Bérmunkás, 1937. január-június (25. évfolyam, 926-951. szám)

1937-06-26 / 951. szám

1937 junius 26,

BÉRMUNKÁS

7 oldal

Gyarmatok és nyersanyagforrások

IRTA: MÁTHÉ REZSŐ.

Az alábbi értekezés a Budapesten megjelenő “Századunk” cimü társadalom tudományi szemlében jelent meg.

(Folytatás.)

A Raumpolitik (régi célkitűzés, uj jelszóval) hirdetői szerint védelmi, hadászati .célokból esetleg a rentabilitás rovására is szükséges egyes cikkek hazai termelése, valamint uj területek megszerzése a mai területen nem termelhető anyagok biztosítására. A példák ugyan azt mutatják, hogy á gyarmatok szerzésére attól függetlenül kellett a lakosságnak vért és pénzt áldoznia, hogy egyáltalán alkalmasak voltak-e a szóbanforgó gyarmatok erre a célra. Ettől eltekintve azonban a gyarmatok amugysem függenek össze területileg az anyaországgal és igy egy tengeri háború az azokkal való kereskedelmi összeköttetést, a közlekedési technika mai állásában, egyaránt elvághatja, akár saját, akár idegen gyarmatról van szó, miként azt a világháborúban Németország példája mutatta.

III.

I

Hogy ezek után a gyarmatok “megérik”-e a szerzésükhöz és fejlesztésükhöz szükséges pénzt — a véráldozatról nem is beszélve — arra a fentiekben már megfeleltünk. Vannak gyarmatok, amelyek az anyaország polgárai egy kis részének valóban nagy jövedelmet nyújtanak, viszont más gyarmatok (és mindmáig ezek vannak többségben) a hóditó nemzet polgárai összességének ma is évről- évre csak újabb áldozatokat jelentenek. A legtöbb gyarmat közháztartása -— még a beruházások költségeinek leszámításával is — deficites és a deficitet természetesen az anyaország lakosságának kell végül is fedeznie. A Kongó-állam nemrégen lett fizetésképtelen 6.5 milliárd belga franknyi adóssággal. A gyarmatos államok mindegyikének költségvetésében jelentős tétel a gyarmatügyi tárcáé; az idevonatkozó adatokat azonban nem soroljuk fel, mivel azoknál sokkal nagyobb összeget tesznek ki a katonai tárcáknak a gyarmatokkal kapcsolatos, de ilyen címen külön ki nem mutatott kiadásai. Például Franciaország gyarmati hadserege 213.000 főből áll, amely számhoz hozzáadandó a tengeri és a légi flottáknak a gyarmatokra és hányada. Nagy terheket viselnek továbbá a gyarmatosító nemzetek a gyarmati háborúkra és beruházásokra felvett közadósságok kamatszolgálata címén is. Per saldo számos gyarmat a hóditó nemzetnek mindeddig nem hasznot, hanem kiadást jelentett; hogy pedig a mai, a korábbiaknál is költségesebb gyarmati háborúk fedezete a meghódított gyarmatokból kipréselhető lesz-e, az legalább is kétséges.

Hogy mindezeken felül mibe kerülne a lakoságnak valamely uj gyarmatra való kitelepítése, az előre alig állapítható meg, még kevésbé lehet tehát megjósolni, elegendő tőkeerő fog-e erre a célra rendelkezésére állam? Nem tudjuk ellenőrizni, helyes-e Guernier számítása, aki szerint minden egyes ember Abesszíniába való telepítése kb. 30.000 francia frank költséggel járna, de a finanszírozás sikerét illetőleg a közüle- tek mai tuladósodásának és a függő kölcsönök halmozásának idején ebben a tekintetben indokolt a szkepszis.

Mégsem szabad a gyarmatosítást minden tekintetben rossz üzletnek tartani. Ha például Kongó a belga lakosságnak nagy áldozatait emésztette is fel, II. Lipót belga királynak, akinek ez a gyarmat eredetileg magánbirtoka volt, továbbá azoknak a koncesszionáriusok- nak, akik a kongói nyersanyag- források kiaknázásának monopóliumát megszerezték és a agyondolgoztatásával a világ megvetését idézték fel az ellen a Belgium ellen, amelynek lakossága ennek csak a katonai terheit viselte, végül a politikusoknak, akik e koncessziókat kieszközölték és megadták;

mindezeknek valóban jó üzlet volt Kongó megszerzése.

Kongó ma már a belga állam tulajdona és azóta állítólag javultak ott a viszonyok. Ma már másutt sem dívik a gyarmatosításnak az a módja, mellyel a hódítók egy-két emberöltő alatt az őslakókat kipusztitották. Lehet, hogy az abesszinoknak sem lenne olasz uraik alatt rosszabb sorsuk, mint abesszin uraik alatt volt — bár a civilizáció fölényét ma még csak bombák formájában élvezik. De ha nem is jósolhatjuk meg az abesszin nép sorsának alakulását olasz befolyása alatt, az érdekelt kormányok propagandája által befolyásolt közvéleményben meggyökeresedett ama hittel szemben, hogy a gyarmati borzalmak kora már elmúlt, le kell szögeznünk, hogy ezt — sajnos — nem lehet nyugodt lelkiismerettel elmondani. Vannak valóban gyarmatok, amelyeken a rabszolgaság jogintézménye is megszűnt és ahol a hóditó állam a közigazgatásban és a közpénzügyek terén igyekszik az anyaország gyakorlatát meghonosítani. Egyrészt azonban ebből még nem következik, hogy a bennszülöttek gazdasági nyomorúsága és kiszolgáltatottsága mindezekben a gyarmatokban valójában csökkent volna. Másrészt pedig még mindig sok panaszt hallani nemcsak a színesektől, hanem a pártatlan fehérektől is, hogy számos gyarmaton még mindig megtalálhatók azok a borzalmak; amelyek a hivatalos vélemények szerint állítólag már megszűntek. Meg(Folytatjuk.)

TOLSZTOJ:

POLIKUSKA

— TÁRSADALMI REGÉNY. —

(1)

nőtt a legifjabb unokaöccse és most megint tönkretegyék őket! Én azonban, ahogyan tudni kegyeskedik, gondoskodom az Ön vagyonáról, mint a magaméról. Kár, úrnőm; dehát, ahogyan tetszeni kegyeskedik. Ők se nem rokonaim, se vér szerint hozzám nem tartoznak, nem is fogadtam el tőlük semmit . . .

— De hiszen erre még csak nem is gondoltam, Jegor — szakította őt félbe az úrnő és már hitte is, hogy Dutlovék megvásárolták őt.

— Csak hát éppen az ő majorjuk a legjobb egész Pokrovszkojeban. Istenfélő dolgos parasztok. Az agg már harcminc esztendeje egyházgazda, s pálinkát nem iszik, se egy árva rossz szót nem mond; mindég a templomba jár. (Az intéző tudta, mivel lehet megvesztegetni úrnőjét.) És ami a fő, hiszen megmondottam már, néki csak két fia van és a harmadik, az az unokaöccse. A parasztgyülés rámutat; valójában néki “kétfiasorsot” kellene húznia. Mások is három fiúval felosztották maguknak a földet, mert nem tudtak együtt gazdálkodni; ők azonban most jogukban vannak és megszenvedjenek tisztességükért?!

Az úrnő itt már nem értett meg semmit — nem értette meg, mit jelent itt ez a “kétfiasors” és “tisztesség,” csak hangokat hallott és nézte az intéző kabátján a nanking-gombokat: a felsőt valószínűen ritkábban gombolta be, azért is volt még erősen a helyén, a középső

azonban régen válni készül és már csak lóg, úgyhogy sürgősen fel kellene varrni. De hiszen mindenki tudja, hogy egy tárgyalásnál, különösen üzleti ügyekben, igazán nem kell megérteni azt, amit az embernek mondanak; csupán azt kell észben tartani, amit az ember maga akar mondani. így járt el a nagyságos asz- szony is.

— Egyáltalában nem akarod megérteni, Mihajovics Jegor — mondotta. — Igazán nem akarom, hogy Dutlov katonasorba jusson. Úgy látszik, ismersz már annyira, hogy tudhatnád, megteszek mindent, amit csak tehetek, hogy segítsek a parasztjaimon és nem akarom a szerencsétlenségüket. Tudod, hajlandó volnék mindent feláldozni, hogy megszabadítsam magam ettől a bánatteli szükségszerűségtől és ne kelljen odaadnom se Dutlovot, se pedig Korjuskint.

(Nem tudom, vájjon az intéző eszébe jutott-e, hogy e bánatteli szükségszerűségtől való megszabadulás céljára igazán nem kell feláldozni mindent, hanem háromszáz rubel teljesen elég; ez a gondolat azonban könnyen támadhatott volna benne.)

— Egyet akarok csak néked mondani, hogy ezt a Polikejt semmi szin alatt sem adom oda. Amikor az órával történt eset óta ő maga megvallott nekem mindent és sirt és megesküdött, hogy megjavul, akkor sokáig beszéltem vele és láttam, hogy ő meg van hatva és őszintén bánja tettét.

(No, most belekezedett! — gondolta Mihajlovics Jegor és kezdte nézni a befőttet, melyet az úrnő betett egy pohár vizbe: Narancs-e, vagy citrom? Keserű lehet az ize — gondolta.)

— Azóta elmúlt hét hónap és ő egyetlen egyszer sem volt részeg és kitünően viselkedett. A felesége mondotta nekem

sokszor, hogy egészen más ember lett. és hogyan akarod azt már most, hogy megbüntessem, miután megjavult? Azután meg, nem embertelenség-e katonának adni olyasvalakit, akinek több gyereke van, ő pedig magában van? Nem, jobban teszed, ha egyáltalában nem beszélsz nékem erről, Jegor . . .

És a nagyságos asszony ivott a pohárból, melyben a befőtt van.

Mihajlovics Jegor nézte, hogyan csurog le a viz a torkán, azután szárazon felelte:

— Azt parancsolja tehát, hogy Dutlovot jelöljük ki?

A nagyságos asszony a kezét tördelte.

— Hogy nem tudsz egyáltalában megérteni engem ? Kívánom Dutlov szerencsétlenségét ? Van vele egyáltalában valami bajom? Isten a tanúm, hajlandó vagyok érte megtenni mindent. (Ránézett a képre a sarokban, de azután eszébe jutott, hogy az nem Isten: “Hát igen, mindegy, nincsen erről itt szó” — gondolta. Megint csak furcsa, hogy nem jutott eszébe az az ötlet a háromszáz rubellel.) De hát mit csináljak? Tudom is én, hogyan és mint? Nem is tudhatom! Nos, megbízom benned; te tudod, hogy mit akarok. Csináld úgy, hogy mindenki meg legyen elégedve és ez megfeleljen a törvénynek. Mit lehet itt csinálni? Nem csupán nekik . . . mindnyájunknak jutnak nehéz percek. Csak Polikejt nem szabad kiadni. Megérted, hogy részemről ez borzasztó volna.

Sokáig beszélt volna még — annyira nekielevenedett, de ekkor a cselédlány lépett a szobába.

— Mit akarsz, Dunyása?

— Jött egy paraszt, kérdezteti Mihajlovics Jegort, vájjon parancsolja-e, hogy

(Folytatjuk.)