Bérmunkás, 1934. július-december (22. évfolyam, 799-824. szám)
1934-11-10 / 817. szám
2 oldal BÉRMUNKÁS 1934 november 10. SZILÁNKOK MAGYAR NYELVŰ LAPOK AMERIKÁBAN. A régi számítások alapján körülbelül egy milliónyi ma- gyarajku élt itt. Azért írjuk a “régi” jelzőt, mert 10—15 év előtt még tényleg volt itt annyi, ma már azonban? Először is: ebbe a milliós számba mélyen belevágott a haladó idők vasfoga. Meggörnyedt, őszbe vegyült emberek dőltek ki mellőlünk, szálltak és szállnak nap-nap után nyugalomra. Másodszor: a visszavándoroltak. Ez azonban elenyésző, jelentéktelen volt. A visszavándoroltak helyét majdnem ugyanolyan arányban váltották fel az újonnan idevándoroltak. Harmadszor: a 20—30 év előtt bevándoroltak elangoloso- dása. Ha a sirbaszálltak utódjait tekintjük: ezeket ismét két részre oszthatnánk. Az egyik: az óhazai szokásokhoz görcsösen ragaszkodók kik évtizedes itt tartózkodásaik után sem sajátították el az angol nyelvet, vagy pedig “kolóniák”-ban telepedtek le s igy .anyanyelvűk használata mellett is tudtak kikerekiteni életet maguknak, ezeknek a gyermekei, — ha nem is mind — kezükbe vesznek néha-néha egy magyar lapot. A túlnyomó százalék azonban nem. Ezek, a szétszóródott, elan- golosodott régi amerikásokkal együtt, ha friss híreket, napi eseményeket akarják olvasni, természetszerűen fogják az an- golnyelvü lapokat. Sokszor hallunk bushazafit, ki könyhullajtva kesergi el a magyar faj • pusztulását. Bizonyos, hogy fájó ez különösen a háború után kivándorolt fö- lösszámu. inteligenciára. Tudvalevő ugyanis, hogy a meg- szükült Magjyarország aránytalanul nagy számban öntötte ide a professzionális erőket, azokat, kik az ország határain belül nem tudtak elhelyezkedni. Mig egyrészről folyton kissebbedik a magyar betűre utaltak száma, másrészről az ország feldarabolása következtében kaptunk egy csomó magasabb iskolákat végzett csoportot, kik próbálnak itt köztünk elhelyezkedni. Az ügyes doktor, mérnök ráfekszik az angol nyelvre, tanul, megszerzi amerikai diplomáját s ha törött kiejtéssel is, de sok esetben érvényesül. Mi lesz azonban az olyan foglalkozásunkkal kik csak hiánytalan nyelvismerettel tudnak régi pályájukhoz hasonló szituációkban érvényesülni? Van néhány professzorunk, kik bejutottak kü- lömböző egyetemekre, néhány tanítónk, ezek azonban túlnyomó részben megszűntek aktivak lenni az úgynevezett magyar kulturális életben, elég gondot okoz nekik uj érvényesülésük kiépítése. A többiek vagy fizikai munkát vállalnak, ha ugyan hozzá juthatnának, vagy züllenek, vagy lapot csinálnak. Talán alig van olyan város, falu, vagy telep, hol csak két szál magyarajku van is, hogy ne lenne egy magyar lapja, ráadásul egy magyar papja. Nem azért, mintha lelkiszükséglet, a magyar betű szeretete, vagy tudja a manó, mi minden késztetné őket erre a tisztességadásra; még azt sem mondhatnánk, hogy úri életet csinálhatnának belőle. Óh nem. A gazdasági válság, mely milliókat éhínséggel súlyt itt, őket sem kíméli. Nyomorognak velünk együtt. Még az sem vigasztalja őket, hogy ők a magyar kultúra mártírjai volnának. Ennek a feltevésénél önmagukat mosolyognák le. Mik tehát ők itt a gyorsan asszimilálódó és rohamosan fogyó magyar kulturális életben ? — Göndör Ferenc egy előadásában helyesen jegyezte meg: “utonállók.” Megakarják állítani a természetes folyamatot. Ha csupán ezt tudnánk felróni a számtalan zuglapcsinálók bűnéül, talán nem is szólnának róla. Ennél sokkal messzebbmenő az ők bünük. A lapszükséglet hiánya denunciánsokat, spicliket, kuruzslókat, munkásárulókat nevel belőlük. Majdnem valamennyiüket találhattuk már. eddig vagy az egyik vagy a másik kategóriában. S ez az a pont, mely beszéltet róluk; ez a pont, mely a még csak magyarul olvasni tudók megvetését és idegenkedését érleli meg. Ez az, mely nehezíti munkánkat a magyarajku munkások felvilágosításánál, kik noha az amerikai proletárság általános életszínvonal sülyedésénél velük haladnak az örvény, a pusztulás felé, még mindig az égre meresztik szemüket, vagy hor- tyország felé sírva, hagyják magukat saját érdekeik elleni kihasználásra. A napilapoktól az utolsó kis hetilapig nincs egyetlen, mely őszintén, kizárólag munkásérdeket képviselne. Legjobb akaratuk is hajótörést szenvedne az anyagiakat hozó hirdetések megszerzése miatt. Mig sem az egyik, sem a másik lapcsinálót nem célunk egyéni jóhiszeműségében támadni, kénytelenek vagyunk megállapítani, hogy megélhetési forrásuk, az ut, mely ehhez hozzá vezet: pos- ványos; prostituált. Ezzel szembeállítva a Bérmunkás szerepét: mi nem sírunk haza; nem prédikálunk elvont fogalmakat; nem akarunk magyar kultúrát építeni, gyakorlati tények ismeretével próbáljuk közelebb hozni olvasóinkat az itteni gazdasági életben alulmaradottak sorsaihoz, hogy megértve őket, vállvetve küzdhessünk velük egy emberségesebb rendszerért: az ipari demokráciáért. A helyzet ilyeténi megvilágításánál látjuk, hogy más lapokkal ellentétben lapunk igen fontos szerepet tölt be az itteni magyarajkuak körében, ha másért nem is, de szolgálatában van egy mozgalomnak, mely az amerikai gazdasági élet romlottságából a minden komolyan gondolkodó által elismert, elfogadott célért dolgozik, nevezetesen: a termelés és szétosztás újjászervezéséért. Teszi pedig ezt olyan formában, mely kizárja az üzleti érdekeltségekhez való simulást. Nem halász a mozagalmon kívül álló hirdetésekért, ami tudvalevőleg minden lapkiadásnak elengedhetetlen anyagi forrása; viszont irói, szerkesztői függetlenségének megölő je. Mert minden lap mottójának egyensúlyban kell lenni olvasóinak, támogatóinak anyagi és erkölcsi érdekeivel, máskülöm- ben elveszti a talajt lába alól. Hála az ipari szervezkedés szükségességét megértőknek, nagy számú olvasónk van. Ha dollárokra akarnánk váltani ennek az olvasó tábornak jóhiszeműségét, más lapokhoz hasonlóan kapitalista hirdetésekre vadásznánk, nem volna szükség anyagiakkal küzdeni. Ebben a pillanatban azonban megszűnnénk a megalkuvásnélküli proletárérdek képviseletére. A prostituáltak sorába sülyed- nénk. Lapunk jelen írógárdája, olvasóink nagy tömege úgy érez- né, mintha a szivét tépték volna ki. Hogy megmaradhassunk évtizedek óta járt utunkon; hogy az amerikai magyar munkásoknak legyen egy a kor szavát megértő és tanító lapja, ezért hoztak és hoznak ember- feletti áldozatot sokan uj előfizetők szerzésében, uj ipari unionisták nevelésében s közéig az idő, mikor vissza tekintve évtizedes munkánkra, nyugodt lelkiismerettel mondhatjuk: áldozataink, éjjet napot egygyé tevő munkánk nem volt hiában. Dereng az ipari szabadság hajnala, hogy ölünkbe rakja megérdemelt munkánk gyümölcsét. S—n. EMBERKÉK A sétatéren hajlongó fürtökbe szaladtak és szétszórtan csordultak a színek. Tarka kis ruhácskákban, apró gomolyagok pöttöm emberkékből. Amint a játék röppenő szelére erre is, arra is szétfutnak, majd újra egybegyülnek lelkendező apróságokból, megannyi habosvirágos bokor. A szemnek legkedvesebb zöld szin pompás árnyalatai, köröskörül a fákon és a pázsiton. A virágágyakban harsog a tüzies szirmokról a vörös, kandit a sárga, borzas bibeszálakon, közepén páváskodik a lila és keretet ad a méltósáteljes ibolyakék. Az emberkék tipegnek, gő- gicsélnek. Fénylő szemükből a világra bámészkodik a boldog tapasztalatlanság. Úgy ragyog rajtuk a tudatlanság üdesége, mint májusi hajnalban a fény- pászták a harmatos fűszálak hegyén. Girlandok hullanak a szembe a színekből és zsong a fül az erejüket ki nem ismert torkok erőlködéseitől. A rózsás arcocskákon minduntalan megindul a mosoly. Mintha csak kacaj gödrös pufók képükön indulót játszana a tapsikáló kedv, hogy köszöntse a sugárkévés napot. Hangosak és féktelenek. Duruzsolók és titkolódzók. Külön kis zsibongó világ. Pi- piskedő cérnabeszédük csupa gagyogó rejtelem. Mégis értik egymást és visítva szalad ki cseresznyeszájukon a nevetés. Csupa gyerek az egész tér. Kocsikban, karon és ölben. Fekve, fogódzva, leszijazottan, a székekbe kapaszkodva, tápász- kodóan, csetlőn-botlón tanulva a saját lábon való megállást. A nagyobbak pedig virgonc ösz- sze-visszaságban körülrepkedik az egész teret. Hangjuk néha perlekedve verődik össze, de itt zavartalan az idősebbek diktatúrája és a kicsik minden kegyetlenséget elviselnek, csakhogy együttlehessenek az irigyelt nagyokkal. Az anyák leskelődnek a porontyok után. A kocsiban el- nyujtózó “kis haszontalan” két kicsi piskótalába rugdalódzik. Emezét már saját hamvas bőrű bokája viszi el idegen anyák mellé. A drága szemek vigyázzák a sorrendet és a sok gömbölyű fej közül tudják, melyik: az enyém . . . A buksi fejek pedig nagyban önállóskodnak és még csak vissza sem tekintenek anyjuk csucsoritott szája felé, amelyből az ajnározó szeretet bársoriyos hangjai repdesnek ki. A keszegen csontos kertész, heptikásan görbülten, a felségesen fekete földdel telerakott virágágyakba májusi palántákat ültet. Itt is színek kavarognak. Stílusosan a sétatér vidám, zsongó zajtól ünnepeskedő útjainak megejtően édes kavargásához. A sárgakavicsos utakon újabb fényt kap a nap ragyogása. Minden vidám és gondtalan itt, az induló élet, a szép élet gyerekektől és virágoktól ékes kertjében. A tejcsarnok előtt a jegyszedőnő és három szegény, rongyos sikáló asszony beszélget. Rövid sóhajok kisérik a kurta mondatokat és utánuk mintha hirtelen összefutott nehéz felhők borítanák be a tér ragyogását. A fekete fejkendős asszony vörösre lugozott csontos kezében megráng a csorbult szélű vödör, az emlékezéstől megforrósodik a hangja, amint mondja: — Nekem is volt gyermekem. Kettő. Nem tudtam őket fölnevelni. Pincelakásunk van . . . A nagyobbik már hétéves volt. Leány. Kékszemü és szőke .. . Mindig csak köhögtek szegénykék . . . A köpcös, vastagruhás öblös hangon vette át a szót: — Már legényszámba ment az enyém. Tizenhét éves volt. A budai Ganzban rászakadt a daru, aztán többet nem is láttam. Nem akarták még megmutatni sem. Minden porciká- ja összetört. Milyen okos fiú volt . . . A magas volt a legidősebb köztük. Már akkor elgörbült a szája, amikor a többiek beszéltek. Aztán a sokat sirt asszo-