Bérmunkás, 1935. július-december (23. évfolyam, 850-873. szám)

1935-12-21 / 872. szám

2 oldal BÉRMUNKÁS 1935 december 21. SZILÁNKOK Gyakran halljuk és olvassuk manapság a csőcseléket, mint hadakozik az amerikai alkot­mányosságról. Ez leginkább azért van, mert a kilene öreg, akiket az alkotmány védelmé­vel és magyarázatával biztak meg, okvetetlenkedik. Az érde­keltek tudják legjobban, hogy az egész intézményük, amit legfelsőbb bíróság cimmel titu­láltak nem más, mint az alul levők mumusa. Soha, még gon­dolatban sem vétkeztek ezek a vagyonosok ellen. Különben is maga az alkotmány egy igen könnyen magyarázható irat, ár­talmatlan a maga nemében. Je­lentőségét magyarázói adják meg. Ezek pedig olyanok akik­től bizony dőreség volna vala­mi újat várni, hisz ők maguk is egy-egy letűnt kornak és vi­szonylatnak visszamaradt kép­viselői. Mi sem világítja meg ténykedésüket jobban, mint a gyerek védelem törvénynek al­kotmány ellenes minősítése. Még maga a vétózás ténye sem olyan abszurdum, mint a meg- okolása. Nem újság nekünk munkás­gyermekeket mindenféle időben az utcán látni ujságárusitással; vagy gyárakban látni 12—13 éves serdületlent, különösen a szövőiparokban s hány gyerek rój ja az utcát házról-házra ko­pogtatva árulni vagy koldulni... Mindez a halál árnyékával vias­kodó elaggott arisztokratának nem létező! Mert ennek a ser- dületlen ifjúságnak nevelése és rendezett körülmények közötti élése léket vágna a gazdagok profitján, ezért lépést tenni bár­milyen formában is a javak bitorlói ellen alkotmány elle­nes. Gyanús az egész herce-hurca az alkotmány körül. Annyira féltik ezt a fontos dokumentu­mot ma s csak néhány év előtt börtönbe hurcolták a vakmerőt, ki nyilvánosan olvasta a Füg­getlenségi nyilatkozatot! Mint a jelentésekből látjuk az acélipar mozog. Nemcsak itt, de Európában is. A japánok Ázsiában, az olaszok Afrikában emésztik az acéltermékeket, nem is szólva az iparvárosok ál­landó háborúskodásáról. Ebben a békés demokráciában például az állig felfegyverzett őrök, rendőrök, gyárosok banditái elég muníciót használnak fel nap-nap után. Annyit, hogy a múlt század polgárháborújának egész muníció állománya nem múlta felül. Azonkívül, mint a rossz nyelvek mondják, a mu­níció gyártás nem csupán a köz­vetlen szükséglet kielégítésére irányul. Elraktározzák. Úgy látszik, a tőkések föltétlenül bíznak a lövegek mindenhatóságában. Érthetetlen részükre a hatalom, mely a munkások izmaiban nyugszik. Pedig jön az idő, mi­kor világra szóló, vértelen ütkö­zetek fognak lezajlani. Ez a szervezett milliók általános sztrájkja lesz. Addig is azonban az urak halmoztatják a muní­ciót, hogy balga ideáikkal egye­temben egy szép napon füstbe menjen. Közvetlen hatása ennek az ideges municiós termelésnek ma a radikális elemek alágyürése és a csürhe hizlalása és a hada­kozó felek görbe utakon való ellátása. A nagy sietségben majdnem elfelejtettük megjegyezni az an­gol munkásság hírhedt árulójá­nak erkölcsi kimúlását. Mint a céda, kit az élvhajhászó bri- gantinok megtépáznak s az ut- szélén hagyják úgy maradt ki McDonald a tőkések lacikony­hájáról. j Elkeseredésében (így sóhajt fel: “egy kivénhedt öreg em­ber lettem.” Munkásszempont- bcl már rég hulla volt. Mostani kirúgása már nem a munkásnak szólt. Bizonyos, hogy lesz tejbe aprítani valója, de minden fa­latja az árulás keserű fűsze­rével. A fenti sóhaja is ezt tük­rözi vissza. Egy Lusitánia izü kacsát rö­pítettek Ethiópiából világgá. Néhány koszos “hittérítő” jaj­gat. Szerintük rettenetes sére­lem érte az amerikai csillagsá­vos lobogót. Ezért kérik az ame­rikai olvasót, hogy szorgalmaz­za az elégtételt. Persze ez nem jelentene kevesebbet mint ame­rikai fiukkal megrakot hadiha­jót meneszteni Afrikába, hogy “megvédjék” Rockefeller és Morgan ügynökeit, kik a “hitté­rítők” megtévesztő köntöse alatt keresik az utat az amerikai ifjúság lemészárlásához. A szankciós és semleges ál­lamok vérdij szedői máskülön­ben zavartalanul szedik a pro­fitot az afrikai háborúból. Közben a Genevában össze­gyűlt kis országok papagályai meglepetést színlelve fogadják a nagytőkések által diktált “francia-angol” egyezséget. Az idézőjel francia és angolja mö­gött a nemzetközi tőke mogul­jai Morgannal élükön dirigálta és dirigálja a genevai kupak­tanácsot. Mussolini, Hitler, a francia Laval, meg a hirös Lit­vinov is csak addig megy, amed­dig a kulissza mögötti földi is­tenek ezt jónak látják. Meg­köthetik az olasz-ethiópiai “bé­két,” de a harc szüntelenül fo­lyik. A nagytőke érzi utolsó óráit, mely hosszú évekre nyúl­hat még, de menthetetlenül kö­zelgő bukásuk eszeveszett lépé­sekre bírja őket. Ma itt, holnap máshol kezdik ki a békét áhitó néptömegek életét. Lehet egy újabb világra szóló katasztrófa a közeljövőben. Olyasmi, mely romlásba dönthet eddig elért civilizációkat, ha a munkás nem áll sarkára, hogy megmentse a menthetőt a vesztükbe rohanó őrült banditák sáskajárásától. Roosevelt New Deal-je nagy pénzügyi manipulációkkal pró­bálja visszatolni az idők kere­két. S mit látunk? A forgalom­ba hozott billiók az 1925 és 1926- os termelés 100 százalékára emeli gyári termelésünket, de meg sem érinti a munkanélkü­liek számát. Az csökönyösen marad sőt tovább emelkedik. Ugyanezt teszik más országok­ban is. Ez az a rákfene, mely pusztulását idézi elő a profit rendszernek. S aztán jön a bé­ke. A termelők által irányított ipari társadalom termékeny korszaka. Minden ipari unionista egy- egy előhírnöke, építője ennek a kialakuló emberi közösségnek. S—n. A pittsburghi Modern Színkör a Világ Ipari Mun­kásai Szervezetének a közreműködésével 1936 ja­nuár 10-én, pénteken este 8 órai kezdettel a Croation National Hallban (Horvát Hall) 822 North Canal St'., N. S. Pittsburgh színre hozza PIKA PÁL által irt és nagy sikert aratott 4 felvonásos társadalmi drá­mát: “KIK A BŰNÖSÖK” Belépőjegy előre váltva 35 cent, a pénztárnál 40 cent adóval együtt. A ze­nét Nagy Árpád és Bald­win József zenekara szol­gáltatja. ÚTIRÁNY: Pittsburgh- ból jövők vegyék a 2-es és 3-as villanyosokat, leszál­lás az Ohio és Madison Ave. sarkán, onnan le a vasutig, majd balra egy pár lépés a terem. Az utca legendája Irta: Nyigri Emil. A gyerekszoba meleg csön­dességében Jánoska magára ma­radt. Még zsongott a feje az imént halott betlehemi mesé­től, a pásztorok, a három ki­rályok, a világ nagy öröméről. Ráborult a fölajzott hangulat és szivébe hullott a megtisz­tult öröm. Szorongó várakozás­sal telt meg. A kegyes megtévesztésre mindenki szövetkezett. Tudta, hogy nem szabad be­mennie a szalonba, mert nyit­va az ablak, hogy a Jézuska be­repülhessen . . . Egész nap érezte, hogy a biztató, meleg mosolyok mind neki szólnak, hogy a halkitott beszéd, a gondosan zárt ajtók mögött a sürgés-forgás mind érette történik. Türelmetlen­sége nem talált kielégülést a rendbe rakott játékokban és az ujjongás feszültségében ki akar­ta beszélni magát. Pistára gondolt, a szegény vicegyerekre, akit, ha nagyon türhetetlenkedett, már több­ször fölrendeltek hozzá, hogy játszék vele. Előkotorta a nagy dobozt, amiben a tavalyi játék hevert. A színes kartonfigurák, meg a kis házikó. Felöltözött és leszökött a földszintre. Pista is egyedül volt, gém- beredett tagokkal ült meg vac­kán a kőpadlós rideg konyhá­jában. Anyja éppen Jánoskáék- nál segített. A két gyerek a hangulat közösségében, mint még soha, egymásra talált. A konyhaasztalra kirakták a bá­rányokat terelő pásztorokat, az ajándékot hozó királyok, a já­szol, József és Mária, meg a mosolygó csecsemő alakjait, mögéjük állították a csillagos homlokzatú házikót és tapsoló lelkesedéssel rendezkedtek. Pista váratlan gyönyörűség­től egészen fölmelegedett. Úgy csetlett, botlott a fényességtől telt asztal előtt, mint az alvajáró. A megtalált gondolat nagy hevü- lésével két kis gyertyavéget keresett elő és azokat a házikó mögé dugta. A világosság még jobban megszépítette az asztal csodáját. A figurák árnyékai között mintha a megelevenedett képzelet ujjai játszottak volna. A szegényes mikulási virgács piros papírja került az apró ab­lakokra és a gazdag meg a sze­gény gyerek összeölelkezve, ra­gyogó szemekkel ismételte el egymásnak, amit tudott az ajándékos, most született kis­dedről. — Te is várod? — Én is. — Mikor jön? — Este. — Te! Menjünk elébe! Meglódult szivük nagy biz­tatására, vágyakozó lélekkel, váró szemekkel kisomfordáltak a kapun az utcára. A csatakos járdaköveken együtt koppant a cipőjük. Csúnya, nagy köd ereszkedett a házak közé. Minden imboly­góit benne. A lámpa, a kocsik, a járókelők és az elmosódott körvonalak még jobban föl- gyujtották a képzeletet. A sar­ki péküzlet előtt busafejü, nagy szürke ló abrakolt. Ahogy föl­vetette a fejét, a zsák kantár­ja lecsúszott a füle mellől és már hiába kapkodott, nem tud­ta elérni a zsák száját. A gye­rekek megálltak. — Most nem tud enni. — Pedig biztosan nagyon éhes. — Segítsünk! — Én nem merek odanyulni. — Én sem. — Szóljunk! — Jó. Bátran bementek a mákos-, dióspájgliktől illatos üzletbe és elpanaszolták, hogy a ló nem tud enni. Megmosolyogták őket, még simogatást is kaptak és a fü­tyülős kedvű segéd eligazította a ló baját. — Olyan jó jót tenni. — Ma mindenki jót tesz. — Tegyünk még, akkor biz­tos, hogy ránktalál. — Jó. — Gondoljunk ki valamit. — Gyerünk a grundra! Az elhagyott telek gödrös, csúszós utjain szaporázták lép­teiket. Mindegyikük valami na­gyot akart tenni, valami szé­pet. Fejükben a nagy gond szétterpeszkedett. Már a nagy gödör felé jár­tak, amikor a nyöszörgést hal­lották. Egyszerre állottak meg. A hang egész közelről jött. Pis­ta találta meg először. Sze­gény, rongyos piaci táska volt a falmaradékhoz támasztva. Amint szétnyitották, rongyokba burkolva előttük volt a sirán­kozó kisded. Meghökkentek. Szivüket átfutotta a melegség,

Next

/
Thumbnails
Contents