Bérmunkás, 1935. július-december (23. évfolyam, 850-873. szám)
1935-08-17 / 855. szám
2 oldal BÉRMUNKÁS 1935 augusztus 17. SZILÁNKOK Mig a munkás alussza boldog almát s csak néha itt-ott mutat egy kis életet, egy kis parazs sztrájk, vagy öntudatot jelző megmozdulást, az urak, helyesebben a munka hátán élősködő paraziták vickándoz- naK vígan azt a látszatot keltve, mely parazita életük soha meg nem szűnő érzetét mondja. Ha ez nem igy volna, ha a tömegszenvedés tömegmoraját komolyan vennék, nem legeltetnénk szemünket nap-nap után a nagy polgári lapok öles betűin, fejeiméin olyan nevetségesen bosszantó “esemény” leírásokon. Hogy csak egyet-kettőt említsünk ennek illusztrálására, álljon itt: A Japán császár tiltakozása. Egy magazin uj- ságtakaró rajzolója ötletesen és bután megrajzolja a Japánok “szent” császárját amint egy kétkerekes talyigában vonszolja maga után a képmutatás intézmény szerű évi ajándékát, az emberiség “béke”-dijját. Persze, gyalázat volna a japán császárt béketörekvésekkel vádolni, mikor cifra dolmányáról csöpög a kínai, koreai, na meg a japán munkások vére, mikor két szem kása létminimumán tengődő milliók véres verejtéke árán tündérpalotákat épitne ő maga és kedvencei földi paradicsomban élnek. Ezekkel szemben beállítani őt, mint a béke angyalát abszurdum volna. De nem hisz- szük, hogy kiváltaná tiltakozásukat. Sokkal messzebbre ható az ünnepelt tiltakozás oka. Egy aranykanállal a szájában született milliók imádását biró, a földi életnek csak rózsás útjait ismerő ficsurt befogni egy talyigába, végig vonultatni a közönség szeme előtt — mellékes most az, hogy békedijjat vagy tehén trágyát vonszol-e, — egyszerűen szólva: abszurdum. És Roosevelt, az ő fényes diplomáciai karján keresztül fog átsugni Ázsia hulla halmazon élő keselyűjének “sajnálom, uram.” Ebből a “sajnálom” fenkölt amerikai gesztusból pedig mi amerikai kulik, közsegélyen élő senkik megérthetjük, hogy a dologtalan herék nem jó szemmel nézik, ha az izzadok hajcsárjaik befogására gondolnak. Ez illetlen dolog, s komoly diplomáciai talpnyalást vonhat maga után. A technocraták pár év előtti számözöne “munkáshiányt” teremtett. Kapitalista közgazdászok könyhullajtva panaszolják a számvető és számvizsgáló mesterek hiányát. A kétszerkettő következetes törvényszerűségét meghamisítani, a számadatok változhatatlan egységét Angasi és Babsoni bűvész mozdulatokkal más színben feltüntetni s abból bőséget kimagyarázni a nélkülözés kínjaival verekedőknek, — óh igen, ehez nincs elég képzett erő. Még a szolgai megadásban hosszú időkön át oly fényesen felkínáló milliós emberanyagban is durcásság jelei mutatkoznak — ez hiányt jelez számukra. Közgazdászi értelmiségi cifra rongyaitól megfosztva csak úgy köznapi- asan igy fejezhetnénk ezt ki: Az ipari fejlődés, a gépkorszak gondolatformáló ténye lassan de biztosan aláássa, emészti a parazita tündér kastélyok alapjait, következésszerüen óriási a hiány hivatásos hazugokban és kétlábú talpnyalókban. Ha ez a hiány a feszültség pontjáig ér s megtörik . . .? — A választ az ipari unionistáknak kell megadni. Na és, ott van a New Deal “gazdagok megadóztatása.” Nevetséges. Hogy ki tartja el a tétlenségre kárhoztatott milliókat és a földi javakat magughoz ka- paritott parazitákat (ez a cét elem csak részesedésben kü- lömbözik egymástól a társadalmi piócák definíciójánál, mivel egyikük sem produktív) ez csak a hülyének lehet kérdés. A létszükséglet fogyasztási cikkeit a dolgozók állítják elő. A dolgozó eszik amennyit kap. A “közsegélyen” élő eszik, amennyit kap. Mindkettő eszik, amennyit a parazita habzsoló disznók bendőjének kielégülése után jónak látnak feléje gurítani. Nem többet és nem kevesebbet. Ennek a szétosztási folyamatnak a gyenge elméjűnek tetsző ruhával való feldíszítésére folyik a kampány. A pénzistenek lajbi zsebe helyett most majd a felső zsebéből akarják, hogy fizesse a koldusok számláját. Vagy nem? Bárhogyan és bármilyen formában könyvelik el a dologtalanok eltartását bárhonnan veszik a pénzt, adónak, vérdijnak vagy bárminek nevezzék is el, a tény, tény marad, hogy a termelés kerekeit mozgásban tartó dolgozók látják a társadalom szükségleteit. Hogy eme dolgozó sereg ne folyton fogyjon, de minden épkézláb ember járuljon hozzá a javak előállításához s hogy ne koldusbért, de a termelt javak őt megillető; teljes részét megtartsa magának, ezért dolgozik, ezt készíti elő az ipari unionista. Hogy munkája sikeres legyen, tnindazoknak csatlakozni kell, kik megunták a képmutatás és szolgaság jármát. S—n. NAGY GULYÁS KIRÁNDULÁS A new yorki Általános Munkás Dalárda rendezésében vasárnap, augusztus 18-án, a megszokott helyen az Edenwald erdőben. Belépti dij nincsen. — Vasút jegy 7c. — Kellemes szórakozás. — Társas játékok. — Ételekről és hűsítőkről gondoskodik a Dalárda vezetősége. ÚTIRÁNY: 2-ik és 3-ik Ave. Elevated-el a 133-ig St. állomásig. Subwayn 180-ig. Onnan a Boston- Westchester Local Trainre átszállni egész a DYRE AVE állomásig, onnan 2 perc gyaloglás. A Gépipari Szervezet 440- es clevelandi csoportja augusztus 25-én, vasárnap nagy PIKNIKET tart az Uj Vass Farmon, (Stop 24 Kinsman Rd.) Különböző sport játékok értékes dijak mellett. Belépő dij 25c. Tánc késő estig. Ingyen Buss szállítás reggel 9 érától délután 2 óráig 8622 Buckeye Rd. 123 Buckeye Rd. és Kinsman Rd.-i villanyos végállomástól. Olvasd a Bérmunkást! Gazdász-majális Irta: Farkas Imre. A debreceni nagyerdei Do- bos-pavillon hatalmas fa-hodály volt, úgy festett, mintha óriások lombfürészelték volna ösz- sze. A nyolcvanötös kiállítás egyik pavillonja volt. Pestről került vidékre, mint a kiérdemesült primadonna, vagy a kar- riérjét kezdő főispáni titkár. Itt voltak a majálisok. Persze itt volt a gazdász-majális is, minden esztendőben, tehát abban az évben is, amikor Köntösgáti Ferke volt a főrendező. Nagyon barna arcú, szikár legény volt ez a Köntösgáti Feri, szűkszavú, hallgatag gyerek. Nem igen szólt ez egy árva szót se, akárhogyan is szerette volna Szabó Veronika! ... Édesanyja, özvegy Szabóné, biztatgatta váltig: — Ki kell ugratni a nyulat a bokorból! Hát iszen ugratta volna Veronika, de hát ha nem ment! Özvegy Szabcné szolgált min- gyárt jó példával a saját életéből : . — Nézd, három gyermekem, megvan az ilyen dolognak a maga inde-bindéje! A te édesapád, Százkalapu Szabó Ferenc se harapott volna bele a házasságba, talán soha, mert nem igen fült hozzá a foga. De aztán itt feküdtek akkor Debrecenben a zöldhajtókás, sárga- pitykés svalizsér.ek, volt egy . . . lengyel fiú volt ... ha örült, mindig leguggolt. Ezt nem bírta az apád! Inkább elvett feleségül, csakhogy elküld- hasse a lengyelt guggolni máshová . . Szabó Veronika megszívlelte az anyja tanácsát. És a gaz- dász-majálison szerfölött kitüntette Kriszhaber Willibald közös-gyalogos főhadnagy urat. Együtt táncolták ezek ketten a Kreuz-Polkát is, meg a Pás de Quatrét is arra a szép dalra, hogy: “Egy jó házassághoz — nem kell hozomány . . ” A sötétarcu Köntösgáti Ferke arca mintha még sötétebb lett volna egy árnyalattal . . . nem szólt az egy szót se, csak figyelt. Hanem amikor a második négyest kérte a lánytól és az kacér mozdulattal mutatott a táncrendjére, ahová megint csak be volt Írva a vattázott vállu, kék-harmonikás nadrágu, daliás közöstiszt neve, akkor szó nélkül kifordult a Dobos- pavillonból, füttyentett a kocsisának, aki megigazgatta vállán a barnavörös tulipános szűrt... és előállott a kis “bugikocsi.” Köntösgáti Ferke nehéz sóhajjal fölkapaszkodott a bakra és kezébe vette a gyeplőszárat... Ebben a pillanatban, tánctól gyűrött rózsaszín ruhácskájában, borzas-makrancos hajjal föltűnt a Szabó Veronika sudár alakja: — Hová megy? — Haza. — Kocsikáztasson meg egy kicsit . . . Szép volt ez a kocsizás a hajnali Nagyerdőn. A fák mögött mintha lángba borult volna a világ, Gütig, Halápig, Nagyhortobágyig bíborban úszott minden a felkelő nap sugarában. A fiú szemére húzta a kalapját, mereven nézett két jó lova füle közé. A lány meg fázósan húzta össze a keblén a Ferke esőköpönyegét. A kocsis jóizüen aludt a hátsó ülésen, valami jó dolgot álmodhatott, mert helyeslőén bólogatott minduntalan . . . Elmaradt az erdő. Tisztás, vetés, a levegőben pacsirtaszó. Piros tető, eperfák között. Ferke arrafelé mutatott az ostorával: — Az ott a mi tanyánk! — Gyerünk oda! . . . A vadszőlővel befuttatott am- bituson fehérhaj u kedves, ke- rekarcu néni fogadta őket. Ferke már messziről meglátta: — Az édesanyám. Ilyenkor már jön a tehénistállóból . . . Mindig ott van a fejésnél. Az öreg néni csöppett se csodálkozott. A két tenyerébe fogta Szabó Veronika borzas, kissé ijedt fejecskéjét. — Hát elhoztad, fiam? Csókollak Veronkám. Éppen ilyennek képzeltelek! . . . Sok szó eshetett már a Kön- tösgáti-portán Szabó Veronikáról ! A belső szobában azt mondta Köntösgátiné. — Hát mit álltok itt ilyen zavartan? Csókoljátok csak meg szépen egymást, édes két gyerekem ... ez annak a rendje! Persze, hogy ez volt a rendje. Veronika az első, boldog csók után félálomban hallotta a kedves szavakat: — Itt lesz a szobád ... itt maradsz nálunk. Inkább ezt a fiút küldjük addig máshová... nem engedlek én be bizony abba a nagy bűnös Debrecenbe, ahol arra vetemednek az emberek, hogy Padekatért táncolnak, meg kreicpolkát, hogy az ördög szánkázzon végig rajtuk . . . * így végződött a hires gazdász-majális. Mindenki azt hitte, hogy Köntösgáti Ferke megszöktette Szabó Veronikát. Pedig hát: legyünk igazságosak! Szabó Veronika szöktette meg Köntösgáti Ferkét!
