Bérmunkás, 1934. július-december (22. évfolyam, 799-824. szám)
1934-11-01 / 816. szám
2 oldal BÉRMUNKÁS 1934 november 3. SZILÁNKOK LISZT FERENC. A zeneművészet egyik hallhatatlan mestere megmozdult korhadó sírjában, összeszedte földi maradványainak meglevő részeit, szárnyra kelt, át a tengeren Amerika Debrecenje felé, hol egy vasárnapi őszi délután sokak csoportosultak ódákat zengeni porlepte múzsájának. Ha eme felbuzdulás zenesze- retetből, az általa teremtette lélekandalitó, indulatokat felszabadító múzsának kegyeletadójából származott volna, egy vasárnapi kirándulás boldog emlékével tért volna vissza sírjába. De igy? — fejét rázva, lombos ágak mögé húzódva, szánalmas tekintettel, nézte az ö szeretett múzsájának meg- hurcolóit. A zenetanár körül csaporto- sult ifjúság lelkesedő gesztusai, egynéhány felnőtt duzzadó keblű, megihletett arc odaadó figyelme megragadta egy piL lanatra, már-már úgy érezte, hogy oda rohan, forró csókot nyom homlokára annak a néhánynak, ki lelkét, melyet belelehelt alkotmányaiba oly szerető becézéssel tolmácsolja; olyan nagyszerű akarással Próbálja kiteríteni, hogy behálózza, magához ragadja, szárnyakkal ellássa és vigye a magaslatokba, az átszellemült muzsi- kális érzetek világába a csökönyösen földhözragadt publikumot. Nyitogatta szárnyait, hogy észrevétlen lebbenéssel magához ölelje, a múzsák istenének áldásait rakja rá követőire, mikor morajlást, tiltakozó duzzogást, vad elszántság rögtönözte védekezését észlelt az anyagiassághoz mereven ragaszkodók tömegében. Meghökkent. Szárnyait leeresztette. Várt. Mert jött a jólöltözött zsiros- nyaku városatya, szemforgató zsibárus tekintettel mérve végig a “bevándorlóit gyülevész” népet, megszámlálva a várható szavazatmennyiséget és beszélt Liszt Ferencről, fogadott hazáról, törvényeket tiszteletben tartó polgárságról és sok másról, mely politikai jövőjének eshetőségeit közelről érintő. Aztán jött a büntetéseket, rendeleteket osztogató bíró; a szavazatokat felhajtó előőrs; erkölcsöket, mennyei üdvözlést prédikáló pap; oszt az írott betűk kufárjai, a szerkesztők. A lombok árnyában ezer kínokat átélő múzsa fészkelődik, mikor egy-két világrészt bebarangolt, lélekzenét figyelő tanár lép az emelvényre. Ez a múzsa közelségétől átitatott könyörgő litániával ostorozza a földhözragadott haszonlesők rut játékát, beszél a kultúra országhatárokat nem ismerő szabadságának elengedhetetlen szükségességéről, kegyelemért méltánylásért esedezve az ideinvitált, meggyötört géniusz szellemének. A lélek finomságának meggyőző ritmusa egy múló percre diadalt aratott; megbolygatott trágárságok utat engedtek a szépnek, a fenköltnek. Aztán megcsendült a dal. Munkásoknak nagyigyekezetü, néplelke- ket megmozgató dala. Vegyes érzelmekkel, mintha nem tudná, sirjon-e, vagy nevessen, gubbaszkodott még egy kicsit, nem tudva, mi vár rá. A szónoklatok, a zene, a dal elnémult, kézszoritások, gratulációk tették terhessé a levegőt. Az imént megmozdult múzsa — szerelem hanyatlik, felette úrrá lesz a köznapi zsivaly, a szépet, a jót, a nemest, a művészetet, mindent aprópénzre váltó stréber. Észrevétlenül, minthogy jött tornyosuló felhők között szállott vissza a nyugalom helyére. Bármennyire szeretnénk vigasztalni felháborodásában nem tehetjük. Eszünkbe jutott kibontakozó géniuszának körülményei. Az Eszterházyak pártfogása. A 18-ik század s az azelőtti századok főurainak meg voltak külömböző kedvtelései. Az egyik fajlovakat, a másik fajkutyákat tartott. Voltak, kik tudósokat, művészeket vettek pártfogásukba. Különös, de tudnunk kell, hogy korunk részére megőrzött ó és középkori kultúra ilyen kerülő utakon, megnyomorított ösvényeken jutottak hozzánk. Ennek a különcködő, müpártoló csoportnak vágta egyszer szemébe a nem megvetendő zenei tehetségű Nietsche: “ilyen marháknak koncertezni lehetetlen. Mü- értésük nulla; étvágyuk határtalan.” Liszt rapszódiájából is kiérezni a művész siralmas helyzete fölötti kesergést, az élénk ritmusú lázadást, szimbolizálva a mindenkori müvész- lelkek diszharmóniáját. Hogy magukba zárkóztak, menekültek a tömegzsivalytól, ennek a sokat meglátó, sokat megértő lelkiállapotnak tudható be. Ha a töretlen utakon haladó, az érvényesülést hajhászó müvészlélek egy a bérrabszolgaságot széttört uj világban üti fel fejét s ha ott emlékeznek meg a múlt géniuszáról, az az amberiség testvériségének jegyében fog történni. Igazi művészet, az emberi képzelet csodás alkotásai csak ott bontakozhatnak ki teljes egészükben, hol nem dollárral mérik a művész- tehetséget. A Lisztről ránkmaradt kul- turalkotások csak kóstolók abból az élvezetanyagból, melyet a felszabadult művészi erők minden emberfiának hozzáférhetővé tesz. S—n. CHICAGÓI OLVASÓINK FIGYELMÉBE! Az IWW chicagói magyar tagjai 1934 november 3-án, szombaton este “DISZNÓTOROS” vacsorával egybekötött TÁNCMULATSÁGOT rendeznek a Bérmunkás Otthonban. Vacsora jegy, mely a táncra is érvényes 35c. Belépti dij csak a táncra 15 cent. A vacsora már este 6 órára készen lesz és ajánlatos, hogy senki sem vacsorázzon otthon, nehogy elrontsa az étvágyát a kitűnő hurka-kolbász élvezéséhez. Legyünk ott tömegesen és korán, mert megtörténhet, hogy a későn érkezőknek nem jut vacsora. A Bérmunkás Otthon cime: 1604 N. California Ave. SZOMBAT A Zsigmond utca. A sutahátu, nyomott oldalú, esett mellű, szomorú kis házak, a nyomorúság kényszerű alázatával, mintha csak letérdeltek volna az áhított nap tiszteletére. Szombat délután. A Bécsi ut felől, mintha csak ők lennének a roskadt házakat tartó cölöpök, a kitérdelt nadrágok elomló lomposságával, egyre többen jöttek. Járásuk az erős munka után jellegzetes nehéz, ernyedt mozgás volt. A kezek a szokottnál vidámabban lóbálták a kis bugyrot, amelyben edények zörögtek. A szakadt, béléstelen pénztárcák, málladozó fedelű noteszek, vagy a kendőbe bugyolált munkakönyvek lapja között kevéske gyűrött bankók lapultak. Mintha vendégszereplő idegeneknek érezték volna magukat. A hazafelé menetelő munkások legalább néhánynapos megnyugvásra gondoltak és az Ínségen fenekedő asszony békült arcára, amint a karjára vetett szatyorral a mészáros vagy a zöldséges felé indul. Jóska egésznapi hiábavaló kujtorgás után, békétlenkedve, de titkolt reménykedéssel, kiállott az utcára, a senyvedt akác mellé. A rikítóvá meszelt városi házat már annyiszor nézte, hogy végkép elunta. Pedig ezt az ácsorgást minden délután megújította. A vele egysorsu, sgyivásu ismerős komáknak legalább megmutatta magát, hogy még mindig facér. De azok nem tudtak rajta segíteni. Amint elnézett a Szentháromság-szobor felé, a sarki pálinkás ajtaján akkor lépett ki egy nyurga alak. A távolság ellenére is megismerte a festékgyárban dolgozó barátját. “Már te is. . .” — gondolta magában. Csakugyan. A mint Feri barátja néhány perc múlva odaért, köszönés nélkül lépett hozzá, kivette munkakönyvét és nehéz sóhajtás kíséretében rácsapott a nyitott lapra. Az utolsó rovatban az aznapi dátum ékeskedett. A rovat fölött Jóska, bár őmaga is jól ismerte a szöveget, düny- nyögve olvasta: “Kilépett.” Keserűen, értően egymásra néztek. — Ma van ötödik hete, hogy nem tudok fizetni az asszonynak. . . — mondta Jóska. Fejét lehorgasztotta, mintha ezt a bejelentést vigasztalásul mondta volna. A kezük markolón, de fáradt lendülettel megkereste egymást és Feri tovább baktatott. Sűrű csuklások között, amit az erősítésül leszopott dupla barackok okoztak. Jóska átbámult az újlaki malom lezárt, barna kapuira. A portás aranycsikos sapkával, hosszú lebernyeg kabátban, egykedvűen nézegette a járókelőket. “Biztos állás, kényelmes kenyér” — gondolta magában. Leutóbb odaát is volt, mint rakodómunkás. Rándított magán egyet, mert arra gondolt, amikor a széles, fekete bőrkötény még a vállán fityegett és lisztporos fejét félref ordítva, a szuszogó komáknak erős tréfákat kiáltozva, érezte a liszteszsák súlyát, amint az széles csíkot nyomott füle mellett az arcába. Feri este még az utcázástól is elvette a kedvét. Már erősen sötétedett is. A szomszéd hentestől ebben a pillanatban vágódott ki a friss töpörtyű hullámosán meleg, orrcsiklandozó | szaga. Fölgyulladtak az utcalámpák. Egyszerre szédülni kezdett. A gyomra lázadozott. “Na!” — mondta magában és meg kellett tapogatnia magát, olyan éles szaggatást érzett. Lábában és karjában, puha bizsergéssel, furcsa bágyadt- ság ömlött el. Kóválygó, forró fejében gonosz indulatok festettek furcsa képeket. A töpörtyű pedig mind erősebben és tovább kergette eléje forró lehelletét, friss szagát, kínálkozó zsírosságát. Hamar besietett az udvarra. A vackát kívánta. Arra gondolt, hogyha leheveredik, nem érzi majd azt a kegyetlen szaggatást, ami most kínozta. A szűk konyha vöröstéglás padlója tisztaságával kivilágított az udvarra. De bent érezni lehetett a vizpárás levegő nyomasztó súlyát, amit a fölmosott téglák közül kiáradó enyhe földszag még csak jobban megkevert. A sarokban, a konyha- szekrénnyel szemben, háttal a bejáratnak állt az a díván, amely az ő albérleti lakását jelentette. A kikopott bélés elengedte már a rugókat és a hepehupás, gödrös felület reggelig úgy összetörte, hogy sokszor fáradtabban kelt föl, mint ahogy lefeküdt. Régebben egykét jól odamondogatott káromkodással könnyített magán. Olyan hangon dörmögte el őket, hogy a szobaasszony is meghallja. Most érezte, hogy hallgatnia kell. Amig dolgozott, az asszony akárhányszor megkínálta valami édes tésztával, aminek nagy mestere volt, vagy vajaskenyérrel, gyümölccsel, de vagy négy hete jóformán rá sem nézett. Nem szólt, de éreztette vele, hogy számontartja az elmaradt béreket, ami neki mozi- és tüpénzt jelentett, mert hiszen férje a Ganzban már amolyan művezető volt. Rávetette magát a vackára és csak akkor vette észre a szoba félig nyitót ajtaján ke-
