Bérmunkás, 1937. január-június (25. évfolyam, 926-951. szám)
1937-04-03 / 939. szám
6 oldal BÉRMUNKÁS 1937 április 3. Magyarországi Tükör Az IWW Hirszolgálati irodájától Budapest. Ételhordók a kerékpáron A HÁZIKOSZT ALKONYA. A budapesti u.tca képéhez már hozzátartoznak azok a kerékpáros kifutók, akik a déli órákban 8—10 ételhordóval megrakottan karikáznak a város különböző pontjai felé. A hátsó kerék körül fürtökben lógó éltelhordók Budapest háztartási életének teljes átalakítását jelentik. Kicsit a nők fölszabadulását a mindennapi főzés robotja alól, kicsit a háztartások összehúzódását, a háztartási alkalmazott helyett a félnapos, olcsóbb bejárónő-rendszer elterjedését és bizonyosfo- ku lemondást a patriarchális családi életről, amelynek egyik fővonzóereje a “házikoszt” volt. Egy uj iparág. Elsősorban, természetesen, egy uj iparág kialakulását jelenti. Ma Budapesten 20 nagy konyha és rengeteg kisebb konyha rendezkedett be ételszállításra. Egy-egy nagy konyhából naponta 300 ebéd megy ki. Az ebéd ára konyhánként és kerületenként változik. Van 2.60 pengős és van 1.20 pengős menü. De van 2.10 pengős és 1.80 pengős nagy családi menü, amely bőven elég két személynek. Viszont vannak kisebb helyek, ahol 1.20 pengőért adnak Ízletes és bőséges menüt. Ezidőszerint körülbelül 500 kerékpáros kifutó foglalkozik ebédkihordással. Délelőtt háromnegyed 10 órakor mennek be a konyhába, előzőleg azonban már összeszedték az étlapot és az ételhordót, amelyet az előző nap hagytak ott a rendelőknél. Háromnegyed 10-kor még kapnak néhány cimet, ahová el kell szaladni edényért vagy étlapért. Fél 11 órakor megkezdik az ebédhordást. Persze korán van, de a rendelő kénytelen belenyugodni és ha már úgyis melegítenie kell az ebédet, legalább megvan az a vigasztalása, hogy nem kell rá várni. A kihorók. A biciklis kihordó 8—10 ételhordóval indul el. Természetesen nagyon kell értenie a mesterségét. Vigyáznia kell arra, hogy az ebéd ki ne lötyögjön, vigyáznia kell arra, hogy meg ne csússzon vagy el ne essék, a kövezetre ne tálalja az ételt, vigyáznia kell igy megrakodva, amikor alig ura a gépének, a saját személyes biztonságára is. Végül és nem is utoljára vigyáznia kell gépére, hogy miközben ő felviszi az emeletre, a lakásokba az ebédet, a gépét, az ételhordókkal és ebédekkel együtt el ne lopják. Mert ez :s előfordul, nem is ritkán. Ilyenkor a szegény kihordót terheli a kár és hetekig ingyen dolgoz- hatik. Nem könnyű mesterség ez. Képzeljük csak el, mit jelent télen a csúszós, sikos, fagyos utakon megterhelt kerékpárral karikázni. Azután emeleteket mászni, állandóan sietni és állandóan azért rettegni, “jaj, nem lopták-e el közben a gépemet,” ami egzisztenciájának romlását is jelenti. Néhány év alatt szívbajosok lesznek ezek a munkások. Emellett elképesztően kévés munkabért kapnak. 1932-ben 12 pengő volt a hetibérük, ma már általában csak 8 pengőt kapnak és valami ennivalót. Ahol ebédet adnak, ott azt is megkívánják, hogy ottmaradjanak estig krumplit hámozni, vagy babot fejteni, vagy egyéb konyhamunkát végezni. Pedig a konyhák rendesen keresnek és keresnek még a kifutókon is. A legtöbb helyen a kihordásért 10 fillért felszámítanak. Egy kihordó átlagosan 20 ebédet szállít naponta. Ezért a konyha bevasal 10 fillérjével 2 pengőt. Ez hetenként 14 pengőt jelent. A heti 8 pengős fizetés és a koszt ebből bőségesen megtérül. A kifutó tehát nem kerül semmibe. Vannak helyek, ahol a kihordásért 14 fillért számítanak és ebből a kihordó 10 fillért kap. Itt hu íz ebédnél naponta és kihordónként 80 fillért keresnek, nem az ebéden, hanem a kihordón. Az elmúlt hetekben bérmozgalom indult meg több konyhán. Magasabb bért, jobb bánásmódot, jobb kosztot követeltek a kihordók. Nekik ugyanis sokhelyen a kétnapos ételeket adták. A bérmozgalom több helyen eredménnyel járt. Ezeken a helyeken most 8.50 pengőt fizetnek. Nem sok. Ezt elsősorban a munkáltatónak kell tudnia. Hiszen vannak helyek, ahonnan Budára, Kispestre, Újpestre viszik az ételt. Különben is a kihordó az, aki személyesen érintkezik a vevőkkel, neki panaszkodnak, ő dicséri az ebédet és ő győzi meg a vevőket arról, hogy nem érdemes otthon főzni. A házikoszt. Az egyik kihordó, például, nyolc hónapig hordta az ételt egy családhoz. Nyolc hónapon át csaknem mindennap mondta neki a háziasszony: — Nem ez az igazi. Csak az, a jó, ami otthon készül. Meg azt: — Inkább kevesebbel megelégednék, de legyen az otthoni. A kihordó nyolc hónapon át bizonygatta: — De bizony, nagyságos asz- szony, van ez is olyan jó, mint a házikoszt, ha nem jobb! Meg azt: — Csak előítélet az idegenkedés a hozatott koszt ellen. így ment ez hosszú időn keresztül, de az asszonyt a családja nem engedte főzni. Egy napon aztán ragyogó arccal fogadta a kihordót: — Idehallgasson! Most bebizonyíthatom, hogy jobb az otthoni koszt, mint a hozatott. Holnap ne hozzon ebédet. De maga csak jöjjön fel és kóstolja meg. — Másnap felmentem — mondta a kihordó, aki ezt a történetet elbeszélte —, megebédeltem és ha az üzleti érdek nem tiltaná, magam is azon a (Folyt, a 8-ik oldalon.) VÉGREHAJTÓVAL Irta: Murányi-Kovács Endre. Most elmondom, hogyan kerültem el a legjobb helyemről. Mert amióta elhagytam apámat, úribb soromra nem emlékszem, mint amilyen a Svarc fuvaroséknál volt. Ha szuszogtam is olykor egy nagy faragott szekrénynek vagy széles zongorának az emelésekor, mégis öten voltunk a munkához, a legtöbbször pedig csak jártuunk dologtalan utcáról-ut- cára. Az emberek, a “végrehajtottak,” ahogy Gombos ur őket nevezte, az utolsó félórában mégis csak összeguberáltak valami kis pénzeket s igy menekültünk meg mi bútoraik emelésétől és a keserves munkától végig a kanyargó lépcsőkön. A kapualjakban álldogáltunk naphosszat, néztük a népeket, főleg a szoknyásokat. Bizony megbámultunk sok fehérszemélyt, meg is csipkedtük őket, hacsak lehetett, de azért vigyáztunk, hogy nagyon ki ne rúgjunk a hámból, nem kedvelte az ilyen mókákat Gombos ur. Neki mindegy volt, csinos-e vagy vénasszony valaki, ő csak a pénzüket kutatta, azért szaladgált házról-házra, rótta a lépcsőket görbe lábán s hátratolta keménykalapját nagy dinnyefején. Mi akkor délben is csak álltunk a kapualjban, szemrevet- tük a szoknyás népeket, éppen sütött a nap is és ilyenkor különösen vidám az októberi világ. A két muraközink is viho- rászott s bökte egymást szerszámos barna fejével, mi meg füstöltünk és köpdöstünk nagyokat. Egyszercsak jön ki a lépcsőházból Gombos ur, dühös az istenadta adósintér s liheg felénk, hogy hát hívjuk azonnal a rendőrt. Mondom Sándornak: — Neked van a leghosszabb lábad, lódulj hát gyorsan a sarokra. — De a Nyakigláb feleselt, hogy miért éppen ő hívja a rendőrt, még a nagyapja sem szerette látni a kardos fajtáját. Lódítottuk hát a Kóbit, induljon ő, olvasni is ő tud a legjobban közöttünk, tán csak nem rezei be a sarki poszttól. Gombos ur már levette keménykalapját, azt lengette, úgy kiabált; láttuk hát, hogy a fele se tréfa. El is iramodott Kóbi a sarok felé. A rendőrt is elhozta, fel is mentek már Gombos úrral a harmadik emeletre s mert ismertük már a módit, másztunk már mi is utánuk nagyokat káromkodva. Mert hát nemigen szerettük az ilyen munkát,meg utáltuk a sirást-rivást is, ami-vele- jár, Ahogy felérünk, mutatják a sarokban a lakás. Látom, töpörödött öregasszony ül előtte. Hápog a vénség, nyitogatja a foghijás száját, de hang nem jön ki a torkán, csak őszha. u madárfeje reszket belé. — Talán csak nem vesztette el öregségére a nyelvét? — gondolom és > rémüldözők: mi is vár még rám ezen a cudar világon. Az előszobába ahogy beléptünk, látjuk, egy feketeruhás asszony áll a túlsó felén. Sötét volt itt benn, a villany sem égett, de igy is szemembe bökött, milyen sovány az asszony s milyen sárga az arca. A rendőr állt előtte és Gombos ur, no meg vagy három szájas hiéna, igy nevezik ezeket a sebhelyes- arcu embereket, akiknek mindig duzzad a zsebük a pénztől és ott szaglásznak a bútorok közt. Sándor megbökött: — Nézd, most mingyárt rivásba kezd a sárga meszelő. De én nem röhögtem el magam és látom, hogy Kóbi ádámcsutkája is táncol. Mert ha nem is értettük meg a szavakat, tudtuk jól: mi a baj. És nem vagyunk mi olyan szívtelen emberek. A dolgunk elvégezzük, elvisz- szük a bútorokat, ha kell, mert hát ebből élünk, de nem öröm nekünk az ilyen hajcihő, meg túl a magunk fáradságán sem. Én, ha arra gondolok, hogy tőle nem lehetne adóba elvinni semmit s hogy igy van ez a Nyakigláb Sándorral is, hi íz egyás mellett hálunk az átkozott Gencsikné rokkant ágyain, emlékszem még a régi időkre is, amikor anyám virágos kancsót állított a faragott szekrényre és biz jólesett élni a liliomutcai házban a tiszta holmik között. Anyámról, Isten nyugosztalja, nem szólok semmit. Apám elitta biz a kétszo- ba bútort, otthon sem voltam, amikor elvitte a két ló, azt sem tudom, olyanok voltak-e, mint a mi két muraközink? De hát régi história ez, rövidnadrágos iskolakerülő voltam akkor, most meg már vígan pödörhetem a bajszom, ha nem nyúzná le minden szombat délután a képem Lófer, a facér borbélysegéd. No, de nem erről vallók . . . Az asszonyról, aki ott állt az előszoba végén, előtte a sok férfi meg a rendőr és beszéltek mind, beszéltek egyszerre és látszott bizony, hogy nincs a háznál egy pengő. Meg a vénasszonyról, akinek ott rezgett a feje az ajtó előtt és egy kislányról, aki beállított közénk. — Anyuka — szólott — és nyújtotta a két karját ijedten, hogy mit akar ez a sok idegen ember. Szép kislány volt, szavamra mondom, tán hétéves lehetett, virágként ütközött a földből. — Anyuka — 'mondta még- egyszer —, megjöttem az iskolából, olyan sok szépet tanultunk . . . Hát látom, a rendőr megtör- li a bajszát, volt tán neki is ilyen kis virága otthon, de az asszony csak állt ott sápadtan és sárgán, mint akit mingyárt fölfalnak a fenevadak.
