Bérmunkás, 1937. január-június (25. évfolyam, 926-951. szám)
1937-06-05 / 948. szám
6 oldal BÉRMUNKÁS 1937 junius 5. Gyarmatok és nyersanyagforrások IRTA: MÁTHÉ REZSŐ. Az alábbi értekezés a Budapesten megjelenő “Századunk” cimü társadalom tudományi szemlében jelent meg. (Folytatás.) Ezzel egyben már feleltünk arra is, mi szerepe van a gyarmatok külkereskedelméből eredő haszonnak az anyaországok nemzeti jövedelmében és vagyo- nosodásában ? A külforgalom nagyságából ugyan a nemzeti jólétre, annak megoszlására következtetni nem lehet; de világos, hogy ha a gyarmatok egész kivitele is az anyaország nemzeti jövedelmének csak néhány százalékára rúg (pl. a holland gyarmatok összkivitele a holland nemzeti jövedelemnek átlag 10 százaléka, a többi gyarmati hatalomnál pedig — Angliát kivéve — ez az arányszám jóval kisebb,) az abból származó nyereség még sokkal kisebb, de persze az sem mind az anyaország polgáraié. Számszerűen e haszonnak mutatkoznia kell az egyes országok fizetési mérlegeiben és pedig a külföldi tőkekihelyezésekből eredő bevételi tételeknél. Ez Angliában a válság előtt átlag évi 200 millió font volt (azóta erősen csökkent,) vagyis az angol nemzeti jövedelem — 4 milliárd font — 5 százaléka; és még ez 5 százaléknak is csak kisebb része eredt az angol gyarmatokból! E minden lexikonban meglehetős adatokkal csupán arra akartunk rámutatni, mennyire telítve van a közvélemény e kérdésben is téves adatokkal, abszurd képzetekkel. Statisztikai fejtegetésekbe azért nem mélyedünk bele, mert ha az adatok többet is mutatnának, ez még mindig nem bizonyítana a gyarmati politika helyessége mellett. II. Cáfolni nem lehet, de bizonyítani sem kell, hogy az ember szárazföldi lény és életfunkcióhoz föld kell. A lakhatási és termelési helyek nagysága véges és egy felső határon túl sem egy ország, sem a Föld lakossága nem szaporodhatik. Csakhogy ma már a neo-malthusiá- nusok sem vonják kétségbe, hogy a föld elegendő lenne a mai emberiség többszörösének a mainál magasabb színvonalú megélhetéséhez és viszont senki sem igazolta, hogy e felső határt bármelyik ország elérte volna. A malthusi tan keletkezésekor a mai népességnek Európában csak egyharmada, Angliában csak negyede élt. Az elmúlt százharminc év alatt számtalanszor megállapították, hogy valamely ország túlnépesedett és ezért akár háború utján is uj területeket kell szereznie (habár a “nemzetirányitást” nem is emelték a mai fokra, amikor egy kormány azért rendezett “szaporodási versenyt” — emberekkel! —, hogy a lakosság “explodáljon.”) Anélkül, hogy birálnók itt azt a felfogást, amely politikusok vagy bürokraták akaratától tenné függővé, legyen-e és hány utóda embertásaiknak — egyébként a szaporodás növelésére irányuló minden politikai akció mindig sikertelen maradt —, csak néhány példáját ragadjuk ki az e téren uralkodó eszmei zavarnak. Egyidőben és ugyanazok részéről hangzik a panasz a túltermelés és a túlnépesedés ellen, amely két fogalom egymásnak logikai ellentéte. Láttuk, hogyan tiltották el egyes kormányok a kivándorlást ugyanakkor, amikor a világ elé tárták túlnépesedésük panaszait. Ugyanazok propagálják a mennél nagyobb szaporodást, akik szükségesnek tartják a háborút a “népfelesleg” levezetésére. Minden kormány igyekszik a népszaporodást elősegíteni, ugyanakkor, amikor továbbépíti a mai, termelést csökkentő, sőt büntető, adórendszert s igy tovább. A lényeg az, hogy akárhányszor is hirdették elkerülhetetlennek egyes országok intéző körei a kontinentális és a gyarmati terjeszkedést a növekvő lakosság elhelyezésére, ez országok lakosságának száma azóta is növekedett és — akár szereztek uj területeket, akár nem — a népesség életszínvonala is többé-kevésbbé javult. Egyáltalában nem mutatható ki, hogy az országok lakosságának jóléte egyenes arányban állana az ország területének nagyságával és fordított arányban a népsűrűséggel. Mi is kívánatosnak tartjuk a mennél nagyobb gazdasági egységek kialakulását, de nem látjuk, hogy Az elmúlt szombaton déli 12 órakor nagy ünnepséggel nyitották meg azt a folytatólagos kiállítást, amely Cleveland városának fejlődését örökíti meg. Akik az elmúlt nyáron meglátogatták a Great Lakes Expo,sitiont, azok is meg lesznek lepve azokkal az uj látni valókkal, amelyeket a rendező bizottság beszerzett. Oroszország, Brazília, Kanada, Ausztrália, az Unió gazdasági problémái kevésbé súlyosak volnának, mint Dánia, Svájc, Hollandia, Belgium ily problémái. Egy közület prosperitására számtalan ok hat közre, amelyek közül ki-ki pártállása vagy világnézete alapján választhatja ki azokat, amelyek az ő tételének alátámasztására alkalmasak. Mi ezt annál kavésbé tesz- szük, mert szerintünk azonos társadalmi szerkezeti hibák éreztetik hatásukat váltakozó intenzitással mindenütt s e hibák megszüntetése nélkül az árnyalati okok osztályozása céltalan. Hogy valamely ország népessége az optimális számot meghaladta, azt adatszerűén bizonyítani nem lehet, mert az optimum megállapításához hiányzanak a kritériumaink. De ha igaz is lenne, ami nem igaz: hogy a nagyterületű és ritka lakosságú közületek jobban prosperálnak, mint a kisterü- letüek és sűrűn lakottak, ebből sem következnék, hogy a két tény közt okozati összefüggés is van, nem csupán egyidejűség. Akik ehez az érveléshez folyamodnak, úgy járnak el, mint ha pl. kimutatnák, hogy egy betegséget a mocsarak miazmái okoznak, — tekintet nélkül arra, hogy e betegség ott is ugyanúgy dúl, ahol nincsenek mocsarak. (Folytatjuk.) Egy század ipari és kereskedelmi haladása olyan szines beállításba tárul a látogatók elé, amelyek megismerése élvezetet nyújt mindenkinek. A kiállítás egyik nevezetessége a Streets of the World, amelyben 33 nemzet van képviselve a maguk nemzeti viseletűkben és hazai szokásaikkal. A kiállítás minden nap nyitva van a késő éjjeli órákig. A Grate Lakes Exposition újból megnyílt MÁJUS 29-TőL SZEPTEMBER 6-IG LESZ NYITVA. BANDITA Irta: Henri Fáik. A háború alatt történt Limousin hegyláncai között. Ez a vidék erősen emlékeztet Korzikára. Nemcsak vadregényes, szeszélyes alakzatu hegyei, sziklabarlangjai, de jellegzetes, hogy úgy mondjam, banditaizü levegője is. Törvény elől buj- kálónak a legideálisabb rejtekhely. Itt ugyan soha rá nem akadnak. Montlulu nem volt rettegett bandita. Ellenkezőleg, a világ legjámborabb, legártatmatla- nabb és leggyávább fickója. Abból a bizonyos fajtából, amely még a légynek se árt. Mikor a háború kitört, harmincéves volt. Vézna, cingár, hajszál híján kidobták, de végül mégis csak kikerült a frontra. Mikor már nem nagyon válogattak. Montlulu nem szerette a lőfegyvereket. Ez pedig háború esetén elég kellemetlen, mert kin a fronton meg kell barátkozni e gyilkos szerszámokkal. Eleinte megkísérelte leküzdeni rettegését, de sehogy se sikerült. Ekkor aztán egy reggel, az osztag pihenőórájában, ellógott és becsempészte magát egy marhaszállitó vonatba, békésen megbújva két jólhizott ökör között. Tizenhatórai kényelmes utazás után megszökött a vonatról. Ahol csak útjában bármiféle jármüvei találkozott, mint szabadságolt katona helyet kért, mig egy szép napon hazaért Limousin hegyei közé. Nyíltan mutatkozni nem mert az ismerős környéken s elhatározta, hogy a háború befejezéséig barlanglakó lesz. A fedezékben megtanulta, hogy egy sziklabarlangot is tűrhető lakhellyé lehet változtatni. Ez, ugyahogy, sikerült is, most már csak a mindennapi falatjáról kellett gondoskodnia. Ez már nehezebb feladat volt. Legegyszerűbb lett volna a falukban alamizsnát kéregetni, de igy nem kerülhette volna el a találkozást a csendőrökkel. Inkább éjjelente kopogott be az utszéli elhagyott házakba. Csak hát éjjel nem igen fogadják barátságosan a kéretlen vendéget . . . Montlulu. kiszemelt egy kis majort, ahol két öregasszony lakott. Egy este, mikor már besötétedett, bedörömbölt. Egyik asszony ajtót nyitott. Montlulu igyekezett durván, pa- rancsolón beszélni: — Kenyeret adjanak! Az öregasszony halálra rémülve beengedte. Benn a konyhában a másik asszony egy ürü- combot forgatott nyílt tűz felett a nyárson. — Ide azzal a hússal! . . . bort is hozzá! Ijedtükben mindent készséggel elébe állítottak. Csak az asztal mellett, a lámpa fényénél kiáltotta egyik: — De hiszen ez Montlulu? Montlulunak még a térdei : s összeverődtek ijedtében. — Engem ugyan sose láttál! — dünnyögte. — Eriggy már! ... a hosszú szakálladdal is megismerlek. Ott szolgáltam egy majorban Lapleauban, közel hozzátok. Mindennap láttalak. Hát már visszagyüttél a háborúból ? — Ha valakinek elmondod, hogy itthon láttál, belédfojtom a lelket! — és Montlulu össze- nyalábolta a kenyeret, húst, bort. Most megakadt a szeme egy puskán a sarokban: — Kié az a szerszám? — A mezőőré. Lement a faluba, ígérte, nekünk is hoz lisztet meg cukrot. Addig itthagyta a puskáját, meg a tölténytáskáját. Montlulu már vállára akasztotta a puskát, derekára a tölténytáskát. — így ni! ... ha a mezőőrnek eláruljátok, hogy én vittem el a puskáját, ezzel a tulajdon puskával loccsantom szét a vén fejeteket! A két öreg asszony a félelemtől dermedten, összebújva meredt a távozó után. Néhány nap alatt, mint a futótűz, tiz mérföldnyi kerületben terjedt el a hir, hogy a hegyek között egy rettegett, álig fegyverzett bandita bujkál. Férfi alig maradt a falvakban, mind elment a háborúba. Az asszonynép alkonyat után kilépni se mert, minden jószágot beterelt, eltorlaszolta a ház ajtaját. Montlulu csak kívülről harsogta az éjszaka áldásos sötétjében: — Enni adjatok, vagy rátok gyújtom ezt a vityillót. Néha résnyire felnyílt az ajtó s egy-egy félénk asszonykéz reszketve tette a küszöbre a követelt ennivalót. Máskor cipőt,
