Bérmunkás, 1937. július-december (25. évfolyam, 952-987. szám)
1937-09-25 / 964. szám
1937 szeptember 25. BÉRMUNKÁS 5 oldal “Az elárult forradalom” — TROTZKY VÁDIRATA STALIN ELLEN. (1) — Irta: JÁSZI OSZKÁR. (Ez a tanulmány Budapesten a “Századunk” című folyóirat augusztus-szeptemberi számában jelent meg s azt itt a szerző engedélyével újra kiadjuk.) Igaz, hogy ez újabb és minden eddiginél borzalmasabb vér- özönt jelentene a világ minden népe számára, de Trotzkynak nincsenek ilyen kispolgári ago- dalmai. ő fanatikusan terjeszti tovább földalatti “negyedik Internacionáléját” Mexicoból s ha kifárad, halászni és vadászni megy rendőri védelem alatt, miközben az “áruló” forradalmár, a leghatalmasabb Stalin hajtóvadászatot rendez a “Trotzky-banditák” ellen. Alig szükséges bővebben fejtegetni, hogy Trotzky diagnózisa és az általa javasolt kúra nagyon felületes. Először is, a stalinisták joggal mondhatnák hogy az állami kényszerszervezetet nemcsak a belpolitikai feszültség, hozta létre, hanem a külpolitikai is, amely viszont újabb belpolitikai nehézségeket teremt (kémek, megvesztegetések stb.) s igy nemcsak az orosz kommunistáktól függ, hogy mikor fog “államuk elhalni”, hanem valamennyi többi állam magatartásától is. (Igaz viszont, hogy ezt az érvet Stalin hívei nehezen alkalmazhatnák Thotzkyval szemben, minthogy ők a világforradalom mithosza helyébe azt a tant állították, hogy “szocaliz- mus egyetlen országban is megvalósítható.”) Fontosabb ennél az a meggondolás, hogy a bürokrácia hipertrófiája minden kiterjedt tervgazdaság, következésékép minden szocialista-kommunista berendezkedés kikerülhetetlen következménye. Minden komo- lyab gondolkodó, aki a kollektivizmus végső problémáival folalkozott, ebberí látta minden lehető államszocalizmus legnagyobb és legvégzetesebb veszedelmét. Világos, hogy a kereslet és a kínálat törvényét, a milliók egyéni tervén felépülő gazdasági rendet nem lehet máskép kiküszöbölni, mint az állami bürokrácia egyre szélesebb körű tevékenységével egyre teljesebb hatalmával. Vagyis egy kommunista világrend ben az állam nemcsak hogy nem “halhat meg”, hanem szükségkép mind nagyobb viru- lenciával fog kifejlődni. Még pedig nemcsak gazdasági téren hanem a szellemi élet terén is. Kautsky szép álma: “Teljes állami szabályozás gazdasági téren teljes anarchia szellemi téren” — nyilvánvalóan üres és lehetetlen utópia, minthogy az egyéni érdek természetes motívumait egy uj vallás ideológiájával kell fölcserélni, a- mellyel szemben a kommunista állam kritikát és ellenvéleményt nem tűrhet meg. Érdekes, hogy maga Trotzky is könyve sok helyén kénytelen észrevenni, hogy a szocializmus csődje Oroszországban nem csupán a hiperbürokratizálás eredménye, hanem annak a következménye, hogy a verseny és az iniciativa ősi motívumait nem tudták másokkal helyettesíteni: Isteneknek való mulatság, amikor Trotzky szokott szenvedélyességével olyan tanokat hirdet, mint forradalmi újságokat, amelyeket a nagy öreg Adam Smith és elődei százötven év előtt bámulatos tisztánlátással fejtettek ki. így pl. “Mig az ipar növekedése és a mezőgazdaságnak az állami tervezés szférájába való bekapcsolása a vezető egyéniségek feladatait nagyban komplikálja, a kvalitás problémáját állitván a homloktérbe, a bürokratizmus elpusztítja a teremtő iniciativát és a felelősség érzetét, ami nélkül nincs és nem is lehet kvalitatív haladás . . . Lehetetlenség óriási gyárakat emelni bürokratikus parancsszóra és kész nyugati minták szerint — bár kétségtelenül a normális költség háromszorosa árán. De mentül tovább megyünk, annal inkább beletorkollik a közgazdaság a kvalitás problémájába, amely mint az árnyék kisiklik a bürokrácia kezéből. A szovjet gyártmányokon a közömbösség szürke bélyege látszik. Egy naciona- lizált gazdasági rendszer alatt a kvalitás megköveteli a termelők és a fogyasztók demokráciáját, a bírálat és a kezdeményezés szabadságát — olyan feltételeket, amelyek nem egyeztethetők össze a félelem, a hazugságok és a hízelgés totalitárius rendszerével.” “A kvalitás kérdése mögött van egy sokkal komplikáltabb és grandiózusabb probléma, amelyet a független technikai és kulturális alkotás fogalmában lehetne összefoglalni. Az antik filozófus mondotta, hogy küzdelem minden dolgok apja Semmiféle uj érték nem teremthető ott, ahol a szabad eszmék küzdelme lehetetlen . . A szocialista kultúra csak abban az arányban fog kivirulni amelyben az állam elhal .... Ebben az egyszerű és rendíthetetlen történelmi törvényben benne van a Szovjetunió mai politikai rendszerének halálos ítélete. A szovjetdemokrácia nem az absztract politika követelménye, még kevésbé az absztrakt morálé. Ez ma az ország élet-halál szükségletévé vált.” (p. 275-76.) Arany szavak, de nagyon régi szavak. A liberalizmus, az anarchizmus és a kooperativ szocializmus nagy úttörőinek a szavai. A fiziokraták, Adam Smith, Proudhon, Owen, Kropotkin és a többiek szavai. De a marxi államszocializmus a proletáriátus diktatúrája alapján ezekkel a tételekkel szöges ellentétben áll. Trotzky még csak nem is sejteti, hogy a száz százalékos tervgazdaságot a verseny és a piac kiküszöbölését hogyan tudná összeegyeztetni a termelők és a fogyasztók szabadságával. Valóban Don Quichotte-forradalmárnak kell ahhoz lenni (és itt a manchani lovag nevét nem gúnyként használom, hanem inkább bizonyos tisztelettel a vörös hadsereg megszervezője iránt), hogy valaki ne lássa be, hogy egy újabb diadalmas forradalom után csak egy uj- jabb és még kegyetlenebb diktatúra következhetik, ha valaki hü akar maradni a kommunista dogmákhoz. Stalin az ő ravasz paraszti eszével ugyanazokat a dolgokat látja mint fanatikusan dogmatikus ellenfele. Tudja hogy a bürokrata tervgazdaság tovább- tengetése megöli nemcsak a forradalmat, hanem a haladás lehetőségét is. Ezért dobta el a jövedelemeloszlás ősi kommunista formuláját (ki-ki tehetsége szerint dolgozzék és szükségletei szerint részesedjék a jövedelemben”) és fogadta el a saint-simonisták hires elvét (“ki-ki tehetsége szerint dolgozzék és érdeme szerint részesedjék a jövedelemben”) ezért vezette be a különbözeti munkabéreket, sőt a darab szerinti bért; ezért fejlesztette tovább a Taylor-rendszert a sztakhavonisták formulái szerint; ezért igyekszik a bürokrácia uralmát gyengíteni egy demokratikusabb választási rendszerrel; ezért törekszik az űrt Oroszország és a nyugati demokráciák között áthidalni; ezért vezette be újra különböző formákban a magántulajdon elvét; ezért igyekszik a vallási szabadságnak némi helyet biztosítani .... Más kérdés, hogy mindez sikerülni fog-e? Más kérdés hogy az abszolút államhatalomnak véres kézzel és minden erkölcsi skrupulus félretételével felépített molochját lehet-e még fokozatosan mérsékelni és lehet-e még áttérni egy kooperatív szocializmusra, ahogyan egykor a szocialforradalmárok nagy és hatalamas pártja tanította, amelyet Lenin, Trotzky, Stalin és a többiek maradék nélkül kiirtottak. Más kérdés, hogy lehet-e még alkotó együt- müködést létesíteni a kifosztott és becsapott parasztokkal? E sorok írója mind pesszimistább eme dilemmákkal szemben, de egy kétségtelennek látszik előtte: ha Trotzky visszatérne, az ő uj forradalma, uj diktatúrája még sokkal reménytelenebb helyzetet teremetene. John Stuart Mill ezelőtt majdnem hatvan évvel, a szocializmus iránti minden rokon- szenve ellenére figyelmeztetett arra, hogy olyan embereknek, akik egy egész országban, egy csapással vállalkoznának a kommunista renszer bevezetésére, “egyrészt olyan fenséges bizalommal kellene eltelve betelve lenniők a maguk bölcsessége iránt s másrészt olyan brutális nemtörődömséggel más emberek szenvedéseivel szemben, aminőt Robespierre és St. Just, ezeknek az egyesitett tulajdonságoknak tipikus képviselői is aligha tudnak elérni”. Valóban, a nagy angol gondolkodó előre megérezte ennek a típusnak az eljövetelét, ha egyszer egy kisebbség komolyan fogja venni az integrális kommunista kísérletet. Ami Oroszországban lejátszódott, az milliók halálát jelentette a kommunista dogmatizmus nevében. Soha kísérleti nyulak nem szenvedtek annyit, mint az apró földjeikről és évezredes szokásaikból kikergetett orosz parasztság. Ez az elképzelhetetlen szenvedés most már a múlté és egy uj világ kezd formát ölteni, — igen, mint Napoleon alatt Thermidor után. Napoleon alatt, aki nem volt pusztán ellenforradalmár, hanem a francia forradalom akkor lehetséges ideológiai részének végrehajtója. Nélküle csak tovább folyt volna a polgárháború az alkotás minden reménye nélkül mig Napoleon tagadhatatlanul lerakta a polgári és paraszti demokrácia alapját. Ma már inkább az volna óhajtandó, hogy Stalin egy szocialista értelemben vett ther- midori munkát végezzen. Ha Trotzky jönne vissza, még őrültebb káosz és reménytelenebb tirannizmus következnék. Kritikája legalább ötven százalékig helyesnek látszik a mai rendszerrel szemben, de az általa ajánlott orvosság pejus morbi. Amit igazán végre kellene hajtani, ahhoz holmi gyakorlati kompromisszumok nem elegendők; ahhoz az egész marxizmus revíziója kellene a Szabadság és az Igazságosság szellemében. Enélkül Stalin eredmény nélkül fog visszatérni vagy egy bürokrata államkapitalizmusba, vagy a II. In- ternacionálé holtpontjára. VII. És ha már a nyugati marxizmussal tartunk, nem lesz érdektelen felújítani Kari Kautsky, a háború előtti marxista egyházfő polémiáját a bolsevik herezis ellen. 1919-ben, mikor a bolsevik offenziva a leghevesebben folyt a “szociálpatrió- ták” ellen, Kautsky többek között a következőket irta: “ ä. . » Mikor a bolsevisták kormányra jutottak, hatalmuk legmagasabb pontján állottak a tömegek felett, a munkások, a katonák és a parasztság egy nagy része felett. Ennek ellenére még akkor sem mertek az általános választójogra appel- lálni. Az alkotmányozó gyűlést szétkergették, ahelyet, hogy feloszlatták volna és uj választásokat rendeltek volna el.” “Azóta az ellenzék a bolsev- izmus ellen napról-napra nőtt, miként ezt híveinek növekedő idegessége minden nem-hivatalos sajtóval szemben, a szocialista kritikusoknak a szovjetekből való kizárása, a terror rendszerhez való átmenet mutatja.” “Ebben a helyzetben a diktatúrát leépíteni és a demokráciához fokozatosan visszatérni aligha lehetséges. Minden ilyenirányú próbálkozás hamar véget ért. A bolsevikok, hogy a hatalmukat megtartsák, készek mindenféle koncessziót tenni a bürokráciának, a militarizmus- nak és a kapitalizmusnak. De hogy a demokráciának tegyenek koncessziót, az öngyilkosságként tűnik fel előttük, jólehet egyedül ez nyújt lehetőséget a polgárháború befejezésére és Oroszország továbbvitelére a gazdasági felemelkedés és az eredményes fejlődés utján magasabb életformák, felé.” “Demokrácia nélkül Orosz(Folytatás a 6-ik oldalon)
