Bérmunkás, 1937. január-június (25. évfolyam, 926-951. szám)
1937-02-20 / 933. szám
6 oldal BÉRMUNKÁS 1937 február 20. Repülés a tenger fölött Már kint is vagyunk a viz fölött. A felhő vékony ugyan, de mindjobban ráfekszik a sima viztükörre. Nincs értelme alatta maradni. Az irányellenőrzésül fölhasználható partvonalat úgysem látni. Föl tehát a felhők fölé. Háromszáz méteren már fölötte vagyunk. Alattunk szép, bodros, egyenletes, a déli napban vakító fehéren sugárzó felhőtenger, fölöttünk a déli tájak mély kék ege. A kép hasonló az alpesi repülésünk körülményeihez, csak épp hogy hideg nincs. S nincsenek alattunk láthatatlan sziklák sem. Vagy talán jobb a viz? A motor oly szabályosan jár, mint az óra. Próbálom a gyujtáskapcsolón a mágneseket: minden rendben. Jobbra hátranézek: árnyékunk közvetlenül alattunk szalad a felhők fehérjén. Alig pár méterre vagyunk a, felhők fölött. így az ég kékje a közeli horizonton élesen elválik a fehér felhőktől s könnyebb tartani úgy keresztbe, mint hosz- szába a vízszintes irányt. Persze ezt csak ilyen simaboltoza- tu, alig-alig bodros felhők fölött lehet megtenni, amik talán csak a tenger egyenletes légterében keletkezhetnek. A szárazföldek fölött ugyanis a különböző talajfelszínek egyenlőtlen melegedésükkel föl-le tartó légáramlatokat okoznak s ezzel a felhőzetet sokkal jobban tagolják. víz, víz . . . Már egy félórája megyünk igy a felhők felett. Valahol jobbra alattunk lehet Cartagena, itt a Palosfoknál jobbra elmaradnak véglegesen az európai partok. Egyszer csak kezd sülyedni a horizont, kezd tagozódni a látóhatár egyenes vonala: akárcsak a part és a tenger érintkezésének az előtüné- se nagy magasságból nézve, úgy jelentkezik a felhőzet vége. Húsz perc sem telik bele. az utolsó felhőfoszlányok is elmaradnak gépünk alatt. Amerre csak nézünk, viz, viz. Sima, hullámmentes, kékeszöld víztükör. Kissé nehéz tartani igy az irányt: nincs láthatár, az ég és a viz kékje észrevétlenül mosódik egybe. Szerencsére a Nap előttünk van s a műszerek rövid figyelése és a naphelyzettel való összehasonlítása után a Napot veszem tájékozódó pontul. Persze, ez a láthatárt nem pótolja teljesen, mert vonal helyett csak pont áll rendelkezésünkre. Amint azonban a Napot és magam előtt lefelé a vizet figyelem, mert hiszen a Nap elég fényes ahoz, hogy a helyét előre-Iefelé nézve is lássam, a vizszintérzék kezd kialakulni. Mindenesetre ez nem olyan fárasztó, mint csak a műszerek után igazodni. A műszerek közül igy is félszemmel az iránytűt kell nézni s a 192 fok körül jobbra-balra enyhén kilengetni a gépet. Pontosan az irányon rajta tartani úgysem lehet, mert az iránytű csillapítva van s a glicerines folyadékban vagy alkoholban csak lomhán követi az irányváltozást. Kellő gyakorlattal az irány enyhe kigyózásával elég pontos középérték adódik ki. Végre egypár felhőfoszlány tűnik fel előttünk. Valamennyi egymagasságban van. Nem sok, de elég ahoz, hogy a vizszint- helyzet tartását a felhőzet vízszintes rétegvonalazása nagyban megkönnyítse. Most már több figyelmet szentelhetek a viz vizsgálatának is. Érdekes. Száraz föld felett, még ha magasan is van az ember, látja az alatta elvonuló vidékről, hogy halad. Itt az egyforma vízfelület felett azonban úgy tűnik fel, mintha teljesen egyhelyben darálná a gépünk a levegőt. Az előrehaladás, a sebesség minden érzékelése megszűnik. Mintha egy láthatatlan talapzaton, ég és viz között, mótorpróbát tartanánk csupán. Nagyban hozzájárul ehez az érzékcsalódáshoz az is, hogy széllökés sincs, ami a gépet néha megingatná. Ha nem tudná az ember, hogy alatta mily hideg viz van s nem állapítanánk meg egykedvűen, hogy a láthatáron belül eddig még csak egy bárkát se láttunk, talán még el is álmosodnánk. Hiszen a motor olyan szép egyenletesen, olyan megnyugtató egyformasággal duruzsol a fülünkbe. Nézem a vizet. A sima víztükröt itt-ott láthatatlan kezek gyöngéden borzolják. Látni, amint egészen gyenge szellőcs- ke hol ilyen, hol olyan irányban szaladgálgat a viz színén. Nincs tehát állandó szél, csupán a felhők hatására egészen gyönge, kis területre kiterjedő szellőcskék vannak. Nem kell tehát az esetleges oldalszél eltérítő hatásától tartani. CÁPÁK. Minden olyan szépen a kezünkre játszik. Még sohasem láttam ennyire simának s ilyen szép kéknek a tengert. Vájjon mit adna a költői lélek ilyen látványért, ilyen hangulatért ? Nem, ilyen panorámát máshonnan, mint repülőgépről látni nem lehet s még gépről sem érzi annyira az űrben való haladást az ember, csak itt, a végtelenbe vesző, sima, nyugodt ég és tenger között. Mi az ott lent? Már előbb is láttam valami zöldesbarnás foltot megmozdulni a vízben, de azt hittem, hogy csak egy viz- tükrözés. Most azonban több és több látszik egymás mellett. Szabályos ritmussal hajladoznak. Valami nagy hal? Lehet vagy hat méter hosszú egy- egy. Delfinek? Azokat láttam már hajóról, azok sokkal virgoncabbak, kiugrálnak a vízből. Ezek pedig lomha egyformasággal riszálják magukat s velünk párhuzamosan haladnak. Látni jól őket, hiszen csak háromszáz méter magasan vagyunk. Cápák? A motor azonban szabályosan megy, az olaj hőmérő 48 fokot mutat. A cápákkal igy nem sokat törődünk. A felhőzet kezd megint elmaradni. Csak egy halvány esik marad meg belőlük a látóhatáron. Nézem, hogy a vízszintes irányt tartsam. Amint jobban szemügyre veszem, az a gondolat támad bennem, hogy az már nem felhő, az már az Atlaszhegység, az már Afrika, az már part. AFRIKA. Lassan, nagyon lassan telik az idő, pedig még odáig majdnem egy óra van hátra. Amint előbbre jutunk, már tagozódik is a part alakja. Jobbról alacsonyabb, mint balról, ahol a magaslatok messze egyforma magasságban húzódnak keletre, mig opálosan el nem tűnnek a levegő párás fátyla alatt. Középen, éppen a menetirányunkban bevágás látszik, bejárat a parti hegyóriások országába. A parti hegyek rohamosan nőnek s a kékszürke színben élénkebb színek is kezdenek mutatkozni. Jobbról a parkok közelében és azzal párhuzamosan egy hajó fehér teste halad felénk. A füstje hosszan végigfekszik a kék, világos vizen. Előszedem a térképet. Balról egy kiugró fok kezd kirajzolódni, jobbról a kisebb hegy mögött valami világos folt: csak a Grande Sebkra d’Oran lehet. Talán félakkora, mint a mi Balatonunk. Amint közelebb jutunk a parthoz, kezd a város körvonala is kifehérle- ni. A környező hegyek mintha hátrább vonultak volna. Tarka mozaik: A kék vizen fehér személy- és fekete-vörös teherhajók libegnek szinte mozdulatlanul. Csak itt-ott látni egy kis bárkát, amint a lehorgonyzóit nagy hajókhoz siet. De még a hajóknál is fehérebbek a kék vízben visszatükröződő szép, bodros fellegek. Ez a tenger színharmóniája: a kék és a fehér. Kint a parton fehér házak sorakoznak egymás mellé és mögé. Sok-sok teraszos, lapos tető. De akad közöttük szép számmal a megszokott piros cserép is. A falakat csak a kikötő mentén szürkiti meg a hajófüst, beljebb, főleg a déli oldalon fekvő arab negyed házai hófehérre meszelve ragyognak. Ez hát Oran. Afrika. TAM-TAM a neve a négerek dróttalan távbeszélőjének, tong-tong a neve a malájokénak. Félig kivájt fatörzs ez, amelynek külön dobosa van. Nagy tisztség hordozója ez a dobos, a titkok tudója, titkok és szenzációk továbbítója. Miszter Lawrence Green egy-két évvel ezelőtt úgy jelentette, hogy körülbelül hatszáz nyelvjárásuk van az afrikai négereknek, vannak egymástól nem is messze lakó törzsek, amelyek élőszóval nem is értik meg egymást, — a tamtam nyelvét értik valamennyien! A tam-tam dobosa lármáz, a hanghullámok rezgését fölfogja a szomszédtörzs dobosa és száll a hir százkilométereken át, röpíti a szenzációkat: Viktória királynő halálának hirét, állítólag, előbb tudták a eg- messzibb lévő törzs Írástudatlan feketéi is, mint ahogy a hivatalos híradás a kerület székhelyére a fehér helytartókhoz megérkezett. Aminthogy vannak föl jegyzések arról is, hogy az albán hegyek törzseinek emberei előbb tudtak Sza- loniki 1917 augusztusi égéséről, a hegyipásztorok füst- és kürt jelei alapján, mint ahogyan a hir Albánia városaiba a telefondrótokon megérkezett. Kétségtelenül érdekes fejezete a hirterjesztés technikája őskorának az, amely a hírnek füst, láng, zászló vagy dob segítségével való továbbítása eseteiről és rejtelmeiről szól. De, emberek, ne menjünk vissza olyan nagyon messzire az időben és ne kalandozzunk messzire a térben sem. A pesti perifériák lakóinak düledező viskóiban, a Telepen és a Barakban nincs drótnélküli táviró, nincs telefón, bizony, nincs rádió sem, nem dolgoznak tam-tam-mal és tong-tong-gal, — egy-egy szenzáció hírére mégis hogyan összegyülekeznek, hogyan egymásra találnak! Este 7 óra, vasárnap. Szállingózni kezd a hó. Fáradságos olvasás után kis séta, bizony, jólesik. Az utam történetesen az előtt a középület előtt visz el, ahol a “hómunkások jelentkezhetnek.” A hó most kezd szállingózni. Ki a tudója annak: elolvad-e a hó már leestében, vagy a következő nercekben talán összeakaszkodott, kövérebb, vastagabb kristályokban hull? A jelentkezőhely előtt még fia hómunkás sincs. Jólesik a séta, de félóra elég belőle. A hó még esik, egyre jobban esik. De még csak félóra telt el. A sétaút visszafelé ugyanott vinne, ahol a “hómunkások jelentkezhetnek.” De nem vihet erre az ut: óriási embertömeg állja végig a járdát. Igen. a hómunkások jelentkeztek, várnak már negyedóra óta és várnak még sokáig, egyre többen lesznek, négyes sorokba rendezkednek, topognak, beszélgetnek és újabb meg újabb négyes sorok alakulnak. Nincs telefonjuk, nincs drótnélküli távirójuk, hogyan értesítik egymást, hogyan rendelik ide magukat ilyen nagy tömegben? Ó, van Budapesten is tam-tam és tong-tong! A hópelyhek hullása ez a hirter- jesztő: a Telep meg a Barak meg a Külváros munkától elzárt emberei rohan vást jelentkeznek, hogy a munkakészségükről hitet tegyenek. Mert ez a drága világ ilyen berendezkedésű. A hólapátolás alkalmára kell lesnie a dolgozni akaró embereknek, hogy a hivatalos és a jóllakott világ számára megmutathassa, hogy akar dolgozni. Az IWW newarki toborzó osztálya tánccal egybekötött BINGO PARTYT rendez március 5-én, péntek este 8 órai kezdettel, 294 Market St. IWW Hallban. Kérjük a newarki és vidéke magyar munkástársak támogatását. Belépti dij 35 cent. A rendező bizottság.
