Bérmunkás, 1936. január-június (24. évfolyam, 874-899. szám)
1936-06-13 / 897. szám
1936 junus 13. BÉRMUNKÁS 5 oldal AZEGYSÉGFRONTKÖRÜL IRTA: KARL KAUTSKY. Különösen az amerikai munkások között sokat hangoztatják az “Egységfront” kifejezést olyan minőségben, mint a pillanatnyi lelkesedés kiváltását. A munkásosztály helyzetével komolyan foglalkozók mélyebb értelmet és magasz- tosabb eszközt látnak az “Egységfront” kifejezésben és ennek ad kifejezést az európai munkásmozgalom régi harcosa Kautsky Károly a Budapesten megjelenő “Szocializmus” társadalom tudományi folyóirat 1936 febr. és márc. számaiban, amelyet itt folytatásokban leközlünk. Szerk. (Folytatás.) IV. Általános, tartós, nemzetközi egységfront szociállemokra- ták és kommunisták között lehetetlen, ezt bizonyítják már az eddigi kísérletek is. Ha olyan kísérletek volnának ezek, amelyek két szabad, önkormányzattal rendelkező, szocialista célt szolgáló munkáspártot munkaközösségbe hoznak össze, ezeket a kísérleteket minden oldalról örömmel üdvözölnék és könnyen volnának megvalósíthatók. Valójában azonban úgy találjuk, hogy az egységfront a legnagyobb akadályokba ütközik. Erről elmélkedik Otto Bau- ernek már idézett cikke, melynek cime: “Egységfront a világpolitikában.” Úgy véli, kívánatos, hogy szocialisták és kommunisták minden területen együtt munkálkodjanak, de ez nehézségekbe ütközik. Egy területen azonban nem várakozhatunk és ez a világpolitika. A világbéke veszélyben van és ezért sürgősen szükséges, hogy megmentése céljára helyreállítsuk az egységfrontot. Hogy miért éppen erre a célra, azt nem nagyon látom be. A világbékét legkevésbé a szociáldemokraták és kommunisták szakadása veszélyezteti. Sokkal fontosabb és sürgősebb volna a demokrácia megmentésére és visszaszerzésére irányuló egységfront. Ezen a területen vétkezett a legtöbbet a kommunista párt a szociáldemokrácia ellen. A békét csak a fascista rendszerek veszélyeztetik. Biztosítására demokratikus rendszerekkel való leváltatásuk volna szükséges. Ha az egységfrontot csak a béke megmentésére korlátozzuk, ez szerfölött célszerűtlen. Ha az egységfront lehetséges, elsősorban is a demokráciáért való küzdelem céljaira kellene hasznosítani. Sokat beszélhetnénk még erről, de a hely kevés. Nem emiatt a kérdés miatt bíráljuk Bauer cikkét, hanem azért, mert elpanaszolja, hogy az egységfront az Internacionále szocialista pártjainak többségénél akadályokba ütközik. Csak hét párt szavazott az egységfront mellett: Franciaország, Spanyolország, Svájc, Olaszország, Ausztria szocialista pártjai, az orosz mensevikiek és a lengyel “Bund.” E hét párt közül öt lényegében emigránsok pártja. És Svájcban is a szociáldemokrata és a kommunista párt közötti viszony egyáltalán nem zavartalan. Az egységfront képviselői azt remélik, hogy a fascista államokban megerősödik az egységfront létrejöttével a' diktatúrával szemben való ellenállás. Éppen ellenkező az egységfront hatása Szovjet Oroszországban. Ott viszont a szocialisták ellenzékiségének megszűnésére kell vezetnie. E folyamat révén némely menseviki a kommunista diktatúra jóakaratát és ezen keresztül meg- türtséget és végül mozgási szabadságot remél. így vélekedik Otto Bauer is. Azt hiszi, hogy elérkezett az ideje annak, ahol óvatosan megkísérelhetik, hogy a terrort “lépésről lépésre enyhítsék,” — tehát nem azonnal szüntessék meg. De a diktatúra “önmagát kell, hogy lebontsa.” Hogy erre rávegyék, szükséges, hogy “a szociáldemokraták elismerjék Stalin történelmi teljesítményeit,” épugy, mint “elismerik a diktatúrának azokat az eszközeit, amelyek a Szovjetunió mai fejlődési fokán még szükségesek.” Hogy tehát az orosz diktátor számára kívánatossá tegyék a demokrácia falatját, az kell, hogy Oroszországnak Sztálinra nem esküvő szocialistáit a neki szentelt oltáron feláldozzák. Mert Sztálin diktatúrája gyakorlatilag már csak szociáldemokraták, szociálforradalmárok, tolsztojá- nusok, anarchisták és ellenzéki kommunisták ellen irányul. Legfontosabb a demokrácia felé vezető ut. A fascizmust ez ut proklamálásával verhetik meg mindenütt! De meg kell vallanunk, hogy más ut nem is lehetséges, ha a Kommunista Internacionále és a teljes Szocialista Munkásinternacionále között egységfront létesülését akarjuk. Nem úgy fest a dolog, hogy a Szocialista Munkásintemacio- nále többsége erre az útra lép. A legtöbb párt, amint már említettük, elutasította az egységfrontot. Nem bénítják meg propagandájuk erejét azzal, hogy olyan párttal vállalnak szolidaritást, amely módszerei révén mindenütt levitézlett és nem segítik ezt a pártot szövetkezés révén olyan tekintélyhez, amellyel különben nem rendelkeznék, mert hiszen a civilizációnak majd minden államában elenyésző kisebbségben van. Internacionálénk többségének ez a magatartása, sajnos, Bauert igen meggondolandó ötletre vezeti. Egészen komolyan fölveti a kérdést, hogy vájjon az a hét szocialista párt, amely az egységfrontot képviseli, nem jut-e arra a gondolatra, hogy az egységfront kedvéért elszakadjon a Szocialista Munkásinter- nacionálétól ? Bizonyos, hogy a kérlést azért veti fel, hogy a szakadás ellen nyilatkozzék. De már az is figyelemreméltó, hogy egy ilyen, az egységfront kedvéért keletkező szakadás lehetőségét vitathatónak tartja. Sajnos, azonban ennél sem áll meg. Azt ajánlja a hét pártnak, hogy ne elégedjenek meg azzal, hogy országuk kommunista pártjával akcióközösséget létesítenek. Inkább arra törekedjék ez a hét párt, hogy közös egyetértésben összeköttetést keressen a Kommunista Internacionáléval. Az a körülmény, hogy ezt a javaslatot még ez a hét párt is egyhangúlag elutasítja, nem riasztja vissza Bauert. Kitart javaslata mellett annak ellenére* hogy e javaslat elfogadása esetén nem jelentene mást mint kerülőutat az Internaionále megbontására, amit Bauer maga sem akar. Mintha a dolgoknak nem volna meg a maguk logikája! Működésűk kezdete óta a bolsevisták ß pártszakadás elemei és ezáltal a munkásmozgalom gyengítői voltak. Azzá kellett lenniök, mihelyt komolyan vették a diktatúrát. Csak a demokrácia talaján dolgozhatnak együtt a munkásmozgalom különböző irányzatai a közös cél érdekében. A legkülönbözőbb alkalmakkal törekedtek arra a kommunisták, hogy a legváltozatosabb ürüggyel és álcázva befurakodjanak a szabad munkásmozgalomba, mindig azzal a céllal, hogy a szervezeteket vagy Moszkva kezes bárányaivá tegyék, vagy felrobbantsák. Megvan az a nagy veszély, hogy a legújabb egységfrontmanőver is ugyanerre az "eredményre és ezzel a munkásmozgalom újabb gyengítésére törekszik. És a proletári- átus szétzilálására és megbénítására alkalmas tetteikhez, amelyeknek sorozatát 1917 novembere óta ismerjük, még egy uj járulna: a Szocialista Munkásinternacionále kettészakitá- sa. Az egységfrontra való törekvés könnyen odavezethet, hogy a ma még létező Interna- cionále mellé egy harmadik lép: az 1920. évi bécsi “Munkaközösség” uj alakja. Elvtársainknak tehát jól szemügyre kell venniök az uj mentőeszközt, amelyet “egységfront” név alatt kínálnak neki. A proletárok egyesülése, igen, de a proletárok egyesülése szabad munkásmozgalomban! Semmiféle olyan egyesülés, amely uj viszály magvát hordozza magában. (VÉGE.) A HARCMEZON... A harcmezőn ezernyi jaj sikolt, Gyilkol a munkás, mint egy bősz titán. Véres roncsokon — tegnap még ember volt — Száguld tovább szilaj, vad paripán. S gyilkol tovább ... A testvér vére hull, Gyászos sirámot visz nyomán a szél, Mely üvölt, sikolt, soha nem halkul, És viharként dörög: átkozott legyél! Ti vak rabjai a zsarnok tőkének, Átkok rémei ha szivedet rágják, És emésztő, vad lélektüzben égtek, Az átkot akkor is a szemedbe vágják. A tar mezőkön, ha árván kóborolsz, Hol nincsen templom, összedőlt az oltár, Ha reszketve sírsz, vagy hangtalan zokogsz, Nem segít rajtad sem zsarnok, sem zsoltár. Állj meg testvér e gyászos komor mesgyén; . . . Átkok zuhatagján az Eszme vértje álljon . . . Szabadság f agad jón az elhulltak testén, S győzelmi szent dal zengjen a világon! Eugene Glück. ELVINYILATKOZAT A munkásosztály és a munkáltató osztály között semmi közösség nincsen. Nem lehet béke mindaddig, amig éhség és nélkülözés található a dolgozó emberek milliói között s az élet összes javait ama kevesek bír ják, akikből a munkáltató osztály áll. E két osztály között küzdelemnek kell folynia mindaddig, mig a világ munkásai mint osztály szervezkednek, birtokukba veszik a földet, a termelő eszközöket és megszüntetik a bérrendszert. ügy találjuk, hogy az iparok igazgatásának mind kevesebb és kevesebb kezekbeni összpontosulása a szakszervezeteket (trade unions) képtelenné teszik arra, hogy a munkáltató osztály egyre növekvő hatalmával felvegyék a küzdelmet. A szakszervezetek olyan állapotot ápolnak, amely lehetővé teszi, hogy a munkások egyik csoportját az ugyanazon iparban do'gozó másik csoport ellen uszítsák és ezáltal elősegítik, hogy bérharc esetén egymást verik le. A szakszervezetek segítenek a munkáltató osztálynak a munkásokba beoltani ama tévhitet, hogy a munkáltatókkal közös érdekeik vannak. E szomorú állapotokat megvál, íztatni és a munkásosztály érdekeit megóvni csakis olykép felépített szervezettel lehet, melynek minden az egy iparban — vagy ha kell, valamennyi iparban — dolgozó tagjai beszüntessék a munkát bármikor ha sztrájk vagy kizárás van annak valamelyik osztályban, igy az egyen esett sérelmet az összesség sérelmének tekinti. E maradi jelszó helyett: “Tisztességes napibért tisztességes napi munkáért,” ezt a forradalmi jelszót Írjuk a zászlónkra: "LE A BÉRRENDSZERREL!” A munkásosztály történelmi hivatása, hogy megszüntesse a bérrend szert, A termelő hadsereget nemcsak a tőkésekkel való mindennapi harcra kell szervezni, hanem arra is, hogy folytassa a termelést akkor, amikor a bérrendszer már elpusztult. Az ipari szervezkedéssel az uj társadalom szerkezetét építjük a régi társadalom keretein belül
