Bérmunkás, 1933. július-december (21. évfolyam, 746-772. szám)
1933-08-05 / 751. szám
1933 augusztus 5. BÉRMUNKÁS 7 oldal “Egységfront” vagy pártpolitika Engedtessék meg, hogy Köhler mtárs hű ismertetését a magán észrevételeivel is aláhúzzam, hogy Amerika munkásosztálya végre meglássa, hogy kik ku- fárkodnak az ő bőrükre Nagy lelkesedéssel fogadtuk annak idején Tom Mooney-nak az “Egységfront’Vra való felhívását. S még jobban növelte lelkesedésünket az előzetes értekezleteken megjelent delegátusok nagy száma. Dacára annak, hogy a Kommunista Párt kisajátított védjegye “Egységfront” alatt lett össze híva; minden valamire való munkásszervezet és munkás tagságból álló polgári testület képviselve volt, abban a tudatban, hogy Tom Mooney Moulders Defense égisze alatt lett összehiva, hogy Mooney kiszabadítása érdekében most tényleg lehet lesz valamit csinálni. Úgy látszott, hogy a Mooney ügy lesz az a kapocs, amely révén egységes akcióra össze lehet hozni a munkás osztályt. A Sacco-Van- zetti ügyben nem lehetett ösz- szehozni mert azok Anarchisták voltak. A centraliai foglyok érdekében azért nem lehetett, mert azok IWW-isták. Mconeyt nem mondhatja egyik párt vagy szervezet sem kizárólag a magáénak, habár tagja az AFofL-nek, ugyanakkor forradalmár s igy az összmunkás- mozgalomé. Azt mondottuk, hogy eddig semmi sem tudott bennünket összehozni. Mooney összehozott bennünket. Tartsunk össze ebben az ügyben, tekintet nélkül az elvi külömbségekre. Felejtsük el a külömbségeinket, felejtsünk el mindent egyenlőre, még a forradalom csinálást is és szabadítsuk ki Mooneyt, mert ha most nem tudunk annyira összetartani, hogy kiszabadítsuk, akkor még hosszú időre feladhatjuk a reményt a forradalom csinálásra. Sokkal könnyebb munka Mooney kiszabadítása mint a forradalom csinálás. Ez volt az első értekezleten az általános nézet mindaddig, amig a kommunisták az értekezlet végén egy előre kidolgozott határozati ja- vaslatott erőszakoltak keresztül, hogy sürgönyileg tiltakozzunk az elnök és kormányzónál az imperialista háború ellen, követeljük a négerek jogait, a farmerek jogait, a scotts- boroughi fiuk felmentését, a Soviet Unió elismerését, s még egy fél tucat hasonló követelést, mig végül megemlékeztek a politikai foglyokról is. Ha a Mooney ügy szabotálá- sa volt a céljuk; ez nagyszerűen sikerült nekik, mert a következő értekezleten már csak félannyi delegátus vett részt. Az IWW és más delegátusod, akik minden . mellék érdek nélkül Mooney kiszabadítása érdekében vettek részt, nem akarták megbontani az egységet azzal, hogy kritizálják a kommunisták ezen gyalázatos taktikáját, mert az “Egység- front”-ra való felhívás úgy volt szövegezve, “hogy egyik résztvevő szervezet sem kritizálhat egy másik résztvevő szervezetet, ha nem akar ártani az ügynek.” Chicagóba érve újból csalódás ért bennünket. Mooney Kongresszus helyet, kommunista konvención találtuk magunkat. Kezdetétől végig teljes gőzzel működött a párt masina. Minden ellenzéket s kritikát kíméletlenül lehengereltek, még akkor is ha véletlenül a saját soraikból jött az, amit világosan kimutattak a második ülésszak folyamán, amikor valami Gold nevezetű egyén az ILD volt chicagói ügyvédje felment az emelvényre és kritizálta a kommunista pártot a kongresszus dominálásá- ért, — úgymond; — “Ez a kongresszus úgy tűnik fel nekem mint; ha én partyt akarok rendezni és elmegyek egy barátomhoz és meghívom a partymra s mikor eljön megmondom neki, hogy a partynak úgy kell lefolynia ahogy én akarom, ahelyet, hogy felkérem a barátomat, hogy együtt rendezzük a partyt közös akaraton. Itt is; a kommunista párt rendezi a partyt. Ez a kommunista párt kongresszusa.” Erre E. B. Scott, Mooney képviselője aki ezalatt egy másik teremben ülésezett és egy szót sem hallhatott, beugrott és egy félórás beszéddel ostorozta a kritizálót. Kijelenti, hogy ő “bizonyos okokból nem kommunista, de Tom Mooney azt mondotta, hogy ha a kommunista párt dominálja a kongresszust, akkor megérdemli, hogy domináljon.” Ha igaz, hogy nem kommunista, akkor valószínűleg csak azért dicsérte a kommunista pártot és hajtotta a malmukra a vizet, mert jó barátja Minornak. Hogy a kritizáló minden erőlködése dacára már többé nem jutott szóhoz, erre nagyon vigyáztak a vezérek, s mikor azzal vádolta őket, hogy két nappal előbb beadott céduláját most vágták zsebre, azt válaszolták, hogy “hazudik.” A henger működik tovább. Az utolsó ülésszak alatt Paterson gyülésvezető avval az ürügygyei, hogy már késő az idő és még sok felszólaló volna, nem ad többnek szót, hanem szavazás alá bocsátja a határozatokat, amire nagy zűrzavar támadt s többen szót követeltek. Erre Hathaway felugrott egy és egynegyed óráig szónokolt s ezáltal tizenöt delegátust megfosztott a nekik megszabott öt perces felszólalástól s igy féltizenkettőkor keresztül hengerelték a kommunista párt előre elhatározott határozati javaslatát. Mindent elkövettek, hogy az IWW ajánlatát az Általános Sztrájk és a californiai bojkotot elvessék. A bojkot ellen azt a sánta érvet hozták, hogy “árt a californiai munkásoknak.” Attól féltek, hogy a munkáság eredményt ér el gazdasági akcióval és akkor már nem lehet többé politikai jelszavakkal bolondá tenni. Az IWW önzetlenül ajánlotta az egyedüli eszközt Mooney kiszabadítására, de a politikusoknak nem kellett, mert nekik nem céljuk Mooney kiszabadítása, nekik pénzforrásra van szükségük, s minél tovább tarthatják bent, annál tovább gyűjthetnek pénzt a nevében. Tehát érdekük, hogy Mooney bent maradjon. Éppen úgy mint Sacco-Vanzetti ügyben sem a két ember megmentése érdekelte őket, hanem a pénzforrás. Azt mondották, hogy “mit számit két ember élete az osztály-harcban.” Minden ügyet felkarolnak ha abban pénzt látnak. A scottboroi ügyben is az anyagi érdek vezérelte őket, s úgy látszik már nem valami jól jövedelmező üzlet mert már lassan kezdenek elhallgatni róla, már jobb anyag forrás a TUUL (olvasd TOOL) által strike-ba ugratni a munkásokat s aztán faképnél hagyni. A detroiti munkásság a múlt évben egységes akciót kezdett Mooney kiszabadítása érdekében, bevonták az összes szervezeteket s liberális elemeket, olyan propagandát fejtettek ki, hogy az összes lapok, napokig foglalkoztak a Mooney kérdéssel. Lerendeztek egy három felvonásos színdarabot “The Trail of Tom Mooney” amiben felhasználták a város polgármesterét és titkárát, a kerületi ügyészt és bírákat a szerepekben, s olyan tömeget hoztak össze, hogy a Cass Tech. High School Auditóriumban nem fértek el. Március 18-ára volt hirdetve, s amikor a kommunisták látták, hogy nem dominálhatják ezt az akciót s nincs kilátásuk sápra, február 12-én, az ILD neve alatt kiadtak egy röpiratot, amelyben az összes résztvevőket denun- ciálták, Szociál fascisták, s Szociál fascista egységfrontnak nevezték. Ez volt a Mooney Kongresszus eredeti kiinduló pontja, s ami itt a kezdetén nem sikerült nekik; (a sza- botálás) egy évvel később tökéletesen sikerült nekik Chicagóban. Mooney kiszabadítása, valamint az egész munkás osztály felszabadítása, csak a munkás osztály müve lehet s nem a vezéreké, sőt a vezérek érdeke homlok egyenest ellenkezik a munkásság felszabadulási törekvésével, hiszen a munkásság rabságából ered a megélhetésük s éppúgy mint a kapitalisták, ők is ragaszkodnak a megélhetési forráshoz. Ha a munkások tényleg akarnak tenni valamit Mooney és a saját érdekükben, akkor küldjék a pokolba a vezéreket, gondolkozzanak az IWW ajánlatán s építsék a gazdasági direct akcióra fektetett “Egységfrontot.” PFAFF HENRIK, “Mooney Congress” buffaloi delegátus. Nagy Korporációk Recseg, ropog a tőkés rendszer. A nagy halak nyelik a kicsit. Mig ezrével pusztulnak a kis gyárak, vállalatok (ne tessék hinni, hogy siratjuk) a nagyok elnyomva a kapaszkodó kistőkét: pénzt csinálnak. A General Motor ez év második negyedében csekély 41 milliót “kereset,“ mig a United States Steel $3.795,473-mal kullog utána. Ezek részvényesei valószínűleg nem éheznek. Ezek is gratulálnak önmaguknak, meg az elnöknek. Rosszmájúság volna azt hinni, hogy ezek az urak nem gondolnak a szegény emberre. Dehogy nem. Erősitik a katonaságot. Jól etetik a rendőrséget. Sőt még azt is megérhetjük, hogy megmentik a még megmaradt kisházigazdákat. “Mezőgazdaság, gyáripar és közforgalom, e három tényező, a benne dolgozók által formálja a hidat, melyen az emberiség áthalad a régiből az újba.” Ezen felírás díszíti Henry Ford mérnöki irodájának bejáratát. Ezen felírás hívja fel a benne dolgozók figyelmét napnap után munkájuk fontosságára. Ez a felírás a velejáró váll- veregetés s a mögötte álló korbács, mely lassan de biztosan facsarja ki a benne dolgozók teremtő munkaerejét. Néhány év ebben a teremtő, alkotó műteremben s a szegény fehérgalléros némber kész a ”rank-file-ra.” Ismerünk áldozatokat. Ez a pénzkrőzus, a vagyonszerzés netovábbja, hetvenedik születésnapja közeledtén újságírókat fogad, nyilatkozik. Tanácsot osztogat. Egy csoport, 17—18 éves fiatal gyerekek mulattatják melódiákkal. Egyikük megragadja figyelmét. Csinos, jó megjelenésű fiú. ügybuzgóan énekel. Pribékjét utána küldi, megtudandó ki és miléte. Mint Ford mondá: munkát akar neki adni. Boldog meglepetésére kisül, hogy már 8 éve dolgozik neki. Ez a 17—18 éves fiú csak 8 év óta dolgozott a nagy emberbarátnak. Csoda-e ha boldognak érzi magát! A háborús napokra emlékeztető hűhóval verik a dobot, akarják kicsalni a rejtőző pénzt, hogy mint ők mondják, — növeljék a publikum vásárló képességét. Hires közgazdászok rideg kiszámítás helyett hókusz-pó- kuszt csinálnak. Dob nélkül, frázisok nélkül egyszerű dolog volna és lessz is előbb utóbb; a termelő eszközök társadalmo- sitása és üzemben tartása a termelők szükségleteinek kielégítésére. A “profit” szót kitöröljük a szótárból, helyébe ipari szabadságot, igazi kultur- életet teremtünk. S—n. Olvasás után adja lapunkat szomszédjának
