Bérmunkás, 1935. július-december (23. évfolyam, 850-873. szám)

1935-08-31 / 857. szám

1935 augusztus 31. BÉRMUNKÁS 3 oldal Magyarországi Tükör Az IWW Hírszolgálati irodájától Budapest. SZAKSZERVEZETI módszer szerinti “Általános Építőipari sztrájk” tört ki Budapesten 1935 évi julius hó 25-én. A sztrájk jelenleg is tart. A Gönk- bös-féle “testvér” kormány és közegei a legmesszebbmenő tá­mogatást nyújtják a munkálta­tóknak. Minden épületet ren­dőrkordon vesz körül a sztrájk­törők védelémre, úgyszintén az utcákon is megerősített ren­dőrőrjáratok cirkálnak. A Mé- mosz, székháza körül az Aréna utón állandó rendőri csapat ta­nyázik, sőt 4 nap óta lévén a munkások filléreiből fenntartott egyesületek Csáky szalmája a belső helyiségeket is állandó rendőri csapat és detektív had­sereg tartja megszállva. Gyű­léseket egyáltalán nem enge­délyeznek a szólásszabadság nagyobb dicsőségére a munká­sok számára. Ma (1935 VIII. 8-án,) a Lipótvárosba a rend­őrség megtámadott egy picke- telő épitőmunkáscsoportot, 4 munkás súlyosan megsebesült, mig 16-ot az ochrana letartóz­tatott. A sztrájkban körülbelül 11 ezer munkás vesz részt. A szakszervezet által indított bérharcban együttesen koope­rálnak a szociáldemokraták, ke­resztényszocialisták, KMP-is- ták és IWW-isták stb. Jelenleg gyűjtés folyik az egész vonalon a sztrájkban állóknak segélye­zésére, akik számára konyhát állítottak fel ahol a sztrájkolok és családjaiknak élelmezését látják el. A munkáltatók min­den hatósági segédlet ellenére alig 1—200 sztrájktörőt tudtak toborozni, akikre háromszorta nagyobb mihaszna csapat (ren­dőr) vigyáz. Amig a munkás­testvérek felé Gömbösék min­dent elnyomnak, addig a mun­káltatók aranyszabadságot él­veznek tőlük. Szabadon gyü- lésezhetnek minden rendőri, detektivi és spiclik nélküli at­moszférában. Itt ugyanis csak a munkások joga és kenyere rongy, mig a tőkések jogai TABU. Bár a sztrájkot egész Magyarország népe szimpátiá­val kiséri és segíti de kimene­tele bizonytalannak látszik. Nagy hiba, hogy ez az általános­nak kimondott sztrájk nem terjed ki például az építőipar­ban foglalkozó vasmunkásokra, bádogosokra stb. stb. Ha tehát elbukna úgy ez csakis ennek tudható be, hogy jó öreg szak- szervezeti módszer szerint itt is az Általános Sztrájk csak egyes szakmákra általános, de nem általános úgy, ahogy kel­lene lennie az építőiparban fog­lalkozó összes munkásokra. A radikális csoportok minden er­re irányuló akciója megtörött a NÉMOSZ vaskalapos szakszer­vezeti bürokratáinak ellenállá­sán. A téglagyári munkások most csatlakoznak a sztrájkhoz. Ez az első munkás sztrájk 1919 óta amikor a külömböző fel­fogású munkások vállvetve har­colnak a magasabb munkabér­ért. A sztrájk eldőltéről külön tudósítást adunk. AMIT MINDENKI tudott eddig is: Makray Lajos országgyű­lési képviselő, (nem ellenzéki,) pünkösdi nyilatkozatában a többek között ezt mondotta: “Mire visszajöttem (Szekszárd- ra,) mindenki ki volt végezve, pedig voltak akikért szót kel­lett volna emelnem. Elkéstem. A fölszabadulás (?) forró lá­zában sokan keveselték a ha­lált, nem az igazság teljessé­gét, hanem a vért keresték, “íme ma már a jobb oldalon is elismerik, hogy uralmukat a tömeggyilkossággal alapozták meg. Munkásvér volt alapja. Memori. BOLONDGOMBA: A székesfe­hérvári borbélymesterek, kér­vényben kérték a kereskede­lemügyi minisztert, hogy tiltsa meg a zsiletté pengék gyártá­sát, ha pedig ezt nem tehetik oly adóval sújtsák azt, amely­nek révén lemondjanak az em­berek az otthoni borotválkozás­ról. A derék figurák ettől re­mélik, hogy nagyobb irtást vi­hetnek végbe a szőrös pofákon és ebből meg is bírnának élni jobban. Visszaszeretnék lökni a fejlődést a középkorba, amikor kővel dörzsölgették a páciens pofacsontjáról le a szőrzetet, hogy a szakma meglegyen mentve. FEGYVERKEZÉSI egyenjogo- sultságot követel Gömbös. Miért nem követeli ill. biztosít­ja a magyar népnek egyen jo­gosítását pl. az angol munkás és nép életstandardjával egyen- joguan. Miért csak fegyver kell neki, mikor a népnek szabad­ság és kenyér kell. Miért pont ő követeli a fegyvert aki mint vezérkari tiszt sem volt vala­mi nagy tehetség. De nem ám. Sőt. KENYERES Miklós alias Kauf­man Mózes Jákob, akit Göm­bös nyomására álnéven válasz­tottak képviselővé, még mindég szabadon jár, sőt úgy hírlik, legális útlevéllel elhagyja az országot. Tette volna csak egy proli, hogy hamis néven szere­peljen és esküt tegyen, már börtönbe ülne. Na de, ah ugyan kérem. AMIRE nincs pénz. Vecsés.en 378 tanuló zsúfolódott össze 4 kis tanterembe. A négy gyer­mek számára készült padokban 6-an ültek. Egy-egy osztályra 70 tanuló jutott felváltva, reg­gel 8-tól este 6-ig folyik a ta­nítás, mert egyszerre mind nem férnek el az épületben, udvar vagy folyosó nincsen. A RÓKUS kórház egyik folyo- sólyán van elhelyezve az urulógiai klinika betegei, amely­nek vezetője a világhírű Illyés Géza professzor. Hatvan ágy sorakozik egymás mellett az átjárónak is használt folyosón, s bennük vesebajjal és hasonló betegséggel operált betegek fekszenek. De azért kulturfö- lény az van, amit igazolunk is rögtön. AMIRE VISZONT van pénz. Az esztergomi várhegyi ása­tásoknál megtalálták az állító­lagos Árpádok várkastélyának romjait. Misem természetesebb annál, hogy István király ha­lálának 900 éves évfordulójá­ra, sürgősen államköltségen helyreállítják a várkastély ká­polnáját és egyébb részeit. A koldus nagybácsil Irta: J. H. Rosny Rainé. Adolphe Sénécharr, mint mindennap, vacsora után elő­vette a csellóját és belemerült a zene gyönyörűségébe. Nem volt művész, de nagyon szépen játszott. Stéphanie, a felesége, áhitatosan hallgatta. A zenét általában szerette, Adolphe csellózását pedig mindenekf.e- lett. Kiegyensúlyozott, boldog házaséletet éltek. Adolphe-nak elég jól jövedelmező állása volt egy gyarmatáruvállalatnál, gond nélkül éltek, tökéletesen elégedettek voltak. Egyik este Adolphe éppen Mozartot játszotta, mikor csen­gettek s a cseléd bevezette a vendéget. Egy sovány, alacsony, hegyes, ősszakállu öreg urat. — Rodolphe bácsi! — Igen ... én vagyok! Nagy örömmel üdvözölték, d.e az öreg csak lanyhán viszo­nozta a rokoni csókokat, aztán leroskadt az egyik karosszékbe és felnyögött: — Ne kerülgessük a forró kását . . . tönkrement, nyomo­rult koldust láttok magatok előtt. Ha nem fogadtok be, az utcán pusztulok! Túlzás volna azt mondani, hogy a Sénéchcarr házaspár tomboló lelkesedéssel fogadta e bejelentést, de nem mutatták elkedvetlenedésüket. — Nálunk otthonra találsz! — szólt melegen Adolphe. — Tudtam, hogy a ti jó szi­vetekben nem csalódhatom. A jó Isten majd megjutalmaz! — hálálkodott az öreg. Tovább folyt az élet, kevésbé kellemesen, mint eddig. Rodolp­he bácsi szelíd, jó ember volt, de ízlése, felfogása nem egye­zett az övékkel. A csellót egye­nest gyűlölte s abban a pilla­natban, amikor Adolphe ked­velt hagszeréhez nyúlt, Rodolp- he-nak jólesett volna még egy hálás hallgató. Egyébként is meglehetősen reájuknehezedett az öreg jelenléte. Anyagilag is megérezték egy harmadik tel­jes ellátását, Stéphanie-nak az idegei is megsinylették, hogy az öreg naphosszat körülötte csoszogott. Adolphe legalább a nap javarészét a hivatalában töltötte, kevesebb rész jutott rá az öregből. Rodolphe bácsi néha órákra bezárkózott a szobájába, titok­zatos arccal. Ez a titokzatosság bosszantotta a házaspárt. De hát ez mind csekély baj volt ahoz a csapáshoz képest, amely rövidesen reájuk sza­kadt. A nagy gyarmatáruválla­lat csődbe jutott s egy este Adolphe ugyanúgy állított be, mint annakidején Rodolphe bácsi. Leroskadt egy karos­székbe és felnyögött: — Tönkrementünk . . . kol­dusok vagyunk! Stéphanie csókolta, vigasz­talta a férjét, Rodolphe bácsi velük sirt, de mindez nem se­gített. A csekély összeg, amit megtakaríthattak, s amit a bankban kamatoztattak, legfel­jebb egy-két hónapra fedezhet­te megszorított igényű kiadá­saikat. Adolphine hiába keresett kellő .elhelyezkedést, végül is be kellett érnie egy igen si- lányan fizetett robotállással. Még örülhetett, hogy megkapta. A cselédet elküldték, kisebb la­kásba költöztek, minden garast a fogukhoz vertek, kávét va­csoráztak és bizony jó néhány­szor rántottát ebédeltek. Rodolphe bácsi velük bánkó­dott, velük sínylődött, napról- napra soványodott, bármelyik kiéhezett fakirral felvehette volna a versenyt. — Legalább engem rázzatok le a nyakatokról . . . dobjatok ki! — könyörögte egyre. Nem volt hozzá szivük. így aztán szegény öreg megkönnyí­tette e feladatukat s egy reg­gel agyonlőtte magát. Ott ta­lálták szobájában a földön, re­volverével a kezében. Az asz­talon két papírlap feküdt. Egyik a végrendelete: “Min­denemet unokaöcsémnak, Adolp­he Sénécharnak és feleségének hagyom. Párizs, 1933 március 23. Rodolphe Sénécharr.” A másik egy levél: “Gyáva, vén fickó vagyok. Életemben nem volt erőm megválni a gyűj­teményemtől. Ott találjátok az asztalfiókban, mellette az út­baigazítás és az érdemleges ve­vők címe.” — Szegény öreg! — sóhaj­totta Adolphe — valami rög­eszme áldozata volt. Az asztalfiókban egy bélyeg­albumot találtak. Adolphe elvit­te a föl jegyzett címek egyiké­hez. Egyik legnevesebb bélyeg­szakértőhöz. Alig hogy az al­bumot fellapozta, a legnagyobb lelkesedéssel kiáltotta: — De hiszen ezek valóságos kincsek! . . . fölbecsiilhetetlen ,példányok! . . . ó, a Seychelles : sárga bélyeg ... a sárga bé­lyeg! Egészen lázban volt. Majd kissé lehiggadtabban, üzleti hangon kijelentette: — Ha egy kis szerencséje van, uram, ezért a gyűjtemény­ért könnyen kaphat nyolcszáz­ezer frankot, ötszázezerért ma­gam is hajlandó vagyok meg­venni. Természetesen, mert tudta, hogy legalább kétszázezret nyer az üzleten. Adolphe szédült kábulatából magához térve, nem várt a vé­letlen szerencsére és boldogan odaadta a gyűjteményt a fel­kínált félmillióért. Rodolphe bácsit milliomoshoz méltón temette el. És újra' rá­juk köszöntött a régi boldogság, esténként nyugodt lélekkel csel­lózhatott, Stéphanie átszelle- mültebben hallgatta, mint vala­ha. S ilyenkor elérzékenyülten gondoltak az órára, mikor a szegény, koldus Rodolphe bá­csi, kegyelemkenyérért könyö­rögve, b.ebukott hozzájuk. . .

Next

/
Thumbnails
Contents