Bérmunkás, 1935. július-december (23. évfolyam, 850-873. szám)
1935-12-14 / 871. szám
2 oldal BÉRMUNKÁS 1935 december 14. SZILÁNKOK Nem elég, hogy a detroiti jezsuita rikácsol a rádióba, más papok is kedvet kapnak a társadalmi kérdések elbírálásához. Brickner a zsidó pap is úgy érzi, mondania kell valamit. A “fehér gallérosok krízise” címén tartott előadásában mélyed bele. Úgy látja és elég helyesen, hogy á fehér gallérosok gerincessége teljesen alászál- lott. Nincs többé módjukban függetleníteni magukat üzletben, vagy más hivatásban. Szomorúan állapítja meg a fehér gallérosok bérmunkás jellegét. Holott még csak egy félszázad előtt is ezek az elemek számottevő kissebb vállalatok élén álltak. Merész vonással Írja körül jövőjüket “egy társadalmasitott és összmüködő rendszerben.” S hozzá teszi, hogy: “ilyen irányban kell Amerikának fejlődnie. Ironikusan hangzik egy pennsylvaniai biró elmélkedése egy kis mesével kapcsolatban. A szarvasokról van szó: “Mikor etették a szarvasokat, elhíztak, lusták lettek. A hegyek oroszlánjai könnyen felfalták őket. Most, amikor nem etetik őket többé, fürgék lettek. Az élelem utáni futkosásban megerősödött inakkal futnak el az oroszlánoktól. Ami jó birónk, meg a zsidó pap egyformán kutatja a kínlódó népség baját; Bár Maxie biró szarvasokról beszélt, de a közsegélyen tengődőkre gondolt. Képletes meséje elárulja a kommunista ellenességét. Nem helyesli az alamizsnát sem kicsi, sem* nagyobb porciókban. Persze, a kiinduló pontjuk külömbözik. A kommunisták (jórészük) szegények és igy látják biztosítva jövőjüket, ha az ingyen konyhákat intézményesítik nagyobb adagokkal. Ezért még csetepatéra is kaphatók felsőbb utasításra, kényelmetlennek képzelik el az időt, mikor nem etetik őket többé és az éhes oroszlánok lecsapnak rájuk, mert nem tanulták meg önerejükből megszerezni az inukat erősebbé tevő tápanyagot. A szarvasoknak több magukhoz való eszük van. Futnak és felkutatják az élelemforrást. Nem várják a Messiást. A Brickner fehér galléros vitézei is kilátástalanok. Noha pártatlanul elbírálva mondhatnánk egy rendszer változtatáshoz szellemileg képzett tömegről volna szó. Igen ám de — és itt a bökkenő. A fehér gallérosok képzelt intelligenciája nem fér össze reális tényekkel. Nem tudják megérteni bérmunkás voltukat. Képzeletben még mindig a múltban élnek. A gyárban görnyedő bérmunkással kezet fogni rangjukon aluli. Bérmozgalmak, munkástörekvések mindig a tőkések aldalán találja őket. Miért? Mert a tőkés jól kiszámi- tottan legyezgeti az ők képzelt felsőbb rangú álmaikat. S ha a jövőben fog kivállni közülük életképes energikus építő, azt egyedül és kizárólag a kérges- tenyerü bérmunkás mozgalma váltja ki. Ezeknek a rideg valóság már rég szét rombolta a képzelet szülte eldorádójukat. A tőkések fondorlatos szinjáté- ka, meg a kommunisták kapkodó politikája fokozatosan érleli meg bennük önerejükbeni bizalmukat. Nem kémek az etetésből; nem várják az elfinomult fehér gallér mozdulását. A küzdelem terére lépnek a társadalmi javak lefoglalására. Ez utóbbi azonban munka. Éjjet-nappalt felölelő munka. Láttuk a sztrájk mozgalmakban vezető IWW-istákat két-három napot és éjjet egybekötve szakadatlanul dolgozni. Láttuk a hétköznapi agitációt végzőt, minden szabad idejét feláldozni, hogy ujjabb követőket, ujjabb megértőket szerezzen. Az ilyen elemek csak bosszankodni tudnak a Messiás várók hülyeségén. Munkájukat azzal az odaadással végzik, amit a tőkés kikövetel tőlük a munka telepén. Milyen óriási külömbség ez a munka neménél, melyet felső utasításra végeznek a politikusok alanyai. Ez a hajcsárt lesi, amaz a munkaalkalmat keresi. A kifigurázott WPA is megjelent a politikus — csinálta munkával. Micsoda zsenialitás! Munkába állítanak évek óta munkanélkül lézengő és tengődő milliókat. Javarészük kiéhezett, elgyengült és kunyhókban lakik. így a hiányos testi tápláléktól elgyengülve a fagyasztó hidegben künti munkára dobják őket. S mert a politikus csak papíron tud tervezni, a gyakorlatban sejtelme sincs reális tervek keresztül viteléről. Ezrek és ezrek tolongnak és dideregnek a “munka” színhelyén. A profitéhes tőkés csak népbolondi- tásra szerződteti ezeket az úgynevezett tervezőket. S ha ők mégis munkaadásra vetemednek, ezen hülye lépésükkel bizonyítják tehetetlenségüket. Ahelyett, hogy a jégre dobott milliók égető szükségleteit termeltetnék velük, odúikból kikergetve tömegekben terelik őket csürhe módjára. Bosszankodnunk kellene ilyen bűnös hülyeségen. De minek? Jól megérdemelt sorsa ez az amerikai munkásnak, aki szennyes, mocskos odúiban is fürdik a rája halmozott maszlagban. Sportol, imádkozik, isteníti a múlt és jelen fékereit. Fülét és szemét bezárja az idők hivó szavának. Még nyomorban sinylő saját gyermekének szemrehányó kínlódása sem elég ahoz, hogy felfigyeljen a kis küzdő csoport útmutatására. Kemény szavak ezek. Félfagyott, tunya embertömegek látása kényszeríti ki. Szélhámoskodó politikusaink munkájának ölünkbe hullott gyümölcsei. A munka, amit az IWW végez ma alkotó munka. S a társadalom, melyet erre a mintára fognak építeni alkotó, építő munkát fog nyújtani és kikövetelni minden épkézláb embertől. Mert az építő munka az egyedüli, mely értéket ad az életnek. S—n. Vasárnap délután, most és a következő vasárnapokon a Cleveland east sidei csoport helyiségében, 8622 Buckeye Rd. 3 órai kezdettel tudományos előadások vannak. A Bérmunkás minden olvasóját kérjük, hogy két órát töltsön a magyar ipari unionis- ták között, hallgassák ezeket az előadásokat, amelyeknek tárgya minden esetben a munkásokat legjobban érintő és érdeklő események. Belépő dij nincs. Az előadás után mindenkinek joga van az előadóhoz kérdést intézni és az előadáshoz hozzászólni. Minden pénteken este 8 órai kezdettel rhetorikai tanfolyam 8622 Buckeye Rd. Mindazok, akik a helyes irás és helyes olvasást, majd beszéd gyakorlatot akarnak szerezni, jelenjenek meg pontosan a péntek esti tanfolyamokon. A részvétel teljesen ingyenes. A pusztulás szele Irta: Nyigri Emil. Hajnali félnégy órakor kezdődött. A háromemeletes bérház udvarán roskadozva vonszolta magát Klojberné és ami erő elhagyta lábait, az sokszorozot- tan gyűlt meg a torkában. Ordítása olyan ijesztően fájdalmas és szívből fakadt volt, mint a párját vesztett állaté a vadonban. Csak a lélegzetnél tartott szünetet és kétségbeesetten lökte karját a derengő, szürkén piszkos ég foltja felé. A falak között megszorult, öblösödött, harsanva kavargót!} a jajgató, teletorok hang és olyan külön életet élt, mintha valamilyen rémdráma kikiáltója lármázta volna bele a levegőbe. A szerencsétlen asszony szörnyűséges lidércnyomást érzett. Az imént látott kép színei minden pillanatban újra ébresztőén végigfestették az agyát és a szédítő egyedüllét hullámvöl- gyes, zuhantató érzése feketítette el előtte a világot. Menekülni akart attól, ami bekövetkezett és gégéje zuhogva ontotta a jajveszékelést, amellyel bátorítóan tömte tele a fülét, mint félénk ember társtalan erdei utón, ha magára marad és elakadt lépéseit kiáltozva szaporázza. Csak valami nagy, elzuhanó tragédiát lehetett az ömlő hanghullám mögé elképzelni. Az emeleti folyosókon kivágódtak az ajtók és a fölriadás rémületétől vadul kalimpáló szívvel meredtek a hálóköntösös emberek a pillanatra sem szűnő hangorkán felé. Egyetlen kérdezősködő szó sem hangzott el. Mindenki csak az udvar kockáin támolygó, fekete vállken- dős asszonyt látta. Fehér hálóinge körül sárga fényudvart teremtett a kezében reszketve táncoló gyertya pislákoló fénye és lebomlott hajfonata úgy vonaglott roskadozó vállán, mint a fájdalom megelevenedett méregfogu kígyója. A kerekké tágult szájon csak az orditás fért ki, amely úgy sivitott, mint a zátonyra futott hajó vészesen bőgő szirénája. Már a földszinten is nyitva volt minden ajtó és a lebegő, fodrozódó fehér alsónemükben földhözvert lábbal álldogálók úgy öntötték körül az udvar szélét és a folyosókat, mint az amfiteátrumok lépcsős terra- szát a sorstragédiát szemlélő, megrettent kiváncsiak. Bohus, a testes székállóle- gény, tért legelőször magához. Odarohant a roggyadózó térdű asszonyhoz és karjába fogta, mielőtt elszédült volna. A gyertya kihullott az asszony kezéből és a kanálist fedő vaslemezhez esett, ahol az apró tócsában sercenve elaludt. — Mi az, Klojberné? Mi van magával ? A kérdésre nem jött válasz. Mintha az ájuldozó asszony minden életfunkciója a gégéjébe torlódott volna, a borzongató, bömbölő hang tovább csattogott a szűk udvarban. Két tizenkét-tizennégyéves kisleány borult a fönnakadt szemű asszonyra, akit Bohus az ajtó felé vonszolt. Most már zsibongani kezdett minden emelet. Valaki meggy uj tóttá a lépcsőház villanyát és valamennyi fölriadt lakó leszaladt a földszintre. — Mi történt? A nagyobbik Klojber kislány szepegve, szakadozva nyögte ki: — A papa rosszul lett és kiment. A férfiak most a félreeső hely felé tódultak. Gorka, a kovács kihozta zsebvillanylám- páját és a félig tárt ajtón át rávilágított az eleresztett tagokkal heverő Klojberre. Gorka megtapogatta, aztán csöndesen kiszólt: — Már hideg. Az asszonyok, hamar megtalált közösségben, sírva fakadtak : — Szegény asszony . . . Két gyerekkel . . . Bohus már becipelte az asz- szonyt és a kimerült torokból csak rekedt, sípoló zihálás hallatszott. A kis árvák szepegve siránkoztak. Lepedő és szakadt pokróc került elő és a bebugyolált halottal négy férfi megindult az elárvult lakás felé. — Várjanak! Ne lássák meg azok a szerencsétlenek. Kostályné, aki pedig “rosszban” volt az egész földszinttel, kézenfogta a két kisleányt és behúzta magához. Gorkáné, a házfelügyelőné az ájuldozó özvegyet a maga lakásába vitette.
