Bérmunkás, 1935. július-december (23. évfolyam, 850-873. szám)
1935-11-16 / 867. szám
1935 november 16. 3 oldal BÉRMUNKÁS 1 1' SZILÁNKOK 1930 és 31-ben, mikor a krízis nyakunkba szakadt, úgy látszott, hogy a kapitalista rendszer összeomlóban van. A krízis lassankint elvesztette ijesztő ábrázatát, helyét a lemondással határos nyomott helyzet váltotta fel. Akik úgy vélték, hogy a kátyúba jutott kapitalisták elvesztik fejüket, beadják derekukat, csalódtak. Úgy látszik, hogy a társadalmi élet az emberi szervezethez hasonlóan emberfelettinek látszó szenvedéseken tud átmenni, mielőtt újabb formát ölthetne. Csodálatos megadásasl szenvednek, az éhhalállal vergődnek milliók, de nem gondolnak, nem hallgatják meg a tisztánlátók ujjmutatásait. A nyomott helyzet előnyeit a nagytőke felhasználta saját létének biztosítására. A már szinte kitöréssel fenyegető elégedetlenséget levezette egyrészt politikusainak nagyhangú ígéreteivel, másrészt pedig a létező éhezés redukálásával. A lecsukott gyárakat megindították meghányadolt emberi munkaerőt alkalmazva; a termelőképességet pedig megsokszorozva a tökélesbitett szerszámokkal. A krízisben utcára dobott termelők dacára a megnyitott gyárak tetemes termék mennyiségének, továbbra is az utcán maradnak. Továbbra is éheznek, mig a bentlevő termelők roskadoznak a tőlük kikövetelt emberfeletti munka terhe alatt. Mig a nagy lapok, a politikus fékerekkel összhangban zengenek ipari fellendülésről, növekedő osztalékokról, a termelést egyszerű számvetésben úgy látjuk, hogy még csak meg sem közelítik a szükségletek kielégítését. Charles Francis, a General Foods Co. alelnöke ötszáz ügynökét munkára buzdítva ezt mondja: “a múlt évben minden három ember részére csak egy nadrágot gyártottak; tizenegy ember részére egy felsőkabátot. Két pár cipőt egy felnőttnek, egy kalapot négynek. Kabát és ruha csak minden harmadik nőnek. Az utcán levő automobilok háromnegyedrésze négy évesnél régibb. Mezőgazdasági gépeing, romlottak. A lakóhelyek milliói primitívek.” Éhez a sajnálatos statisztikához a magunk részéről hozzáadhatnánk, hogy a közsegélyen élő millióknak ebből a szégyenletesen alacsony termékmennyiségből csak a “szerencsések” által eldobott rongy jutott. A krízis és nyomott helyzetben felülmaradt vállalatok ta- godhatatlanul megerősödtek s még “a régi jó világban” élvezett profitot is felülmúlja mai osztalék jaik. Másszóval a nagytőke meg- zsirosodott; hatalmának zsenitjén áll. A termelésben alkalmazott munkások száma következetesen fogy, mig a holnap bizonytalanságával küzdők tábora nő. A kérdés önkéntelenül jön: meddig tarthat ez a folyamat? S a válasz még közvetlenebbül áll elénk: mind addig, mig a munkás fel nem ismeri történelmi hivatását a termelés és szétosztás műveletének átvételére. Ezt tanitja az IWW idestova harminc éve. Ezt mondják az őszintébb közgazdasági szakértők. Ezt tárja elénk a szerteágazó, de egymásba folyó térA Townsend ajánlat és annak kivihetetlensége A washingtoni fehérházi cirkuszban a sok száz bohóc közül ki-ki válik, egyik-másik akik a hiszékeny nép tetszését, támogatását időről-időre megnyerik. A cirkusz egyik főszereplője, amely hetek-h ónapok óta vonja magára a figyelmet egy doktor Townsend nevű politikus, aki az Egyesült Államok lakosságának azon részét hódította meg, akik már közelednek vagy meghaladták a 60 éves életkort. Doktor Townsend egy nevetséges törvényjavaslata fekszik a kongresszus előtt, amely szerint minden egyén aki a 60 évet betöltötte havonta 200 dollár állami nyugdíjban részesüljön, az egyedüli feltétel csak azt követeli meg, hogy az illető semmiféle fizetet alkalmazást nem tart, s a 200 dollárt minden hónapban köteles elkölteni. Az erre a célra szolgáló öszeget két százalékos fogyasztási adó utján teremtenék elő. Sokan komolyan veszik és keresztülvihetőnek vélik eme javaslatot. Vizsgáljuk meg, hogy menynyiben lehetséges ily javaslat keresztül vitele: 1930-ban az Egyesült Államok hivatalos népszámlálásánál 10 millió 385 ezer és 26 egyén volt aki 60- dik életévét betöltötte. A javaslat szerint havi 200 dollárjával, havonta 2 billió 77 millió 5 ezer és 200 dollárt tesz ki, évente pedig 24 billió 924 millió 62 ezer és 400 dollárt. Ha a 60 éves életévet betöltők száma melési folyamat. Hogy az állatvilág legtökéletesebb fajtája az ember nem tudja ezt megérteni, ez a csodák csodája. S—n. 1930-tól nem emelkedett és nem is fog emelkedni, akkor is a kétszázalékos fogyasztási adó szerint, hogy a megkívánt összeget felhajtsák, csekély egy trillion, 246 billion, 203 millió, 120 ezer dollár értékű árut kell elárusítani. 1930-ban tartott népszámlálásnál a 60 éven aluliak száma 112 millió, 390 ezer 20 egyén volt, e szerint minden egyes férfi, nő és gyermek évente 11 ezer és 90 dollár értékű árut kell vásárolnia, hogy az összeg egybe gyűljön. Eme számok nevetségéessé, s lehetetlenné teszik Townsend javaslatának életbeléptetését vagy maradását. A washingtoni politikusoknak rágniok kell a cse- püt, hogy a heccen táplálkozó népet minél tovább az oruknál fogva vezethessék. Az ipari fejlettség, amely óriási léptekkel halad nap-nap után, sokkalta fontosabb lépésre kell, hogy kényszerítse a ma még a bohócokra figyelő munkásosztály óriási tömegeit. A mai társadalmi rendszer amelyben nyomor, szenvedés a termelő bérrabszolgák millióinak a része, ennek megváltoztatására nem elegendő társadalmi, munkanélküli, vagy aggkori biztosítás, még akkor sem, ha az keresztülvihető volna. Eme szomorú rendszernek a megváltoztatására, bármily nehezére is essék a munkásosztály és az uralkodóosztálynak, nincs más kivezető ut, mint a termelés a szétosztás eszközeinek társadalmositása. Erre törekszik az ipari Egy Nagy Szervezet s ebbe kell, hogy helyezze a bizalmát a bérrabszolgák milliói, s nem a fehérházi bohócok ravasz ámításaiba. vegő, tej. Most se tud többet. Vagy annyit se, mert akkor legalább egy kis receftöt is irt. — Hát orvosság ? . . . — kérdi az öreg ember. Az orvos ránt a vállán, de az ujjaival is értelmezi: — Nem kell . . . Az öreg asszony fölerőlködik a székről s olyan nagy meleg bizalommal nz az orvosra. Az orvos elérti a néma kérdést s megbiccentgeti a fejét: — Egy hónapig, legalább egy hónapig tej, meg levegő . . . Sok tej . . . Akkor erősödik s aztán irok egy olyan orvosságot, ami bizonyosan használ! Az öreg asszony lehunyja a szemeit. Arcán a ráncok elsimulnak. Mosolyog. Vájjon mit gondol ? Az ember nagy nyomatékkai odamondja: — Na, látod?! Hirtelen odafordul az orvoshoz: — Azt az orvosságot nem lőhetne most? — Nem. — Hát akkó — mondja kelletlenül — möhetünk is . . . Az asszony kezet nyújt az orvosnak. Az ember is. Mennek. A várakozószobából az orvos visszainti az embert: — Egy szóra! Az ember bizakodva int az asszonynak: — Mégis csak mögirja azt az orvosságot! De mög is fizetők neki duflán, ha használ! — s bemegy az orvoshoz. Az ajtó becsukódik. Az orvos elébe áll az öreg embernek. — Hát . . . azt hiszem — potyogtatja a szókat —, legjobb . . . hisz kend férfi . . . Jobb előre tudni mindent . . . Az öreg ember értetlenül néz az orvosra. — Már nem sokáig viszi . . . Négy, öt hét . . . Vagy annyi se . . . Nagy döbbenet száll az öreg ember lelkére: — Nem lőhet segíteni? Nem. — Semmiféle orvosság? . . . — Semmi. Az öreg magyar busán ejte- geti a fejét, miközben a kalapját lassan forgatja az ujjai között s nézi a pádimentumot, a pádimentumra igazított cifra cirádás szőnyeget, milyen sokféle ákom-bákom van rajta. Vagy tán nem is látja. Nem, mert olyan érzések vánszorognak a belsejében, melyek fátyolba vonnak körülötte mindent. — Hát akkó — s nyújtja bá- gyadozva a kezét —, Isten mögáldja az orvos urat! Az ajtónak fordul, fogja a kilincset. Az orvos rászól: — Hát a fizetség? — Milyen fizetség? — Amiért megvizsgáltam a feleségét! A magyar szembenézi az orvost. Az sugárzik a szeme tükréből, hogy hát ezért is fizetség jár? Hisz a bognár is megnézi a tört kocsit, de ha nem csinálja meg? . . . Ránt egyet a vállán. — Aztán mennyi jár az orvos urnák? — Három pengő. — Három? — Annyi. — Hm. A magyar benyúl a belső zsebébe. Kiveszi a bőrbukszát. Nyomja a kis pakfongombot. A kopott bőrmesterség kétfelé nyílik s az egyik rekeszből kivevődnek a kis ezüstök. Egy, kettő, három . . . Hát ezekért bizony nagy kár. Valósággal kidobódnak az ablakon. Semmiért. Mert mit kap értük? Semmit . . . Lám, a csizmadia megtalpalja a lyukas csizmát, az asztalos az eltört láb helyett újat fabrikál, a szabó meg foltot tesz a nadrágra ... s aztán tartja a markát! Az orvos meg csak néz, néz, egy-két szót ejt . . . Az is micsoda szó: “Nem segithetök” — s mégis három pengő. A kétkézi munkásember egy egész nap kapál érte .' . . Nem is állja meg, hogy legalább a fejét meg ne csóválja. Mert az már mégis csak valami! Az orvos bosszankodva kérdi: — Mért csóválja kend a fejét? — Hát csak úgy . . . gondoltam. — Mit? — Hogyhát mégis no . . . — De mit? A magyar viszafordul az ajtóból s megszegi a nyakát: — Hát azt uram, hogy gyönge mestörség ez az orvos űré! S hogy véleményének némi nyomatékot is adjon, az ajtót be akarja rántani maga tán ... de hirtelen meglátja az asz- szonyt, ki ott áll magamegadot- tan összekulcsolt kézzel . . . Erre az ajtót vigyázva huzza be maga után s lassan odaláb- ujjhegykedik az asszony mellé s az ő ujjai is összekulcsolód- nak . . .
