Bérmunkás, 1935. július-december (23. évfolyam, 850-873. szám)
1935-11-23 / 868. szám
1935 november 23. BÉRMUNKÁS 7 oldal TÉNYEK ÉS MEGJEGYZÉSEK ■A. K. rovata' A moszkvában megjelenő “Daily News” október 14-iki számában olvassuk a következő cikket. “Az elbocsájtott munkást a törvényszék vissza helyezte' állásába.” Lássuk csak miért is bocsájtották el ezt a munkást, miért is kellett neki a törvényszéket igénybe venni, hogy munkáját megtarthassa. De adjuk át a szót a “Moszkvai Daily News’Vnak. “Egy előmunkást a moszkvai vízvezeték építésénél a főmunkavezető elbocsájtott amiért kétheti vakációjának lejárta után egy nappal később jelentkezett munkára. A munkavezető eme eljárását megfellebbezte a vízmüvek csatornázásának igazgatóságához, amely helybenhagyta a munkavezető eljárását. A munkás kényszerülve volt panaszával az ipari ügyeket kezelő törvényszékhez fordulni, ez az intézmény az, ahova a munkások fordulnak panaszaikkal az ipari igazgatóságok, tanácsok határozatai ellen, ahol vagy helyben hagyják, vagy megváltoztatják a munkás elleni ítéletet. A munkás a következő szavakkal mondotta el panaszát. “Én augusztus 16-án, kezdtem meg vakációmat és szeptember 1-én jelentkeztem munkára, megkaptam szerszámomat és munkásruhámat és az első csoportban kezdtem el dolgozni, amikor napi munkámat elvégeztem az irodába hívtak és tudatták velem, hogy elvagyok bocsájtva, amiért egy nappal később jelentkeztem munkára, mint azt a főmunkavezető megparancsolta. Fizetési könyvem igazolja, hogy a vakációm augusztus 31-én, fejeződik be,” — szavainak igazolására munkakönyvét átnyújtja biráinak, —a tárgyalást vezető biró megkérdi a főmunkavezetőt aki az igazgatóságot képviselte, hogy hogyan igazolja ő ezt az esetet, ő nagyon jól tudja, hogy neki augusztus álén, kellett volna jelentkezni munkába, — mondja a munkavezető. — Teljesen tisztán emlékszem, hogy erre figyelmeztettem őt mielőtt elment. A biró a munkás igazoló könyvére mutat, ami a munkást igazolta. A munkavezető azt válaszolta, hogy az tévedésből lett úgy kiállítva. A biró újból a munkavezetőt kérdezi, hogy miért hagyták a munkást egy napot dolgozni mielőtt tudatták vele, hogy elvan bocsájtva, az igazgatóságot képviselő munkavezető nem tudott a kérdésre válaszolni. A tárgyaláson kitudódott hogy a panaszos munkás öt éve dolgozik a moszkvai vízmüveknél és igen szorgalmas munkás, aki többször kitüntetésben részesült, öt esztendő alatt munkájából egyetlen munkanapot nem mulasztott, soha el nem késett, ennek megvizsgálása után a biró megkérdi a munkást, hogy mi a kívánsága. A munkás azzal válaszolt, hogy a munkáját akarja vissza, és arra az időre amig munkanélkül volt, az elbocsájtás óta rendes fizetését utalják ki, a bírák visszavonultak megvizsgálták a munkás előéletét és azt tapasztalták, hogy elsőrendű, törekvő, szorgalmas munkás volt aki többszörös kitüntetésben részesült, kimondották az Ítéletet s a munkás kérelmét teljesítették. Szoviet Oroszországra azt mondják, hogy a “munkások hazája” és amikor egy ilyen esett történik, hogy a munkás kap igazat a törvényszék előtt a “Moszkvai Daily News” feltűnő szedésben közli, valószínűleg — száz esett közül egy — ezért vált újsághírré. Szomorú helyzet az a “munkások hazájában,” amikor a munkások jogait a törvényszék előtt kell keresni, s munkáját csak úgy kapja vissza, hogy bebizonyosodott róla, hogy ember- feletti munkát végzett, amiért többszörös kitüntetésben részesült. Munkakönyvébe bejegyzett vakáció ideje, amely két hétre szólt augusztus 16-tól augusztus 31-ig nem volt elegendő igazságának igazolására. Ugyanazon lap október 11-iki számában egy nő panaszt emelt egy cipő javító suszter ellen, akihez cipőit vitte javítás végett, s amikor érte ment a cipész azt állította, hogy valaki ellopta. A nő panaszával a törvényszék elé ment, s a biró a felek kikérdezése után, megkérdezte a nőt, hogy mennyit akar a pár cipőért kárpótlásképpen. A nő azt felelete, hogy ő 150 rubelt fizetett, a cipőt kevesett hordta s ezért 100 rubelt kíván, a biró a teljes kárpótlást Ítélte meg. A nő elámult s azt mondotta, hogy a cipész nem fog tudni 150 rubelt neki fizetni. A biró megnyugtatta s megmondta neki, hogy 10 nap múlva jelentkezzen a végzésért. Ebben a panaszban kitűnik, hogy egy pár női cipő Moszkvában 150 rubelba kerül, ami egy munkásnőnek egy teljes havi keresete, ha valamely fontos ipari vagy irodai munkát végez. A társadalom bámulatos fejlődésével a népeség szoporo- dása rohamosan növekszik dacára annak, hogy az elmúlt 25 esztendőben a “civilizált” államokban mindnagyobb teret hódit a szülés korlátozásának ismertetése. — Vannak ugyan egyes országok mint Németország, Olaszország melyek a kapitalista civilizáció eme ismertetését szigorúan tiltják. — Ma már a legtöbb ipari állam bérrabszolgái családját a társadalmi helyzethez viszonyítva szabályozza, mégis a világ népességének száma óriásilag emelkedik. Az 1800-ik esztendőben, a világ népességének száma 600 millió volt. Harminc esztendővel később 800 millióra emelkedett. 1900-ban már 1 és fél billió volt, mig ma 2 billiót tesz ki. Amíg 1800-tól 1830-ig csak 200 millióval emelkedett, addig 1900-tól 1930-ig 500 millió emelkedést ért el. EURÓPA népességének száma 1830-ban 230 millió volt, százesztendővel később 1930- ban 498 millióra emelkedett. ÉSZAK és Dél Amerika 1830- ban 40 millió népességgel rendelkezett, mig 1930-ban 251 millió volt. ÁZSIA népességének száma 1830-ban 450 millió volt, 1930- ig egy billió 125 millióra emelkedett, amely világrész egyedül több mint a világ népességének a felét képezi. AFRIKA népességének száma 1830-ban 82 millió volt, mig 1930-ban 146 millió. AUSZTRÁLIA népeségének száma 1930-ban 6 millió volt, területe száz millió egyén befogadására alkalmas. A világ népességéből a fehér faj 613 milliót képvisel, vagyis az össznépesség valamivel több mint egy negyedrészét, mig háromnegyedrészét a sárga, barna és fekete faj képviseli. A ma ösmert természet kincsei és a mai fejlett géprendszer, a föld mesterségesen kezelt termelő képessége 10 billió- nyi népességet a legnagyobb kényelemben tudna eltartani és ma a 2 billiónyi népességnek több mint háromnegyedrésze szükségben, nyomorban s rettenetes helyzetben tengődik. Színre kerül a MARI New Yorkban. Az IWW és a Modern Színkör november 23-án, szombaton este 8 órakor szinre hozza a MARI cimü kétfelvonásos életképet a legjobb műkedvelőkkel Tóth Sándor rendezé- séban. A Bérmunkás Otthonban 1351 Third Ave 77. utcánál. Belépő jegy 35 cent. Előadás után jó zene mellett tánc. hogyan is mondtad akkor? — “fürge kis malackát.” Befutott a vonat, megérkezett a vendég, örvendeztünk neki, vittük haza a kocsin. Nem ment ki a fejemből a malac. Megkérdeztem Bélát, a Márta férjét: — Ugyan, magyarázza meg nekem, miféle csodatápszerrel etetheti a maguk állomásfőnöke a malacát, hogy ilyen gyönyörűen fejlődik?! A válasz már ott lebegett a Béla ajkán, de Márta beleszólt: — Nem győzi csodálni, — mutatott rám komoly arccal, — hogy négy nap alatt annyival nagyobb lett az a malac! Nem akarja elhinni, hogy csoda történik . . . Béla lenézett a földre, nem felelt. Márta folytatta: — Mielőtt elutazol, megszerezhetnéd magadnak a főnökünk , recepjét. Bevezethetnéd Magyarországon. Vagyont kereshetnél vele! — Ez a főnök is eleget keres, — bólogatott Béla, — minden héten vesz tőlünk egy kis malacot és minden héten elad egy hízott disznót . . . Pedig az etetés alig kerül neki valamibe .. . Nagyon komolyan beszéltek, aggodalmasan. Csóválták a fejüket. Az uj vendég is érdeklődni kezdett, annak sem mondtak többet. Másnap nem volt nyugtom. Folyton a csodára gondoltam. Délután ment a kocsi a postáért. Felültem, látni akartam a malacot. Láttam, ötödik napja volt akkor, hogy megérkeztem. A malac — igaziban most már disznó — legalább nyolcvan kiló lehetett. Már nem is azt felelte érdeklődésemre, hogy: ui, ui. Azt mondta: röf, röf. A hatodik napon kilencven kilóra becsültem. A hetediken lefogadtam volna, hogy elérte az egy mázsát. A nyolcadik napon is elmentem megnézni, akkor már nem állt fel köszöntésemre. Aludt, szuszogott, csak néha mozdította meg a fülét, ha nagyon bosszantották a legyek. A kilencedik napon nem ment kocsi az állomásra. Több, mint egy órát gyalogoltam. Megérte. A disznó legalább száztíz kiló lehetett. Mondhatatlanul izgatott a rejtély. Házigazdáim csak a fejüket csóválták, hüm- mögtek, bólogattak. Csoda ez, — mondogatták — csoda, mondtuk az első napon, ugy-e, hogy csoda . . . Másnap el kellett utaznom. Nagyon bántott, hogy nem tudhattam meg a kiváló hizlalási módszer titkát, ami valóban vagyont ért volna. De mit tehettem? Az állomásfőnök nyelvét nem értettem, ő meg nem érti az enyémet. Mártáék kikisértek az állomásra. Volt még a vonatindulásig egy negyedóránk, odamentem a disznóólhoz. Búcsúzni akartam tőle, a csodától. ^De nem volt az ólban. Nagyon sajnáltam, hogy nem gratulálhatok neki a rekordhoz, amivel bárhol külföldön világhírre tehetett volna szert. — Már biztosan leölték szegényt, — mondtam szomorúan Mártáéknak. — Dehogy ölték, — felelt Béla — nézze, nézze, ott viszik! A főnökre és feleségére mutatott, akik buzgó igyekezettel noszogatták a százhuszkilós disznót, hogy feltuszkolhassák egy vagonba, amelyben nálánál még sokkal kövérebbre hizlalt disznók utaztak. — Figyelj csak oda egy kicsit, de ne feltűnően, — súgta Márta. Szivdobogva figyeltem. Úgy éreztem, megtudhatom a csoda titkát. Meg is tudtam. Mert a főnök ur és neje, — miután feltuszkolták a százhuszkilós disznót a vagonba, — letuszkoltak helyette egy másikat. — Mennyire becsülöd ezt az újat? — kérdezte Márta az urát. Béla összehúzott szemmel, szakértő módján figyelte: — Százharmincra, százharmincötre, — mondotta elismerően.
