mennyi társa van ennek az induló emberkének.

— Nincs egyedül Péterke — mondotta feleségének.

Csönd volt. Csodálatos nagy nyugalom szállt Antal szivébe.

Szerkesztőiiizenetek

P. Rezervista, New Brunswick, N. J. —“Mellékelve csatolok egy dollárt a “Bérmunkás” javára. — Egyben kérném a szerkesztő munkástársat, szíveskedjen a szerkesztői üzenetben engem felvilágosítani arról, hogy tulajdonképpen, kinek tulajdonát képezi a new york- ban megjelenő Amerikai Magyar Világ. Tudomásom szerint az “Uj Előre” a K. P. tulajdona volt: de hogy az “Amerikai Magyar Világ cimü lap kié? arról fogalmam sincs. Szives válaszát előre is köszönöm és: Vagyok őszinte jóakarójuk, P. Rezervista.”

Válaszi: “Az Uj Előre” sohasem volt a Kommunista Párt tulajdona. Csak cégére volt a kommunizmus. Fölötte, a Munkás Betegsegélyző önképző Szervezet gyakorolt laza ellenőrzést. És miután azt a pártvezérek felfalták és pucéran az International Workers Order- ba beleolvasztották, az I.W.O. betegsegélyzőnek jóvoltából jelent meg.

Clevelandon pár évvel ezelőtt a biztos csődtől való menekülés, magán kezekbe kényszeri- tette a kimúlt lapot. Ezzel egy időben, a Szövetségi Kormánytól, nagyobb összegű kölcsönt vettek fel, amit soha sem fizettek ki. Innen datálódik, hogy a sarló és kalapács is lekerült az Uj Előre fejléce mellől.

Ezt persze nem tudatták az olvasókkal, de a benfentes párttagok tudták. A laza ellenőrzés — ha volt ilyesmi — egy pár felelőtlen emberre hárult. Akikből egyébként a szerkesztők állottak. Clevelandban, volt ugyan egy úgynevezett Párt Büró, de azoknak tagjai a szerkesztőség fejével gondolkozó, vagy gondolkodásra képtelen yes- manek voltak. Csak igennel szavazhattak. Az állami kölcsönt nem fizették ki és sok más számlával, valamint rendezetlen ügyek hátrahagyásával oldottak kereket és szöktek meg a biztos csőd elől.

“Az Amerikai Magyar Világ” tulajdonosa, nem lehet más, mint az I.W.O. magyar szekciója. A lapalapitáshoz, a nagy érvágás annak a betegsegélyzőnek a kasszáján történt nem először. Az apaságot és tulajdonjogot, két okból nem vállalhatják nyilvánosan. 1. — Azért mert a többi, úgynevezett polgári betegesegélyzőktől és azok vezéreitől nem remélhetnek támogatást, ha az I.W.O. rivális betegesegélyző mint tulajdonos szerepelne. 2. — Mert az

I.W.O.-on, mint tulajdonoson, behajtani lehetne, a folyó számlákat és az Állami Kölcsönt.

New Yorkban, az “uj” lapnak alakítottak egy gyülevész lapbizottságot, amelynek épen olyan szerepet biztositanak, mint a celevelandi yesmanek- nek volt. A tényleges kontrolt továbbra is az I.W.O. tartja megbízottjain keresztül, akik viszont tagjai a pártnak is. S ha majd jön a kikerülhetetlen csőd, a számlákat szorongató balekok, a jóhiszemű és becsapott munkásokkal együtt, mehetnek kolektálni a holdba! Akár csak a celevalndiak!

ÁLMODIK A NYOMOR . . .

Irta ADY ENDRE

Gyár-marta, szép, sovány, bus alvó,Kevesebb vért a köhögésnél,

Te nagy város, csupán öt percig Álljon üritetlen a bor Dús asztalán dús nábobidnak, Mert valahol tán utolsót Álmodik a nyomor.