Bérmunkás, 1934. július-december (22. évfolyam, 799-824. szám)
1934-11-24 / 819. szám
2 oldal BÉRMUNKÁS 1934 november 24. SZILÁNKOK SZINDIKALIZMUS. Marx Károly és követőinek a tudományos szocializmus megalapítása, illetve annak körvonalazása, annak idején, úgy tűnt föl a szenvedő proletáriá- tus látterén, mint az egyedüli ut, mely uj világrendet van hivatva kidolgozni. Nagy tömegek csatlakoztak zászlajukhoz. Ez majdnem kivételesen az európai népmozgalmakra áll. Az amerikai kapitalizmus gyors fejlődése egyrészt nem adott időt a dolgozóknak az önelemzésre, másrészt a folytonos kiterjeszkedés a világpiacokra azt a látszatot keltette, mintha az itteni termelők nagyobb részesedést nyertek volna a termelt javakból. Holott ennek éppen az ellenkezője volt itt mindég: Az európai munkás alacsony fizetése dacára nagyobb részt kapott fizetés formájában. A világháború által kikény- szeritett gyorstermelés meghonosítása redukálta az amerikaiak világpiacát s most, mikor csak saját fogyasztásunkra termelünk, látjuk, mily elenyésző kis rész jut a dolgozónak a nemzeti vagyonból. Innen a kiábrándulás; innen a fogékonyság a rendszer változtatására. Néhány an, kik az itteni gazdasági élet lüktetését figyelték, hovafejlődését megértették, az IWW elvinyilatkozatába fektették le a rendszer kritikáját s annak antitézisét anélkül, hogy végig élték volna azokat a kísérletezéseket, melyek odaát annyi sok életenergiát emésztettek fel. Odaát a marxizmus milliókat hódított meg. Lávaszerüen magával sodorva a kispolgári elemeket és a lecsúszott intellektueleket. Az eredmény a marxizmus elposványosodása lett. Azután jött a francia sor- vell. A parlamenti szocialisták kiküszöbölése a munkások szervezetéből. Ez a tisztitó munka szülte meg a francia munkásszövetséget, később Olaszországban, Spanyolországban követték. Sőt kisebb mértékben próbálkoztak vele más országokban is. Fénykorát és mondhatnánk alkonyát is — a franciák között érte el. Elhatalmasodásával magába szívta a mételyt, mely eredeti hivatásának forszirozásában gátolja. Spanyolországban most vívja élethalál harcát az igazi munkásmozgalom rákfenéje ellen. Mig Olaszországban fejükre nőtt Mussolini fascizmusa. Szuronyokkal vették körül a szin- dikalistákat, guzsbakötve, megláncolva vonultatják fel a világ szeme előtt, mint a modern óriást, ki uj utakat, uj módokat mutat a világ vajúdó, egymástevő, sötétben tapogatózó baktatóinak. Megteremtették a tőke és munka együttműködését? A tőke csahosai felfigyelnek. Coughlin, a detroiti pap, ki szintén mindenben első akar lenni, tetemre hívja Amerika minden épkézláb nyomorgóját védekezésre a kapitalizmus elnyomása és a kommunizmus szájaskodása ellen. A Mussolini tőke és munka összmüködő állama karikatúrája a méregfogait kiszedett szin- dikalizmusnak. Ennek felülni csak agyalágyult fakirok teszik és tehetik, vagy pedig a nyers erőszak apostolai. Ez utóbbiak, a hidegen számitó vérebek, kik előbb-utóbb levetve hazug álarcukat, nyílt támadásba mennek a feltörő proletár ellen. Erre a harcra kell készülnünk az ipari szervezet ellenálhatat- lan fegyverével. HELYREIGAZÍTÁS. Az amerikai magyar lapokról beszélve egyik lapszámunkban egy kis tévedés csúszott be. Ezen tévedés helyrehozásáért egyik figyelőnk sürgős interpellációt jelentett be, mely igy hangzott: “Az anarchoszindikalizmust hirdető Bér- mu.nkás-on kívül van egy másik lap is Amerikában, mely nem fogad el üzleti hirdetéseket; mely kizárólag munkásideákért harcol. Hogy van az, hogy őszintesége hangoztatása dacára ezt nem említette meg, vagy fél olvasóinak ezt tudomására hozni. Tudja-e, hogy úgy a Bérmunkás mint az “A Munkás” elődje a “Népakarat” volt? Mi megmaradtunk a forradalmi szocializmus mellett, mig maguk elkallódtak az anar- cho-szindikalizmus zavaros meghatározásai felé. Mi ma ott vagyunk, ahol 25 év előtt voltunk; de hol vannak a Bérmunkásék? stb. stb.” Ebben asatöbbiben sok olyasmi foglaltatik, amit itt a jóizlés kedvéért nem említünk meg, csupán összegezünk : rosszakaratú félreértés; nem papírra való nyelvezet; sikertelenségszülte rosszmáj uság; álmodozás; fanatizmusból eredő gyűlölet. Ez utóbbiakra válaszunk: káromkodás nem kenyerünk. Az előbbiekre pedig: az “A Munkás” tényleg nem vesz fel üzleti hirdetéseket, ezért fen- tartása jobb ügyhöz érdemes nagy anyagi áldozatába kerül annak a néhánynak, kik vallásos bigottsággal zárkóznak el a fejlődő ipari élet megértésétől, annak a munkásra háruló követelményeitől; kik még ma is ott vannak, ahol Daniel De Leon hagyta őket, nevezetesen: az elméleteken való rágódásnál; kik rosszmájúságuknál fogva nem ismerik fel az IWW-ban a szervezetet, melyet feledhetetlen apostoluk, De Leon oly nagy páthosszal hirdetett; kik beteges banalitással intenek le minden megmozdulást, ami a tettek mezejére kényszeríti a dolgozót. A “Népakarat”-ból kiindulva két utón haladunk. Egyikünk : forradalmároskodik a négy fal között, várva a napot, mikor De Leoni patental összeomlik a kapitalizmus; a nagy érett szociálpolitikusok kezükbe veszik a gyepiüt. A másiknak: vállalva a munkát s a munkával járó viszontagságokat, börtönt, meghurco- lást, számkivetést, rendőrbotot, mindent, amit a vesztét érző kapitalizmus rázudit tántoríthatatlan ellenfelére, és téglákat hord, lerakja alapját az ipari demokráciának gyári ipari szervezeteiben. Mi ezt ipari unionizmusnak hívjuk. Nem anarcho- szindikalizmusnak, hogy az “A Munkás” önmagának hízelegve azt a nevet adja nekünk, arról igazán nem tehetünk, tudva azt, hogy elméleteken nyargalóknak nehéz megérteni a rohanó élettel lépést tartók mozgalmát. Ezeket megszívlelve úgy hisszük, hogy interpelláló is belátja, hogy az “A Munkás” dacára annak, hogy hirdetéseket nem fogad el, nem tarthat jogott “kizárólag bérmunkások képviseletére,” amint azt lapunkról irtuk. Ismételjük: a “Bérmunkás” egy eleven mozgalomnak, az Ipari Demokráciának előhírnöke mig az összes más amerikai magyar nyelvű lapok — beleértve az “A Munkást” is, vagy magánérdekek, vagy fanatikus ideológiák közhelye. S—n. A FÖLDi (Befejező közlemény.) Végtére bódultán nekiesett a Tőkés gyereknek. Az meg ijedtre tágult szájjal fölvágta a fejét, botjával kanyaritott egyet a levegőben és lezuhant a kemény, göröngyös u.tra. Géplába csikorogva zördült egyet. A nyütt érdemszalagokon egymásra kocódott a bronz meg az ezüst. A többiek szedték föl őket. Az ikszlábu asztalok körül izzóvá fojtódott a hangulat. Mélységes, százados jajgatások bugyborékoltak ki a szájukon, de a feszülő karok csak a poharakat emelgették. Az ablak alatt ott csillogtak a szuronyok. Fájó, húzott melódiáju, rikató magyar nóták mellett elsiratták nehéz életüket, magukbarogyva megadták magukat. Csak ittak. Késő este János kilopódzott a kocsmából és elindult lassan az urasági földek felé. Nehéz, nyomasztó gondolatok hajtották. Amikor a Laposhoz ért, megállapodott. Kimérte újból, mint amikor hazajött, azt a három holdat. Ott a kanyarnál. Kalapját elhagyta valahol. Haja csapzottan agyarkodott homlokára. Nekidőlt hátával az ut- széli akácfának és tekintete belemerült a föld sötétlő körvonalaiba. Gondolt más földekre és más parasztokra. És sirt, jajgatott belül, legbeliil az egyetemes kinullázottság érzése, fölismerése. Valami megszakadt benne. Érezte, hogy az a másik élet sohasem lesz az övé. Hogy a fiából nem tudott kü- lömb embert faragni, hogy a leánya nem járhat a felsőbb iskolába. Hogy az asszony továbbra is tele lesz panasszal. Hogy rongy ember ő. Visszavonhatatlanul szegény, nincstelen, földnélküli János . . . Tavaszi éjszaka volt. A föld kiterített, megkínzott testéről eltakarodtak már az ekék. A föltépett sebeket durván letiporták a boronák. A pusztítást elmosó esők százszor áldott csöppjei leszivárogtak a kéreg alá és újra megcsalták a talajt. A léigázott ősi anyag mélyén fölserkent az ábrándozó vágy és körülcsókolta a belé- jeszórt magvakat. Újra hitte, hogy a megtermékenyített csirákból zsendülő élet elfödi majd a rajta végzett rombolást és a dús ölelésben szövevényessé vált gyökerek erei ellenállának majd a könyörtelen, hasitó acélnak. Mint a tárulkozó, ma- gabizó egészség nagyszerű megmozdulása — ki tartja számon: hányadszor? — elindította megmaradt erőit, hogy befödjék meztelenre nyúzott testét. Az eredendő erők mélységes kórusai zengték a tavaszt. A föld bóditóan boldog bujasággal dobálta ki méhéből a megtermékenyült rügyeket, bimbókat és zsengéket és egyetemes serkentéssel indultak el a nedvek a dolgokba, füvekbe és fákba, megújult életre, bolonduló álmokra, nagyszerű napszerelmekre. Jánosba is beleszaladt minden érzékén, mint tágranyitott kapukon az induló életek ize. Megkapta és visszakövetelte őt ismagának az anyatermészet. Most elsüllyedt benne a délutáni kép, a bőszült csendőrökkel, visszaálmodta magát embernek. Megropogtatta tagjait és mintha rejtett erők pattantak volna ki benne, fölnyujtózott és teljes testtel beledobta magát a friss szántás szélén a felséges, fekete földbe . . . Combjaival diadalmasan szorította össze a zsírosán fénylő göröngyöket, öntudatlan álmaira mozduló keze reszketve kotort össze maga előtt két gömbölyű kupacot és motollázó ujjaival, a rágó lábszára nyomán támadt alakulásokon fújtatva, heverészve, és lihegve, mint egy párzó állat, végignyargalt. Kiáradó féktelenséggel ölelt magához újabb halmokat a por- hanyós darabokból és derekát föl-földobálva gyúrta maga alá mind, mind, mint a kincset. Cibálta, tépte, marcangolta, rúgta és dobálta a humuszt és rajongó, összevissza szavakban kiabálta ki érzéseit, amig csak ki nem elégült. A föld hallgatott. A föld, amelyből kitépik a kenyeret. Az illatos, puha, foszló, elteli- tő, lágy kenyeret. A föld, amely küldött és visszakövetel bennünket. A föld az egyetlen igaz, az egyetlen hűséges, az egyetlen jó. A föld, amely megadja a világ kenyerét. A föld, amely megtermi a népek élelmét. A föld, amely a pórnak és urnák egyformán adakozik, amelyet csak az ember szabdalt körül kerítésekkel ... A föld, amely megadja az életörömök kiélésének lehetőségeit. A föld, amelyért föléjeboruló testtel, hány ezredéve tépi magát a nép és nem az övé belőle annyi sem, hogy egy jót szaladhasson rajta. A föld, amely munkában a millióké, hozamban a keveseké . . . János odahajtotta fülét a ta-
