Bérmunkás, 1935. január-június (23. évfolyam, 824-849. szám)
1935-05-25 / 844. szám
1935 május 25. BÉRMUNKÁS 3 oldal SZILÁNKOK JOGÁSZAT. Nekünk egyszerű munkásoknak nem is szabad volna ilyen tárgyról beszélni. Mit értünk mi a törvényekhez, pláne annak magyarázatához ? Hétszil- vafás nemesi sarjból, kitömött zsebbel juthat valaki odáig, hogy napi életünket körülszőtt paragrafusokkal közeli ismeretséget szerezzen s hogy diplomát kapjon, mely a jogász névre feljogosítja. Pedig oly sokszor ütközünk bele kenyérutáni futkozásunkban. Mi azonban a törvénnyel úgy vagyunk, hogy mindig csak a nehezebbik vége jut. Akik alkotják, éppúgy mint akik magyarázzák, .a kerítésnek azon oldalán vannak ahol napos. Ha vannak is fellegek, vagy zivatarok az ők oldalukon, azok vagy mondvacsináltak, vagy képzeletbeliek. Jönnének cáhk a mi oldalunkra (hejh pedig jön az idő!) a ránk erőszakolt paragrafusok villámteli, folyton dörögő mezejére, meg tudnák, mit jelent drótszöges kerítések között kikanyaritani egy életet!... Egyszerű felfogásunkkal úgy értjük a jogászatot, hogy a természetes életet élő ember Matuzsálem korát megjárhatná ezen a sárgolyón, az egy- másbecsülés egyenes utján, mig egyszer szüksége lenne a felfújt hólyagok által megirt törvénykönyvnek bármely kitételére. Természetes, ha arra gondolunk, hogy a nálunknál gyöngébbeket saját előnyünkre kihasználjuk, a szépen kicirkal- mozott jogi és büntető törvénycikkek kéznél vannak. Majdnem, sőt egész bátran azt mondhatnánk, hogy a munkásjogok nemlétezők. Nincs egyetlen paragrafus az országot kormányzó törvényekben, mely emberi jogot proklamálna. Egyenként és összességükben a magántulajdon védelmét, a rablás jogát magyarázzák. Ami itt-ott mégis észlelhető, mely valamelyes szint ad életünknek, -értve a munkás mozgási szabadságát, az életanyagot fajunk reprodukálásához, nem írott törvénykönyvek adták nekünk. Hosszú nehéz munkásharcok, az áldozatok sok ezreinek vére kényszeritette ki a munka szerszámjainak bitorlóitól. Eme elmefuttatásunk e lap olvasói által már szinte ismert “vadember,” egy clevelandi nyomán jön. A Terminal Tower eggyik sztrájkolónője, kit gyakran látott az ipse a pickettelők között szerencsétlenségére egy külföldi származásúnak a felesége. A mi buta törvényhozóink pedig úgy okoskodtak, ha egy itt született nő férjhez megy egy külföldihez elveszti az itteni születésével járó jogokat. Másszóval letagadják, hogy itt született. Más országba szintén nem mehet még a férjével sem. csak engedéllyel (ha kap.) Talán a holdba mehet. Ott tud- tunkkal még nem hoztak tiltó törvényt. Ezt a górdiusi csomót akarja megoldani a sztrájkoló Ba- kovich mtársnő polgárlevél szerzéssel. Igen ám, de ő sztrájkoló, még hozzá TWW sztrájkoló s a sztrájkolok védnöke, helyesebben nemezise, a buta tökfilkó kapitány pedig úgy tudja, hogy az IWW kommunista szervezet. Az ő sötét koponyájában kevés szürke anyag van a mozgalmak megítélésére. A vizsgát megejtő biró szerint “tudomásommal az IWW semmi egyéb, mint egy munkásszervezet” nem tud beszivárogni agyába, ő megmondta a sztrájkolóknak, hogy “az IWW egy kommunista párt,” viszont a sztrájkolok állítása, hogy “másról soha nem hallottak mint munkáskérdésekről” nem lehet meggyőző egy megvadult üres fejnek. Hogy egy besúgó fenevad vagy egy tisztességes munkásasszony szava merre billenti a vizsgáló biró döntését, az még a jövő titka. Eggyet azonban láthatunk a fent jelzett esetből is, hogy a jogász foglalkozás az emberiség gyöngébbjeinek keserveiből él s hogy egy ésszerű társadalmi élésben jó időre kaphat alkalmazást a mai jogászsereg az urak felhalmozott törvényeinek lomtárba helyezésével. Az ország heréi nagy zajt csinálnak a bonusz körül. A volt katonák, kiknek eget-föl- det Ígértek mielőtt a vágóhidra vitték őket s visszaérkezésük óta pedig nagyrészük közsegélyen tengődik, alkalmasak arra, hogy kinjukból karriért építsenek maguknak a parlament élősdiei. A bonusz azonnali kifizetése esetén lélekzetet kapnak néhány hónapra vagy egy évre s aztán ismét elfoglalhatják helyüket a közsegély listán. Az uj pénz nyomást ellenzik a pénzmágnások, mert azért nem kapnak adóslevelet a kormánytól. Az öt billiós kormány kölcsönre szívesen folyósítják a pénzt, gondolva az unokáink és dédunokáink eladó- sitására. A hülyék. És a vakok. Nem értik és nem látják az űrt, mely napról-napra mélyül, hogy elnyelje ósdi rabló pénz- rendszerüket. Angas, a katonából átved- lett angol közgazdász úgy látszik, jel fizetőnek találja az itteni gazdasági vajúdás le- gyezgetését. A múlt évben irt egy füzetet; jövendőit. Pénzt csinált. Igaz, hogy kissé kitolódott a megjövendölt fellendülés. Sőt még a mai is tiszavirág életűnek látszik. A részvények árainak, adósleveleknek drágulása ideges jelenség. Mindazonáltal jelenség, melyet nem kihasználni, bűn volna. Egy újabb füzettel tehát ismét a porondra lépett; a felborzolt idegeket simogatja és fogadjunk, hogy jó summát fog kiemelni a meggazdagodásra vágyók zsebéből. Barnum, a hires cirkusz direktor mondta, hogy “minden pillanatban születik egy uj “sucker.” Ezeket jött át letejéltetni. A jelek szerint lezajlott a General Motor munkásainak megmozdulása. Úgy lett, ahogy előre láttuk; a kormány megbízottjai az AFofL csahosaival a “nesze semmi fogd meg jól” formulát cifra köntösbe bujtatták s ünnepélyesen tűzték a gomblyukába a munkásoknak és azok vissza mentek dolgozni. A hírek szerint voltak aka- dékoskodók is. Node, egy ilyen szép műveletet nem szabad megzavarni holmi radikálisoknak. Mr. Dillon a főkufta, kirúgással megfenyegette az utóbbiakat. Nincs kétség, hogy meg is tenné. Nem azért, mintha bátor volna, de a gyárosok pribékjei s ha kell a rendőrség, katonaság mögötte áll és rendnek kell lenni. S—n. látni, amikor először találkozik Marival! Néhány nap múlva azután ez is bekövetkezett. Vasárnap estefelé volt, amikor a földszintiek hazafelé jöttek s a kapuban találkoztak Marival, aki kiöltözve sietett kifelé, ahol már a tűzoltója várta. A mél- tóságos asszony a balkonon olvasott és éppen most tette le az ananáz-illatu francia regényt, amikor észrevette, hogy Mari találkozik a kapuban a földszinti asszonykával. A méltóságos asszony kihajolt az ablakon és szivdobogva figyelt. Mari büszkén, boldogan libbent el az asszonyka mellett, fején a csodálatos kis kalappal. A földszinti asszonyka megdermedt és a szakácsnéra bámult. Csak nézte az ide-oda libbenő kis kalapot s még azt is látta, hogy a rácsoskapun kívül Mari a tűzoltójához simul, rámered a szeme és hallotta, hogy boldogan mondja: — No, István, mit szól a kalapomhoz ? Azután kedveskedő, szelíd brumogás verődik be. — Ánnye! Úgy passzol a fejedre, mintha világéletödbe nagyságos asszon lőttél vóna! A méltóságos asszony felkacagott s a fiatalasszony tekintete a balkon felé rebbent, öszevillant a két pár asszonyszem, az egyik felülről kihívóan, a másik lentről meghök- kenve, amikor a méltóságos asszony szép szőke fejét gőgösen, hűvös daccal megemelve, bevonult a balkonról. A fiatal asszony égő arccal rohant be a lakásba. Leránci- gálta fejéről a kalapot, ledobta az asztalra s görcsösen felzokogva kiáltotta: — Nekem többé ez a kalap nem kell! — Hiszen olyan jól állt — nézett rá ámultán a fiatal férj, aki eddig a házassági szcenári- umnak csak kellemes fordulatait érezte. És amikor másnap a takarítónő jött parkettet súrolni, oda- nyujtóttá felé a kalapot: — Magának adom ezt a kalapot, Linka! Vigye el és használja. Kis, piszkos, kopottasán öltözött leány volt Linka. Formás teste volt és a szép kék szemét úgy tudta mereszteni, mint valami fiatal borjú a zsendülő réten. A kalapra valósággal rémülettel nézett. Az arca kipirult s hebegve mondta: — Hogy a nagyságos asz- szony nekem adja? Ezt a gyönyörűséges kalapot! De aztán elszomorodva szólt: — Hogy viselhetném én ezt? Nincs nékem ehhez való ruhám ! — Azt is adok — felelte a fiatal asszony elszántan. — Van nekem olyan, amit odaadhatok. Csak az a kikötésem, hogy a kalapot ebben a házban viselje. Ha idejön, mindég tegye föl. A munkához levetkőzhet. És Linka másnap, harmadnap is bevonult a csodálatos kalapban. Tisztán, rendesen föl is öltözött, szagos szappannal mosdott és a lépcsőházat elárasztotta a kétes illattal. Negyedik nap a méltóságosék szakácsnő ja észrevette. Hüle- dezve nézte Linkát s pár perc múlva rohant be az asszonyához. Kezében tartotta a remek kalapot és pityergő arccal hajította le az asztalra. A méltóságos asszony dühösen nézett rá: — Hát magát mi lelte? Mari a kötőjét a szeméhez emelte és sirva kiáltotta: — Az a rongyos, az a borzas Linka, aki a házba takarítani jár, akkurát ilyen kalapba jönmegy! A földszinti lakóné nekiadta. Én a fejemre nem tőszóm! Csak nem járok egyforma kalapba azzal a kis piszkossal! A méltóságos asszony fanyar mosollyal nyúlt a kalap után. Nézte, megsimogatta. Az ő lelki egyensúlya már rég helyreállt. Egy másik kalapcsodát talált. A kalaposné megesküdött, hogy csak még egy van belőle Párisban, a spanyol nagykövet felségének. Úgy nézte most a kis kalapot, mint valami gyengéd emléket. Felállt, a kalapot betette egy szekrénybe, ahol elhervadt ifjúkori relikviák szenderegtek. Csak Linka élte teljességét és szépségét. Napról-napra csinosabb lett. A kalap vitte, röpítette, szárnyakat adott neki. És egy szép napon lihegve állított be a földszinti asszonykához: — Nem gyüvök többet, nacs- csága kérem. Egy kereskedő vesz el és én ülök a kasszába. Búcsúzni gyüttem, mert két hét múlva esküszünk. Hálás pillantással nézett a fiatal asszonyra és sugárzó arccal folytatta: — A kalap tötte, kézit csókolom, mert azelőtt az ördög se nézött rám. Már ment is. Röpült az első emletre, majd a másodikra. Tétecsicseregve a házat friss boldogságával. Mikor a méltóságos asszony meghallotta, elálmélkodott. Sóhajtott egyet s csak ennyit mondott: — No lám! És elgondolkodott busongva, életről, emberekről, boldogságról.
