Bérmunkás, 1935. január-június (23. évfolyam, 824-849. szám)

1935-03-09 / 833. szám

2 oldal

BÉRMUNKÁS

1935 március 9.

SZILÁNKOK

CSAK A VAK NEM LÁTJA.

Állítólag — már ahogy mi tanultuk az amerikai kormányzati rendszert — három részre oszlik az ország kormányzata.

Első a törvényhozás, mely felöleli a községi, állami és szövetségi törvényhozó testületeket.

Második a végrehajtás, ami magában foglalja a bakter és polgármesterektől felfelé a kormányzókat s végül az elnököt.

A harmadik a bíróság.

A kormányzat mindhárom csoportja körül számtalan ezrek lebzselnek. Nem túlozunk, ha azt mondjuk, hogy az Egyesült Államokban több millióra megy a számuk, kik közvetve és közvetlenül élnek ebből az áldásos kormányzatból; közvetve és közvetlenül gondoskodnak arról, hogy élelemforrásuk valami radikális változás folytán meg ne csorbuljon.

Van itt azonban valami, amit a régi Roosevelt, elnökségének idején nagyon találóan “láthatatlan kormányzatnak nevezett. Bár abban az időben, mikor ez a kijelentés történt, ez a “láthatatlan kormányzat” vagy hétfejü sárkány, vagy bárminek nevezzük is, még csak gyerekkorát élte. Azóta, Taft, Wilson, Harding, Coolidge ideje alatt történtek intézkedések ennek a láthatatlan valaminek megszabályozá- sára. Érdekes, hogy minden kísérletük csak megerősítette azt, sőt sokkal helyesebben mondhatnánk: érintet lenül

hagyta. Nem azért, mintha egy természetfölötti erővel volna dolguk, nem is azért, mintha kísérletezésükből hiányzott volna az őszinteség. Egyes kivételes esetektől eltekintve őszintén próbálták meggátolni a nagytőke fejükre növését. Látták kérlelhetetlen bánásmódjukat a bérrabszolgák millióinak helyzetében; látták mint szorítják a hurkot a középosztály nyakára, mint hullottak el soraikból barátjuk, rokonaik, gyermekeik, hogyan nőtt ezen lehullottakkal a nincstelenek tömege, kiknek az iparbáró szava, kívánsága törvény. Látták a törvényhozó, végrehajtó és bírói testületek mindinkább lazuló függetlenségét s hogy egy Morgan vagy Mellon óhaja parancs a felsorolt közigaz- vatck minden ágának. Legmeg- kapóbb jelenség a világháborúba való lépésünk volt, mikor 120 millió nép akarata és vágya ellenére egy huszonnégy órán belül a nagy tőke parancsára “háborús őrület” tört ki az egész kontinensen.

Könyveket lehetne Írni az iparbárók hatalmáról, embertelenségéről, a mindenkori kormányzatra való befolyásukról. Ahelyett azonban hadd említsünk meg egy-két dolgot, hátha szociológiai búvárkodások nélkül is eltalálnánk a szög fejét. Mr. Nagytőkének bérrabszolgái sztrájkba mennek. Mivel itt akcióról van szó, a törvényhozókat összes beiktatott paragrafusaival együtt figyelmen kívül hagyva össze mérkőzik a mindennapi életünk egyedüli és legfontosabb tényezője: a szükségletek előállításánál foglalatoskodck. A gyáros és munkásai. A gyáros érdeke, hogy munkásai zavartalanul termeljenek. Ezt elősegítendő üzen a rendőrségnek, a bíróságnak, a kormányzónak s ha kell magának a szövetség elnökének. És amint látjuk a

kormányzat minden ága mozgásba jön. Sokszor duzzogva teszik ezt, azonban parancs: parancs.

Ha nem is kapna birói rendeletet munkásai visszarendelésére, ez csak udvarias áttolá- sa a munkások leigázásának más hivatalos közegekre. Végeredményében igazán mindegy, hogy a kormányzat melyik ága súlyt le a sztrájkoló munkásra. S ha mindezt ipari unio- nista szemüvegen nézzük, igy látjuk: A “láthatatlan ”-nak

nevezett erő és hatalom: ipari fenhatóság. Ennek növése elkerülhetetlen. Hatalma feltar- tózhatatlanul maga alá vonja az egész közigazgatást. Minden fórumnak és közegnek alkalmazkodnia kell kívánságához. Ezért nem akarjuk mi lefoglalni az iparbárók kormányzati rendszerét. Mi magát az ipart akarjuk átvenni a rablás jogán bitorlóktól; átvenni és működésben tartani a szükségletek kielégítésére.

Tudjuk, hogy óriási feladat, de azt is tudjuk, hogy minden helyes irányban tett lépés közelebb hoz célunkhoz.

NAGY MUNKA.

Mr. Claherty, az akroni AFofL munkásbasája jelenti Green-nek, hogy a múlt évben 1384 egyezményt kötött az akroni bószokkal. 90 Chartert adott uj helyi szervezeteknek. 341 unió shop; 345 unió elismerést és sok szóbeli egyezséget csinált. Nincs módunkban tudni a gumigyári munkások számát. De ennyi sok szerződés, unió elismervény meg Charterekről hallva úgy képzeljük, hogy Akron 3—400 ezer lakosaiból legalább is néhány millió uj tagot szerveztek az AFofL-nek.

KÖZTÜNK LEGYEN MONDVA. —

Annyit hallottunk mostanában a magyar kommunistákról, citálva, csipkedve, borzasztó politikai baklövéseket tulajdonítva nekik, hogy igazán kezdjük keresni őket. Persze a munkások között, mivelhogy a mi utunk többnyire ezen a tájon van. És uramfia, azt kell látnunk, hogy olyan helyen, ahol a munkás, mint munkás érezteti munkásvoltát — eltekintve egy pár révetegszemü komitól, ki ha levetné vörös álarcát, beillene nazarénusnak is — nincsenek. Lecsúszott üzletemberek, pártot játszó fi- csurok, torz intellektuelek és az ügynökségekből kiszorult gyűjtők, kikiáltók, kik egytől- egyig és valamennyien utaznak a jámbor munkásra — ezeket találjuk. Számuk elenyésző. Zajt csinálni? Ezt nem akarjuk elvitatni. Hisz ez a mesterségük. De mert nem találjuk őket a munka harcmezején és mi tanulságosan le vagyunk foglalva a kenyérharcban s az ipari szabadság üzenetének továbbításával, engedtessék megmondanunk: unalmas nekünk a politikai kóklerek minden fajtája.

KÉPTELEN VÁD.

A gyárosoktól sugalmazott hatóság mindenáron ránk akarja sütni, hogy sztrájkolóink idegeneket fogadnak fel őrszem szolgálatra. Ha ismernék vagyoni állásunkat! Nekik kívánjuk . . .

S—n.

Ha tudni akarja

KIK A BŰNÖSÖK a mai társadalmi rendszerben, nézze meg a new yorki előadást, március

9- én, este vagy március

10- én, délután a Bérmunkás Otthonban 1351 Third Ave.

A JÖTTMENT

Irta: Arthur Davies.

A Marsden-gyerek egy éjszaka hirtelen eltűnt. Amióta atyja halála után a gazdaságuk egyre jobban pusztult, Marsden Billy minden este részegen került haza. Ilyen részegség alkalmával összeveszett egy barátjával és olyan szerencsétlenül vágta a fejéhez a szódásüveget, hogy a barátja holtan esett össze, Billynek pedig menekülnie kellett. Ekkor jelent meg a faluban Saunders John, megvette a Marsden-bir- tokot, kielégítette a hitelezőket és az özvegy asszonynak a kisebb lakóházat élete hosszáig ingyen használatra meghagyta.

Marsdenné hatvan év körüli, csontos, rosszarcu, elkeseredett asszony volt, aki ezért a jó tettéért még jobban gyűlölte Saunders-t. Nem tudta a gondolatot elviselni, hogy az istállókban Marsdennek lesoványodott állatai helyén remek hizó- marha állt, a szekereket jól táplált, tisztán tartott lovak húzták, sőt Saunders a régi, düledező pajták és magtárak

helyébe a haladó kornak megfelelő gazdasági épületeket emeltetett.

Marsdenné egyetlen bizalmasa szomszédnője, Lovett Florence tanítónő volt, akinek kis háztartását szerény díjazásért Marsdenné látta el.

— Ez a “jöttment” — fakadt ki Marsdené megvetéssel — úgy henceg ebben a gazdaságban, amelyet a férjem tett naggyá, mintha fogalma volna a gazdálkodásról.

— Én úgy látom, hogy Saunders jobb gazda a mi embereinknél, — vitatta Lovett Florence, aki az egész faluban Saunders egyetlen hive volt, noha még sohasem beszélt vele. Látásból ismerték egymást. Ha az utcán találkoztak, Saunders megemelte a kalapját, de az ismeretségük nem terjedt ezen túl. Pedig Florence az ablakából, ahonnan egyenesen a szép, uj gazdasági épületekre volt kilátása, képes volt órákig elnézni Saunders épületeit, szép, tiszta fogatait és őt magát, amint fejét büszkén hátraszegve ment végig az utcán és csodálatosképen már nem érezte magát annyira egyedülállónak.

— Ha ez a férfi ilyen bátran és sikeresen küzd meg az ellenséges hangulattal és a szétzüllesztett gazdaság ezer gondjával, nekem sem szabad gyáván megfutamodnom, — gondolta magában.

Marsdené sokszor figyelte meg szemben levő lakása ablakából, amikor a lány hosszasan nézte a gazdasági épületeket és a körülöttük folyó munkát és rosszalással rázta a fejét.

Egy reggel újra azzal állított be Marsdenné a takarításkor Florence-hoz, hogy a falu legújabb pletykáit tálalta fel:

— A postán hallottam — mondta —, hogy ez a “jöttment” a bolondok házába csu- katta a feleségét, hogy szabadon azt tehesse, amit akar. Ki kellene innen seprüzni.

Florence haragosan fordult szembe az epés öregasszonynyal s igy szólt:

— Marsdenné, ha mégegy- szer bármiféle pletykát hoz Saundersről, nem engedem be a házamba, inkább majd magam kínlódom a takarítással, ha az iskolából hazajövök.

Az öreg asszony csodálkozó pillantást vetett a lányra s a vállát vonogatva magára hagyta. Hazament egyre ezt morogta:

— Ezt a szerencsétlen lányt is elbolonditotta a “jöttment!” De majd elintézem a dolgát!...

Délután az öreg asszony nem jelentkezett. Bizonyára megsértődött. Florence tehát a kezébe vette a tejesköcsögöt és átment Saunders gazdaságába, ahonnan a tejet szokta kapni. Csak a tehenész fia volt a majorban és kétségbeesett igyekezettel fejte a teheneket. Amint Florence-t meglátta, elpanaszolta neki, hogy az egész fejés a nyakába szakadt, mert atyja a kocsival bevitte Saunders urat a városba, ahonnan távirat jött, hogy Saunders ur felesége a tébolydában meghalt. A többi cseléd pedig még a mezőkön volt. Florence megtöltötte a tejesköcsögöt és visszaindult hazafelé. Furcsa érzés fogta el. Szinte féltékenységet érzett, amint arra gondolt, hogy ha Saunders beteg felesége meghalt, ő talán újra megnősül és asszonyt hoz ebbe a szép gazdaságba ... s az az asszony talán éppúgy nem fogja megérteni ennek az embernek a gyönyörű munkáját, mint az egész falu . . .

Amint a pajták mellett elhaladt, égett szagot érzett. Meg-