Bérmunkás, 1933. július-december (21. évfolyam, 746-772. szám)
1933-12-16 / 770. szám
1933 december 16. BÉRMUNKÁS 3 oldal Furcsaságok “Vissza a petróleum lámpához!” hívta fel a lakosság figyelmét Warren, 0. jóképű polgármestere. A megtört szivü és bánatos képű polgármester azzal exkuzálja magát pontosan a választások előtt, hogy ő minden tőle telhetőit a “lakossága” érdekébe megtett. De a kőszívű villanytársaság igazgató ura tovább hitelezni nem hajlandó, igy december elsejére állapította meg a nyolc hónap óta húzódó fizetés terminust. A város fizetni most sem tud, mondja a polgármester, mert a kassza üres, jövedelem pedig nincs. Rengeteg az olyan jó polgárok és lakósok száma, kik már négy év óta adót nem fizettek. Tehát jó lesz az előkészületeket megtenni még mielőtt a sötétség a városra szál. Minden nagyobb szemrebbenés nélkül a lakosság túlnyomó része a polgármester felhívását tudomásul vette, sőt helyeselték a villanytársaság álláspontját a fizetést illetőleg. Az a kis töredéke a lakosságnak mely tiltakozott a villanytársaság vakmerő kabzsisága ellen, a százpercentes jó polgárok mint izgató vörösöknek hurrogták le. No hát nem haladunk?. . . Még 1909. vagy 10-ben a szocial demokrata párt Pesten kongresszust tartott, ezen kongresszuson a sok közül még is akadt egy, aki támadta a sárga vezérkart, mert nem törekedtek a földmunkások szakmai megszervezésére. A magas vezérkar kimagasló bölcsei azzal békitették a támadó társukat, hogy arra nincs idő, no meg nem is szükséges és jezsuita szemforgatással tekingettek ide, Amerika felé. Mint mondották, ha Amerikában kifejlődik az ipar az amerikai munkás osztály annyira intelligens és “öntudatos,” hogy mindenféle nagyobb megrázkódtatás nélkül a szocial demokrata párt kezébe helyezi a hatalmat a végtelen időkre való vezetés véget. És mi történt? Az IWW-isták előtt nem újság mert az IWW akkor és azért alakult, hogy a gyorsan fejlődő iparral a munkás osztály lépést tudjon tartani, a mi által meg óvták volna önön magukat és munkástársaikat ezen borzalmas kálváriától, amiben ma nyakig gázolunk. Ma Európa összes országaiból jönnek ide az iskolaszéki tanfelügyelők és igazgatók, hogy tanulmányozzák az amerikai iskolai oktatást és neveltetést, hogy hogytudott Amerika ilyesn jámbor meghunyászkodó, mindenbe bele nyugvó rabszolga lelket nevelni. Mert mig Európában az uralkodó osztály nehéz milliókat költ a vallás, a rendőrség, az újságok és ponyva irodalmak és a kényszerítő szervezeteknek a fen- tartására, hogy uralmukat feltarthassák, addig Amerikában annyira “intelligens” és “öntudatos” a proli, hogy amikor örökre búcsút mondott a gyár kapujának és azt a kis pénzecskét amit hoszu időn keresztül a bankban kuporgatott, “befagyva” találta, inkább az ön- gyilkosságba keresi a menekvést, sem hogy a rendszer ellen lázadásba törjön ki. Ü. L. FISHBEIN LÁSZLÓ szervezői útja DECEMBER 14—15 csütörtök, péntek Pittsburgh, Pa. 14- én, csütörtökön este 8 órakor az Odd Fellow Hallban, 2-ik utca és Flower Ave. sarkán. 15- én, pénteken este 8 órakor az International Socialist Lyceumban 805 James St. DECEMBER 16-án, szombat Trenton, N. J. 16- án, szombaton este 8 órakor a Magyar Házban. DECEMBER 17-én, vasárnap Philadelphia, Pa. semmit, merthogy a volt vadászkatona sipkájának a bojtja már megcsiklandozta a szivét és mindig a szeme előtt táncolt. Mikor az öreg Cola szépen kitesékelte a házból Turiddut, a lány kinyitotta az ablakot és ott fecsegtek egész este, hogy a szomszédság mind arról beszélt. — Megbolondulok érted, — mondta Turiddu, — odavan az álmom és az étvágyam. — Ez csak mesebeszéd., — Szeretnék Vittorio Ema- nuele fia lenni, hogy feleségül vehesselek! — Mesebeszéd. — Szent úgyse’! Megennélek, mint egy falat kenyeret! — Mesebeszéd! — Isten szent úgyse’! — Óh, anyám! Lola, aki minden este hall- gatódzott a bazsilikumcserepek mögül, csak sápadozott, csak pirult és egy nap odahívta Turiddut. — Enyje, Turiddu, hát már nem is köszönünk a régi ismerősöknek ? — Ugyan! — sóhajtozott a legény, — boldog az, aki magának köszönhet! — Hát ha köszönni akar, tudja, hogy hol lakom! — felelte Lola. Turiddu olyan gyakran járt el aztán Lolának köszönni, hogy Santa is észrevette és ezentúl becsapta a legény orra előtt az ablakot. A szomszédok mosolyogtak, vagy a fejükkel intettek csak utána, amikor Turiddu arra ment. Lola férje éppen vásárokon járt az öszvéreivel. — Vasárnap el akarok menni gyónni, mert az éjszaka fekete szöllővel álmodtam, — mondta Lola. — Minek az! Minek! — kérte Turiddu. — Nem lehet, jön a husvét és az uram majd megkérdezné, hogy miért nem mentem gyónni. — Ah! — mormogott Cola gazda Sátánja, miközben térdelve várta, hogy rákerüljön a sor a gyóntatószékben, ahol éppen Lola tartott lelki nagymosást. — Neked se volna jó Rómába menni gyónni! Alfio viszatért az öszvéreivel, a vásárokon jól megszedte magát pénzzel és a feleségének szép uj ruhát hozott az ünnepekre. — Bizony, van is oka ajándékokat hozni, — mondta a szomszéd Santa, — mert közben, amig odajár, a felesége ugyancsak földiszitefte a házát! Alfio olyan fuvaros volt, aki a kalapját a füle tövére vágva hordta és amikor a feleségéről ilyen szavakat hallott, mintha csak kést döftek volna belé, úgy elváltozott a színe. — Az istenfáját! — kiáltott, — ha nem jól látta, hát nem sir többet a szemével se maga, se az egész pereputtya! — Én nem szoktam sírni! — felelt Santa. — Nem sírtam én akkor sem, amikor ezzel a tulajdon jó szememmel láttam, hogy Turiddu, Nunzia né- ne fia, éjszakának idején bement a maga feleségéllek a szobájába. — Jól van, — felelte Alfio, — köszönöm szépen. Minthogy hazatért a macska, Turiddu nem sétifikált többé a kis utcán és a mérgét a korcsmában ütötte el barátaival s husvét előestéjén éppen kolbászt fogyasztottak. Amikor Alfio belépett, Turiddu már a szeme pillantásáról észrevette, hogy ebben a bizonyos dologban jár és letette a villáját a tányérra. — Tőlem akar valamit, Alfio szomszéd? — kérdezte. — Nem akarok éh semmit magától, Turiddu szomszéd, csak már régen nem láttam, arról a dologról akarnék beszélni, amit már úgyis tud. Turiddu koccintásra nyújtotta neki a poharát, de Alfio szomszéd félretolta a kezével. Turiddu tehát felkelt és azt mondta: — Itt volnék, Alfio szomszéd. A fuvaros a nyakába borult: — Ha holnap reggel eljön a fügefaerdőbe Canziria mellett, ott majd megbeszéljük azt a dolgot szomszéd. — Várjon meg az országúton, napfelkeltekor, majd együtt mehetünk. Ezzel megcsókolták egymást, annak jeléül, hogy a kihívás megtörtént. Turiddu jól megharapta a fuvaros fülét és ezzel ünnepélyesen megígérte neki, hogy nem fog elmaradni. A barátok abbahagyták az evést, csöndesek, nagyon csöndesek voltak és egészen hazáig kisérték Turiddut. ‘Nufnzia né- ne, szegényke, mindig késő éjszakáig várt rá. — Édes szülém, — mondta Turiddu, — emlékszik-e, hogy amikor katonának mentem, azt hitte, hogy sose jövök többé vissza, sókoljon meg most is, mint akkor, mert holnap reggel nagy útra megyek. Hajnalhasadás előtt előszedte a széna közül a nagy bicskát, amelyet még akkor rejtett oda amikor besorozták katonának és elindult a canziriai fügefaerdő felé. — Óh! Jézus Mária! hová mégy olyan dühösen? — siránkozott ijedten Lola, mikor a férje elkészülődött. — Ide megyek a szomszédba, — felelte Alfio, — de jobb volna neked, ha nem jönnék többé vizssa. Lola egy ingben letérdelt az ágy lábánál, imádkozott és ajkához szorította az olvasót, amelyet Fra Bernardino hozott neki Rómából. Annyi üdvöz- légymáriát mondott el, amennyi az olvasóban volt. — Alfio szomszéd, — kezdte Turiddu, miután egy darabig szótlan mentek egymás mellett. — Alfio szomszéd, amilyen igaz az egy isten, tudom, hogy bűnös vagyok és meg hagynám magamat ölni. De mielőtt most elindultam, láttam, hogy az öreg anyám felkelt miattam azzal az ürügygyei, hogy a tyukólat akarja rendbehozni, mint hogyha a szive súgta volna, és amilyen igaz, hogy egy isten van az égben, úgy agyonverem magát, mint egy kutyát, csakhogy meg ne rikassam a szegény öreg anyámat. — így van ez rendjén, — felelt Alfio szomszéd, az iszák- ját letéve, — vérre megy! Mindketten ügyes bicskázók voltak; Turiddu kapta az első döfést, de még idejében felfogta a karjával; mikor visszaadta és jól adta vissza, Alfio torkának döfött. — Óh! Turiddu szomszéd, hát valóban meg akar ölni! — Amint mondtam! Mióta láttam az anyámat a tyúkólban, mint hogyha mindig a szemem előtt volna. — Nyisd ki hát akkor jól a szemed! — kiáltott rá Alfio szomszéd, — mert most visszaadom a kölcsönt kamatostól. Amint igy védekezve állt, féloldalt dőlve, hogy a balkezét sebén tarthassa, ami fájt neki, és szinte könyökével szántotta a földet, hirtelen felmarkolt egy csomó port és az ellenfelének a szeme közé csapta. — Óh, — ordított belevakulva Turiddu, — végem van. Kétségbeesetten akart hátrafelé ugrálva menekülni, de Alfio szomszéd elérte és másodszor a mellébe szúrt és harmadszor a torkába döfött. — Ez három! Ezt azért kaptad, mert feldíszítetted a házamat. Most már ott hagyhatja az anyád a tyúkokat. Turiddu támolygott még egy ideig ide-oda a fügebokrok között, aztán pedig elvágódott, mint egy zsák. A vér tajtékoz- va bugyborékolt a torkából, még annyit sem mondhatott: — Óh, édesanyám!
