Bérmunkás, 1935. január-június (23. évfolyam, 824-849. szám)
1935-05-18 / 843. szám
1935 május 18. BÉRMUNKÁS 3 oldal SZILÁNKOK Azoknak vigasztalására, kiknek unott dolog a munkásélet árnyoldalának folytonos festménye, álljon itt egy kis kép, melyet igy is cimezhetnénk: “ideális csavargók.” Mielőtt tovább adnánk, saját igazolásunkra szerényen megjegyezzük, hogy a munkáséletnek rózsás oldalai csak az elképzelés honában vannak. Ami megközelíti, vagy sejteti velünk, hogy milyen is lehetne az, itt-ott megnyilvánul manapság a munkás tömegakcióiban, nyers bérharcokban, hol pillanatra felszabadul, társakat lelt a munkásérzés, a munkásvágyak gondosan elzárt valója. Ezekután élvezzük, milyen formában rendezik a májusi, tüdőtágitó sétányokat. Neked munkástársam, ki számtalan mértföldeket gyalogolsz naponta egyik munkásfelvevő irodától a másikig, üres zsebbel és üres hassal, üres reményekkel, még üresebb meghatáározással emberi rendeltetésed illetőleg, jó lecke lesz. A déli erdei munkások zsírjából elhájasodott Frank May szinültig megtöltötte kofferját, az úri renyheségtől elpu- hultak testedző hires profesz- szorját bízta meg egy mintacsavargás megszervezéséhez Megtudjuk ebből, hogy az üres zseb, üres gyomor, üres szórakozás idejét múlta a ma divó bőség korszakban. Hisz annyi sok van a jóból, hogy igazán dőreség nyomorogni, pláne éheztetni a testet. Pezsgő, skót és ir pálinka, zene, szép lányok adják a színezetet a modern csavargásnak. Látjuk, hogy a déli 69 éves erdőmágnás 3 ezer dollár fogadást tesz és még 13 ezer dollárt ajánl fogadásra, hogy a 325 mértföldes célpontig nem csak hogy kitart, de ő vezet. Ezen kitartásához, az esetleges csüggedést elűzendő egy kocsi rakományban találjuk a kitűnő italok mellett az étvágy gerjesztő ételek választékát ; egy zongorát, egy rádióénekest, egy zeneszerzőt, ki a költői májusi sétány virtusát “nem, nem, ezerszer nem” cim alatt hangnemekbe és dalszövegbe van hivatva ontani. Nem kell azt gondolnunk, hogy egy ilyen szépen nekiindult mutatvány észrevétlenül történik meg. New York sok milliós lakosú, közsegélyen tengődő több mint egynegyede egy pillanatra elfelejti buját-baját, ujjongva áll nagy érdemű polgármestere mögé, ki boldogan süti el fegyverét, jelezvén a díszes társaság formális indulását. Elképzelhetőleg cifraruhás lányok fognak rózsát szórni az ut göröngyeire, nehogy elegáns cipőjük az útra tolakodott kavicsok martalékává legyen. Félmeztelen üde lányok egyiptomi táncokat lejtenek; a májusi langyos est ragyogó csillagai rájuk ragyognak: ime sárgolyónk vickándozó, ujjongó, legnemesebb teremtményei, ötvennégy, jól összeválogatott kedvenc társaság rójja a hosz- szu mértföldeket pezsgő, dal és hangvirágok kíséretében. A déli erdei munkások bizonyára felsóhajtanak imigyen; “ezért érdemes volt nyaktörő izzadá- sunk, koplalásunk, gyerekeik vadonban tartásuk, mert jó urunk, Mr. May bemutatja a világnak, hogy kell elkopott sejtjeink árát a testedzés szimbólumává avatni.” Nekünk pedig gyarló szemlélőknek, majd mikor a “nem, nem, ezerszer nem” édes melódiája uton-ut- félen a fülünkbe fog zúgni, emlékeznünk kell, hogy mindezt a kellemességét az erdei munkások kihizlalt mágnásának, az “ideális csavargók” megszervező ötletének köszönhetjük. “TÚLBUZGÓ.” A múltkoriban irtunk a clevelandi “vadember”-ről. Egy sztrájkoló takarítónő karját próbálta kicsavarni. Rövidesen rá Sütőt, Mahlert és Thomp- sont fogta el. Ezek megsértették a polgári erkölcsöt, mert kalapot emeltek a picketelő takarítónőknek. Egyenkint és tömegesen sokra megy ennek a “túlbuzgó” rendőrkapitánynak, amint piszkálja és üldözi ezeket a nőket. Chester Zook, egy az autójára illesztett felírással hirdette a takarítónők támogatására készülő összejövetelt. Meglátva a felírást, — mint a bika a vörös szín láttára — felbőszült. S hogy ezúttal megossza a babért egy közelben levő közrendőrt figyelmeztett, “itt rendsértés történt.” Persze, egy ilyen figyelmeztetés a kapitánytól elfogatási parancs. Ezt az ökör is tudja. Csak a kapitány nem. A mi vademberünk még nem fejlődött fel az ökörig. RAKONCÁTLANOK. Toledoban 600-an követelést támasztottak a General Motor Co. ottani telepén. Nem kapták meg. 2.200-at húztak ki onnan sztrájkra. A General Motor szemtelenségnek minősítvén a dolgot. Clevelandban és más helyeken lezárja telepeit, vagy sztrájkot rendez a unió vezérekkel. Állítólag erről mit sem tud Green, az AFofL feje. ő most pusziszkodik Washingtonban a Kereskedelmi Kamara és más hasonszőrű előkelőségekkel. A dolog lényege az autó szezon hanyatlásából datálódik. A piac és a raktárak tömve vannak. A nagytakarítás ideje elérkezett. A zavargásra hajlandókat kiszortirozzák; a munkásoknak alkalmuk van sztrájkolni; Greennek alkalma van békiteni, Rooseveltnek dul- fulni, a szenátoroknak s más nagyságoknak bemutatni, hogy szivükön viselik az ország ügyét. Ez egy elegáns parádé. Az autóipar rabszolgái igy adják a zenét a majomtánchoz, így fizetik az árát az ipari szervezettől való távol maradásuknak. S—n. OPEN FORUM Los Angeles Californiában az IWW rendezésében az IWW Hallban, 280 Lang Bldg. 212 S. Spring St. minden vasárnap este 8 órai kezdettel. Belépő dij NINCS. Kérdések. Hozzászólások. OlvasdaBérmunkást! vedt, egy másodpercet hallgatott, aztán nagyon csöndesen, kicsit a mentegetődzés hanglejtésével mondta: — Tehetek én arpól, ha meghalok ?! Művész urban meghűlt a vér: — És ennek kell adós maradnom a borravalóval! Pfuj! A gyilkosság férfiasabb dolog! Cigarettára gyújtott. Jár maga kávéházba, Jean? — kérdezte. — Hogyne, este nyolctól reggel hatig. — Mint vendég? Az öreg megránditotta a vállát. — Nem. Jártam valaha, de egyszer egy kolléga nem fogadta el tőlem a borravalót. Akkor rájöttem, hogy az olyan embernek nem való kávéházba járni, aki nem ur. Mert ur az, akitől egy pincér nem fogad el borravalót ? Az főzzön otthon gyorsforralón magának. Na nem? Művész ur akaratlanul újra végigtapogatta a zsebeit. — Főzhet a felesége is, — mondta a művész ur bárgyún, — annak sem kell borravalót adni. — Jeannak nincs felesége. — És gyereke? A vén pincér elámult: — Ha nincs feleség, honnan lenne gyerek? A három asztallal odább ülő vendég ekkor elkiáltotta magát: — Fizetek! Jean a kávéház végében cigarettázó főpincérhez sietett. — Rudolf, a nagyságos ur fizet! A főur feláll és a művész ur valami olyasmit olvasott le az arcáról, mintha azt kérdezte volna Jeantól, hogy talán ő adott kölcsön neki, hogy fizetni tud. Ezt a feltevést igazolta az, hogy Rudolf a művész ur asztalához ment, készségesen szétnyitotta a hatalmas tárcáját és maliciózusan megkérdezte: — Mije volt művész urnák? Művész ur elpirult. — Már megbeszéltük, — dadogta —, hogy csak holnap egyenlítem ki a számlám. — Persze, “hol-nap” — ismételte a főur. Jeanra kacsintott. — Holnap kapod meg, Jean. Művész ur szégyelte lehunyni a szemét. Elhatározta, hogy többé nem kártyázik. Egy pillanat alatt sok mindent elhatározott. Többek közt azt, hogy három világsikeres olajat, két templomi freskót, harminc remekművű rézkarcot fog a jövő hét végén megalkotni. Ezeken kívül pályát változtat. Elmegy bankvezérigazgatónak és valami mesterséget is tanul, mert szellemi pályán nem érvényesül az ember. Ez mind oly rövid idő alatt fogamzott meg az agyában, I amennyi addig telt el, mig Rudolf megismételte Jeannak: — Holnap kapjuk meg, Jean. Érted ? Művész ur fel akarta rúgni az asztalt, e helyett azonban nagy gyerekesen ezt mondta: — A borravalóval nem szoktam adós maradni. A másik vendég elment. Jean felemelte az elhagyott asztalról a tálcát és a konyha felé indult vele. — Mondja csak — mondta valami más helyett a művész ur, •— ki fog a maga koporsója után menni, ha nincs gyereke? Jean megállt a művész ur asztalánál. A kezében reszketett a kiivott poharakkal telt tálca. — Nem tudom,—mondta — nem ismerem őket. Ha otthon laknék a falumban, tudnám. — Ezt nem értem, — mondta művész ur. — Falun mindenki ismeri egymást. A sirató asszonyokat is ismeri az ember, akik pénzért őrzik a halottakat éjszaka, meg menni szoktak a magányos halott kocsija után. Pesten nem is tudom, hogy vannak-e sirató nénik. — Na és az eszébe sem jut, hogy a vendégei elmennek a temetésére ? Jean a tálcát az asztalra tette a kezéből. — A vendégeim?! Művész ur a tálcára nézett. I Negyven fillér csillogott rajta a kiloccsant vizben. — Miért jönnének ki? . . . Engem elintéznek a borravalóval. — Na, hát én kimegyek — mondta kétségbeesetten a művész ur. Az öreg Jean a művész urra nézett, aztán felemelte az érintetlen poharakkal telt tálcát előle és a konyhába ment. Művész ur elpirult. Mi akar ez lenni? Jean a szomszéd asztaltól elhozott poharakat hagyta az asztalán. Figyelmeztetés ez, hogy inkább borravalót adjon, mint sirató nénikék helyettesítésére vállalkozzék, vagy meghatódottságában tévesztette össze a tálcákat az öreg? Jean visszajött. Néhány percig szótlanul állt művész ur asztala mellett, aztán ezt kérdezte : — Ki tetszik majd jönni?! — Mondtam, — felelte szigorúan művész ur. Megint hallgattak, majd Jean igy szólt: — Nagyon árt az egészségnek az állandó éjszakázás, művész ur. Tetszik látni, a sok virrasztás miatt vagyok ilyen rozzant én is. Művész ur tétován felállt. Jean ekkor a tálcán csillogó két huszfillérest kikaparta a vizből és ezt mondta: — Alássan köszönöm, művész ur — és fehér kabátja zsebébe csúsztatta a borravalót. ii»rirr
