Bérmunkás, 1935. január-június (23. évfolyam, 824-849. szám)
1935-01-05 / 824. szám
1935 január 5. BÉRMUNKÁS 3 oldal A fascizmus fejlődési vonala A fascizmus célkitűzései mindenhol azonosak. A monopolkapitalizmus termelőfolyamata elé tornyosuló akadályokat társadalmi berendezésekkel kiküszöböli. A liberális kapitalizmus ezt a nevet azért kapta, mert a kapitalista termelési rendszer fejlődésének azon a szakaszán a termelés lehetősége és folyamatossága oly politikai intézményeket kívánt, amelyek a feudális társadalmi berendezésekkel szemben szabadabb szelleműek voltak. És ahogy a kapitalista termelési rendszer szerkezete a szabadversenyes kapitalizmusból a kötött formájú monopolkapitalizmussá változott, épp igy kellett a liberális társadalmi berendezésnek is reakcióssá átlakulnia. Ez az átalakulási törekvés mindenhol észlelhető, azonban országonként más és más a megjelenési formája. A “Marcia su Roma” és a német birodalmi gyűlési palota égése nem az egyedüli különbség az olasz és német fascizmus között. De bármennyire más és más forma között jelenik meg a fascizmus, egy közös tényező nélkül nem tud kibontakozni. Ez a közös tényező a tömegbázis. Az auszt- ro-fascizmus nem tud kibontakozni nemcsak az osztrák nácik s Heimwehrek közti nem is olyan súlyos ellentétek miatt, hanem főleg, mert a tömegbázis egyik fontos tényezőjét, a proletáriátust kénytelen volt fegyveresen leverni. Felmerülhet az a kérdés, hogy a monopolkapitalizmusnak, — amely a tényleges hatalmat és az állam egész szervezetét a kezében tartja, — miért van szüksége a tömegbázisra is? A kapitalista termelési rendszer fejlődésének természetes velejárója, hogy benne nemcsak a proletariátus szembenállása jut mind élesebb formában kifejezésre, hanem mindazok a csoportok, amelyek mint a feudalizmus csökevényei ismeretesek (kisparaszt, kisiparos, kiskereskedő) és az úgynevezett szabadfoglalkozásúak (ügyvéd, orvos, művész) mindinkább érzik a kapitalista rendszer fejlődésével rájuk is egyre jobban nehezedő nyomást, mely a monopolkapitalizmusban kulminál. Ez a tendencia a válság nélkül is kifejezésre jutott volna, ha ugyan el tudják képzelni a fejlődésnek ezt a folyamatát válságok nélkül. Annyi bizonyos, a válság ezt az elnyomási tendenciát még fokozottabban érezteti és ezáltal az említett csoportokon belül is kapitalista rendszer elleni hangulat alakul ki. Ezáltal a válságban vergődő kapitalizmus egyrészről a pro- letáriátus, másrészről a középrétegek folytonos támadásai folytán képtelen ismét egyen- sulyállapotba kerülni. Ne vonjuk le a következtetést abból, hogy ez a helyzet mily lehetőségeket nyújthatott volna, ha az elégedetlen középrétegek megnyerésére a munkásság ragadja meg a kezdeményezést és nem engedi azt át a tőkéseknek, hanem állapítsuk meg, hogy ilyen körülmények között a kapitalizmus termelni képtelen. Mi volt a tőkések taktikája? Meg kell hódítani a tömeget. Az eszközök nem fontosak. Szidják a tömegek a kapitalizmust ? Csökevényeit le akarják nyesegetni? Nem lényeges csak együtt legyenek akár a “La Carta del Lovoro,” akár a NSDAP programja, vagy más programok körül csoportosuljon a tömeg, de csoportosuljon és éles vonal válassza el a marxi programtól. A többi gyerekjáték. Ausztriában nem sikerült a tömegek egyfrontban való tömörítése. Az európai fascizmus felfelé való ívelésében egy kis törés. De végzetessé válhat. Németországban május 1-én lé- pet életbe az uj munkatörvény. Kibújt a lóláb. Ausztriában 1-én vagy 2-án kihirdeték az uj rendi alkotmányt. Kérdés, hogy megvalósítják-e? Spanyol- országban sem lesz most már olyan sima akadálymentes a felvonulási terület Madrid felé. Ami Olaszországban és Németországban sikerült, mintha az nem sikerülne oly tökéletesen a többi területen, ahol felfelé törekednék a fascizmus. Pedig tömegbázis nélkül nincs kifejlődési lehetősége a fasciz- musnak. És fascizmus nélkül nem juthat egyensulyállapotba a monopolkapitalizmus. Prognózis ? — Csak lehetőségek vannak. — V. S. — A kapitalizmus önmagát emészti meg Bár igaz, hogy sokan a gyáva munkásság között azzal válaszolnak arra a felszóllitásunk- ra, hogy jöjjenek velünk együtt harcolni a kapitalizmus ellen, hogy az felséges, hiszen a kapitalizmus úgy is elpusztul magától. Ez az elmélet leginkább mértékadó az SLP tagoknál s a harctól irtózó indiferens munkásoknál. Megválva az igazat, nagyon alkalmas érv a gyávaság és a tunyaság védelmére. Mi is beismerjük, hogy a kapitalizmus elpusztul, csak mink ezt gyorsítani akarjuk és mikor elpusztul, vagy elpusztítjuk, akkor tudunk egy jobb, tökéletesebb rendszert a helyébe tenni, melyet már ma építünk. Hogy milyen tehetetlen a kapitalizmus a saját életének meghosszabbítása, vagy megmentése terén, Felix Morrow, egyik polgári nemzetgazdász- nak egyik mondását kell idézni mely igy szól: “Én ismerek egy gyárost, aki meg van győződve, hogy a vásárlóképesség emelése az egyedüli megoldás, a munkanélküliségre, de ugyan akkor levágja a fizetéseket, mert önön magát akarja a bukástól megmenteni.” A mellett még figyelembe kell venni, hogy minden nagyobb üzemnek a vezetője, szintén igyekszik a saját bőrét, pozícióját, megmenteni az által, hogy a munkabéreket legalacsonyabban tartja, a termelési mennyiséget, képességet emeli, hogy több hasznot tudjon felmutatni. Mert ha nem, akkor menni kell neki is, mint az egy egyszerű bérrabszolgának. így csökken a vásárló képességünk, mélyebbül a krizis, pusztul a kapitalizmust támogató erő. Kellene, hogy szaporodjon az uj rendszert építők tömege is. — A hídról hozott be a rendőr, még tegnap. Nyolc hónapja nincs munkám. Már mindent megpróbáltam. Azelőtt a Vulkánnál dolgoztam. Szerszámlakatos vagyok. Családom Erdélyben él. Senkim sincs itt. Mindenemből kikoptam, lerongyolódtam. A szakegyleti segélyt kimerítettem. Már köhögök is. Legyöngültem. Szerettem egy lányt. Már három éve. Művezető az apja. Az anyja este kiutasított. Szédültem az éhségtől. Ahogy jöttem Budáról, mert a lány ott lakik, a Lánchídon arra gondoltam. De észrevették. Most meg rámolvasták, hogy nincs se lakásom, se munkám, hát a toloncházba visznek. De adnak-e ott enni? . . . — Nagy marha maga! — mondta mély meggyőződéssel egy vastaghangu kocsis. — Ha én fiatal lennék . . . Nekem állna a világ. Gyáva maga, az a baja. Ha kijön, keressen meg a Telekin, a standon, majd útbaigazítom. Én holnap úgyis kikerülök. Nincs bizonyíték ellenem. Semmit sem találtak a lakásomon. A gyanú pedig nem számit. Igaz-e ? A forradásos arcú megveregette a hátát helyeslése jeléül. — Na ja, csak nem vagyok bolond, hogy a szájrét a lakásomon tartsam. Különben is, nem én hilóztam. Három uj vendég lépett be. Kettő tökrészegen elnyúlt a padlón, a harmadik pedig, lakk- cipősen, elegáns kék zakóban, divatos nyakkendővel, kényeskedve vonult el a legtávolabbi sarokba. — No, fiatal ur! Hogy vág a bajusz? — kezdte ki ezt a forradásos arcú. — Mikor visznek kihallgatásra? — Reggel, ha jól megy, délben. — De, de ez borzasztó! Hol lehet itt aludni? — Ne csináljon itt mókát! Minek a muri? Dőljön le a pádra és durmoljon, ha tud. Mit csinált ? — Kártyáztam. Vissza akartam hozni a veszteségemet és elúszott minden. — Mennyi? — Nyolcvan millió, körülbelül. — Honnan való? — Az irodából. — Két év. — Az apám majd fizet, ha muszáj. — Hát akkor könnyű magának. Az udvar felől hangos lódobogás hallatszott. A lovaskészültség vonult be. A zajra két alvó fiatalember riadt föl. Lassan ők is beleegyedtek a diskurzusba. Az egyik, rongyos katonakabátban, elpanaszolta, hogy tizennyolcéves korában elvitték katonának, a világháborúban haslövést kapott, elgyöngült és azóta nem tud hely re jönni. — Falusi gyerek vagyok. Csak lődörögni tudtam a föld körül. A testvéreim elmartak a háztól. Nem volt nyugtom. Feljöttem ide és lezülöttem. Betörtem. Rajtacsiptek. Már volt annyi pénzem, hogy otthon földet vehettem volna rajta, de a társam meglopott és egyedül nem tudtam dolgozni. — Engem is a háború tett tönkre! — vágott bele a másik, egy őszeshaju, bandzsalsze- mü. — Mert én szakmunkás voltam. Megéltem. Rendes embernek ismertek. Szerettek a gyárban. Már felügyelő lehettem volna. Két családom is lett. Aztán jött tizennégy. A feleségem a hadisegélyből nem tudott kijönni, mással költözött össze. Mindent megtudtam. Inni kezdtem. A gyárból kitettek. Minden hiába volt. Nem kaptam munkát. Ágyrajáró lettem. Nem volt mit ennem és elloptam a nappaliak ruháit. A két részeg hortyogott. A sikkasztó ékszerügynök hüp- pögve sirdogált. A forradásos arcú notórius betörő a kocsissal beszélte meg leendő együttműködésüknek részleteit. Az öngyilkosjelölt már velük volt. A harcsabaj uszu alkoholista még álmában is böfögve szitkozódott. Az elegáns kártyás karikás szemmel révedt bele a villanylámpába, amelynek fénye még gyürödtebbnek mutatta a két munkanélküli rongyait. Hirtelen szörnyűséges ordi- tozás verte föl a csöndet. A szomszédos folyosón a mentőápolók egy őrültet cipeltek a rendőrorvos szobájába. A szerencsétlen torkaszakadtából kiabált: — Gazember a világ! Mindenki őrült, te is bolond vagy, vén mihaszna . . . És az üvegablakos ajtón át a főfelügyelő őrizetesek látták, amint egy duzzadt, vörösképü elmebeteg az ajtónál posztoló rendőraltisztre mutat és vigyorogva belecsap öklével a vasrácsos ajtóba.
