Bérmunkás, 1935. január-június (23. évfolyam, 824-849. szám)
1935-02-09 / 829. szám
2 oldal BÉRMUNKÁS 1935 február 9. SZILÁNKOK “KIK A BŰNÖSÖK?” Olyan olvasóink, kik bizonyos körülményeknél fogva nem állnak közel hozzánk, vagy foglalkozásuknál fogva nem is lehetnek tagjai egy ipari szervezetnek, mindazonáltal szeretik olvasni a Bérmunkást mint egy uj irány, vagy ha úgy tetszik, egy politikai sallangtól mentes proletár törekvés szócsövét, bizonyára úgy gondoltak a mostanában gyakran megjelenő célzásokat és hirdetéseket a “Kik a bünösök”-ről, hogy “hiszen az ő gyerekük s csak természetes, hogy minden anya szebeti saját gyerekét.” Hogy ettől a feltevéstől mentes legyen a “Szilánkok,” szabadjon itt leszögezni, hogy sem a kéziratot, sem az előkészítő próbákat nem láttuk. Igaz, hogy szerzőjét ismerjük, mint egyszerű munkást, ez azonban, sem semmi más nem tesz elfogulttá bennünket. Úgy vesszük a “Kik a bünösök”-et, mint az átlag szemlélő, ki rászánt egy estét ennek megtekintésére. Sőt még részleteibe sem kívánunk mélyedni. Ezt tenni, több térre volna szükségünk a megengedhetőnél. Vesszük tehát, mint egy kidolgozott, előttünk lejátszott műnek velünk maradt benyomásait: A darab anyaga a munkás közélet ismert anyaga, össze hordva, felépítve egy munkáskéz által. Fellengő elméletek különböző izmusok mellőzve. Főszereplői, a több beszédüek, utógondolat nélkül, nyíltan beszélnek. A gyáros, a munkás, a kormányzó és a cseléd, — az ágrólszakadt cseléd pirulás nélkül őszintén, az utóbbi a keserűség őszinteségével adja adott szerepének lelkét. Polémiának, sokoldalú elgondolásnak nem ad helyet. Ha van benne valami, ami szép, ami felemelő, ami lebilincsel az, az ismert anyag fondorkodás nélküli ösz- szehozása és prezentálása. A szédítő drámát váró, a mocsokból vagy húscafatokból mesteriesen konstruált drámához szokott, nem élvezete volna. Csak hétköznapi dolog: a munkás élete, a munkás és munkaadó viszonya, társadalmi és erkölcsi elhelyezkedése; a végső ütőkártya; a kapitalisták törvényének alkalmazása, mind, mind pőrén, leplezetlenül feltárva, hol derültséget, hol könnyeket csalva ki a szemlélőből. Olyasmi ez, mely akaratlanul mély nyomokat hagy a saját életét maga előtt mások által színpadon színdarabban megörökítve látja tragikusan emlékeztetve, önmagának, osztályának logikus életcéljára, a munkásszolidaritás szükségességére. Émelygős szerelmi epizódoknál, közhellyé ellapult népszínműveknél láttuk a közönség unottságát. De a “Kik a bűnösök” első felvonásától az utolsóig olyan várvaváró érdekelt várakozást ritkán tapasztalhattunk. Mert küzdelmüket, nyomorúságukat, ideáljukat látták és láttuk magunk előtt felvonulni, sok tanulságot, sok önfelismerést rejt magában. Ezért, ha bárkitől jönne is, értékes volna. S csak természetes, sőt megengedhető, hogy mint sajátunktól a tanulni akaró proletárnak — szeressük is. Az Egyesült Államok legfelsőbb bírósága manapság közbeszéd tárgya. Kilenc öreg ember fekete palástban talán önmagukkal is elhiteti, hogy ők a pártatlan igazság szószólói. Ha pénzről van szó, vagy korporációk érdekeltségeikről, kompetensek is. Tom Mooney, ki a külömböző fokú bíróságok szomorú kálváriáját megjárta, kinek ártatlanságát nincs egy komoly ember, ki kétségbe merné vonni, őket is felkereste. Azt hinné az ember, hogy egy ártatlan 18 évi bebörtönzése fellázítja ezeket a megtestesült igazságokat. Tévesen hinné. Az alsó bíróságok korholó megjegyzéssel elutasították ügyét. Nem igy az aranyérték bírálással, itt alkalmat adnak a spekulánsoknak milliókat kipréselni a börze játékosoknak, fülüket nyitva tartják a pénzistenek véleményeiről s aztán a felfújt tekintély apparátusával világgá bocsátják saját véleményüket. Mintha a munkát kereső rongyosoknak ez jelentene valamit. Mr. Woldman, egy feltűnést kereső ügyvéd, miután felsorolja úgynevezett korszakalkotó végzéseit ennek a csalhatatlan kis csoportnak, nagyképűen megállapítja, hogy nélkülük “az anarchia zűrzavara valószínűleg már régen romba döntötte volna összes intézményeinket.” Velük vagy nélkülük, a profit renszeren alapult ösz- szes intézményeink az anarchia folyamatában van. A tőke urai, a politikusokkal karöltve keresve-keresik az utat, módot, mely helyre hozná félre billent egyenletüket, a gazdasági erők túlsúlya, ipari fejlettségünk, a szaporodó tömegek létszükségletei és az a tény, hogy az embermilliók nem hajlandók éhhalállal pusztulni, képezik a faktumot, mely minden törekvéseiket meghiúsítja. Az egyedüli józan, logikus törekvés, mely a Woldmanok által rettegett anarchiából rendszert, ésszerűséget próbál kihámozni, az ipari unionisták mozgalma. Mi nem elképzelt felsőbbsé- gekben keressük az igazságot, tudva azt, hogy emberek, különösen elszigetelt környezetben élő emberek legjobb akaratuk’ mellett is képtelenek nekünk a forgatagban levőknek utat mutatni, még kevésbé vezetni. Hitünk szilárd a munka szolidaritásában, mely valóságot öltve, le fogja gyűrni a minden igazságtalanság kutforrását, a prof itrendszert. Mooneynak igazságot a munkások ipari megmozdulása fog adni. Ezt várja ő a hosszú évekbe futó unalmas órákban, ezet várja a börtön ablakán beszűrődő napsugárban, az ember legelemibb jogait, az egyéni szabadságot. Te munkástársam ki családod, barátaid körében szabadon mozogsz, emlékez, a californiai San Quentin börtönben egy őszbe vegyülő ember, ki életének virágát érted áldozta fel, várja, számlálja a perceket, az órákat, immár éveket, füleit a földhöz szorítva akarja hallani az ipari munkások megmozdulását, hogy velük, veled és valameny- nyiünkkel együtt ünnepelj a a munka diadalát, mely egyúttal az c kiszabadulását is jelenti. Hallod-e munkástársam? S—n. MINDAZOKAT, akiknél eladásra Bérmunkás naptár van kérjük, levél utján tudassák a lapbizottságot, hogy mennyire vannak azok elhelyezésben, hogy záros határidőt tűzhessünk a naptár agitáció lezárására, az elszámolások meg- ejtésére. A LAPBIZOTTSÁG. Megcsufolt apostolok (Folytatás.) — Eszetek ködülte tarló, amelyre rányáladzik és megkö- vesül butaságtok csigakocsonyája. Kidörzsölt ész kell, hogy a veszett sorsot megfogjátok, hogy a rudat visszanyomjátok. Éhkoppon kocog a fejetek, eszetek és ha nyomortól rigolyás asszonyaitok folyton jajgatva, ujfent kérődzve a fületekbe rágják, hogy alja emberek vagytok, mert ez sincs, az sincs, hát nem érzitek, e rongy- csácsogás: Ítélet a fejetek fölött?! — A borjú, amelyet világra segittek, nem nő hozzátok, mert eladjátok és ha vigyáztok rá, csak azért van, hogy nagyobb legyen belőle a sovány haszon. Hát tiveletek nem igy va- gyon-e ? Mégis csak mentek, végtelen sorban, ükapáktól unokákig, sápadtan és lesült arccal, a taposott utón, soha magasban, mindig árokban, sohasem hegytetőn, életből, örömből semmittudón és temetőkbe hulltok, hogy fabálvány se marad utánatok. Mindig csak akácos udvar, rozzant léc, izzadtság, kifordult ajtó földes padló, gerendás mennyezet, arasznyi ablak, savanyúság, utált krumpli, avas szalonna, marha-gond, szalma, acsu, ól, istálló és trágya meg piszok. — Hé! Hát mi a piszok? Föld! És ti folyvást földért a földön s majd földben a fizet- ségtek? — Jaj száll a mezőkön és te pór, a küzdelemben süket, a fölismerésben vak leszel és életed pocsétára rothad. Az egyetlen termő földről a pillés kenyeret mindig más asztalán szegik meg. Homlok ember elhallgatott. — Mienk vagy! Apostolunk vagy! — zúgott föl ezerszer is és újból. Már évek óta jártak az erdőbe, egyre többen, egyre szívesebben. Most is Homlok Ember beszélt arról, hogy mit kell tenni. — Tanulni és tanítani kell! — hangzott a végső megállapítás. Nagy csöndek zuhogtak a beszédre. Az arcok vágyásán lázba pirultak és a türelmetlen némaságban neszezett a gondolat, forrt az agy. A csöndesség hívőén várt. Suta Szem éhes izgatottsággal beledobta a karját a máglyafénybe, a Homlok Ember felé. — Ilyet mi is tudunk már, de te csak beszélsz és ütsz. Hát mi csak a hátunkat tartsuk? Hát hányszor jöjjünk ide ki, készülődő karokkal és hányszor kódorogjunk haza üresen, mint a kopasztott májusfa? Már nem hiszünk neked! Csak beszélsz, csak tüzelsz, de mi célod van vele? Ki akarsz lenni fölöttünk? Hová akarsz jutni a mi hátunkon? Neked esküszünk, ha kiadod a szót: gyerünk! — Suta Szem, te nagyon heves vagy a beszédben és nagyon tanulatlan a tanításban. Ha változtatni akarsz a sorsokon, először magadban szedj rendbe mindent. Érj meg, mint kalász a penge alá, ne vágyj frissen szedett szőlőre télviz idején. Mindannyian téritők és térítettek vagyunk. Tanulj, hogy majd téríthess. Ha hozzánk tartozik mind a vidék, akkor odaállhatunk azzal, hogy földet a talpunk alá! Munkánkért igaz bért! Emberségünkhöz tisztességet. Hát a ti tunyaságtok csak aljas gyanúra mozdul? — Nem hiszek neked, Homlok Ember! Nézz körül! Mindig többen és többen vagyunk. Nem olyan hosszú az időnk, csak az, amióta ide járunk. Már sokan mondjuk, hogy alakos a hangod, konkolyos a szavad, gubancos a szándékod és a hurok egyszer majd ráfonódik. Te tárgyalni akarsz, meg tanítani és kérni. De a jussunkért mi ütni akarunk és akasztani. A közülünk valót legelőször, ha lefogja a kezünk! Elég volt! Ha nem jössz velünk, akkor jobban ellenünk vagy, mint a puffadthasuak és a hajcsárok. A várakozás türelmetlensége végigzihált a tömegen. A nyugtalan fejhullámzások hangorkánt fújtak: — Becsap bennünket! Gyerünk a városnak! És minden szem rámeredt Homlok emberre, lehajtott fejére, szomorú szemeire. Lesik a mozdulatát. ő csak áll, arcát ibolyogva árnyékozza a máglya emelkedő és hunyó lángsora. — Ne ringassátok magatokat álomképekben, mint a játékból kitudott gyerek, aki kivihetetlen és kegyetlen tervekkel nyugtatja magát. Tisztán kell látni, nehogy véres vereségek bontsák meg sorainkat és rombolják le azt, amit keservesen építettünk. Ma már nem az elszántság a legnagyobb erő, nem a bátorság dönti el a küzdelmet. Kö-
