Bérmunkás, 1933. július-december (21. évfolyam, 746-772. szám)
1933-07-15 / 748. szám
2 oldal BÉRMUNKÁS ■■■........- ii > 1933 julius 15. A Technokrata konvenció Az elmúlt hó utolsó hetében tartották az Egyesült Államok területén alakult technocrata csoporok konvenciójukat Chicagóban. A delegátusok a három számot tevő technocrata alakulatot képviselték, nevezetesen: A “Technocracy Inc.,” “The Continental Committee of Technocracy” és az “All American Technological Society.” A két előbbinek New York városában van a központja, mig az utóbbi Chicagóban székel. A konvenciónak az lett volna a célja, hogy ezen különböző technocrata alakulatokat központosítsa. A konvención résztvettek sokan Amerika szerte ismert technológusok, de nagy számmal voltak a nem technológusok is, akiket meghívtak azért, hogy az egyesítés ügyét befolyásukkal elősegítsék. Többek között jelen volt Jacob Margo- lis pittsburghi ügyvéd is, akit a munkásmozgalomban az egész országban előnyösen ismernek, valamint Ralph Chaplin, angol nyelvű hivatalos lapunknak az “industrial Worker”-nek a szerkesztője. A konvenciót számos érdeklődő ülte végig azon célból, hogy megismerje a tech- nocraták programját és célját. Ezek mint hallgatók voltak jelen és volt közöttük sok jó- akaratu érdeklődő, de volt számos gáncsoskodó, akik nagyobb részben a kommunsta párt szekértolói. Két és fél napig tartott a konvenció és ekkor: felbomlott. Az osztály különbség éles határvonalat vont a küldöttek közé. Mert a küldöttek a társadalom mindkét osztályát képviselték. Voltak technológusok á nincstelenek osztályából, a munkásosztályból, de viszont olyanok is voltak, akik a vagyonos osztályhoz tartoznak. És itt ismét bebizonyosodott az IWW azon állítása, melyet elvinyilatkozatunk első mondata kifejez, hogy: “A munkás és a munkáltató osztály között semmi közösség nincsen.’ A vagyonos osztályhoz tartozók azon a véleményen vannak, hogy a technológusok tevékenységüket a jelen rendszer keretein belül érvényesítsék az uralkodó osztály érdekében, mig a nincstelenek osztályához tartozók — bár ezt még ma nem akarják elismerni, mert azt hiszik, hogy ők kiváltságosak — a rendszer eltörlése mellett vannak. így a kívánt egyesülés nem történt meg, bár szakadásnak sem nevezhetjük, mert eredetileg sem voltak egységesek. A jóakaratu hallgatóság is levonta a konzekvenciát a konvenció végighallgatása után és ez nem kedvező a technocra- tákra. Nem pedig azért, mert akik eddig szimpatizáltak a technocratákkal, a konvención elhangzott vélemények után olyan személyiségektől, mint Howard Scott és mások, úgy látják, hogy a technocraták nem oly irányt követnek, amely üdvös volna a munkásosztályra. Ma még a technológusok közül, akik a rendszer megváltoztatásának a hívei, azok sem látják, hogy nekik a munkás- osztállyal közös érdekeik vannak és közösen kell szervezkedni is. ők azon téves hitben élnek, hogy a munkásság a termelésben ma már számításon kívül esik és a társadalom termelő és szétosztó eszközeinek irányításához elégséges a technológusok szervezkedése. őjk képeznék a nyájban a vezető szamarat, a munkásság milliói pedig lenne a birkanyáj, amely minden gondolkodás és cél nélkül követné a vezért. Az ilyen felfogás természetesen kárára van a technocra- táknak. A munkásmozgalom gondolkodó elemei ezzel elen- kező felfogást vallanak. A technológusok felfogásával ellenkező felfogást vallott Margo- lis és Chaplin is a konvención tartott beszédeikben, ők is úgy látják — és helyesen, — hogy a technológusok és munkásoknak közös édekeik vannak és ép oly téves az a felfogás, hogy a technológusok a munkások közemüködése nélkül événye- sülhetnek a temelés és szétosztás irányításában, mint az, hogy a munkások a technológusok nélkül. Bár tagadhatatlan az, hogy a géptechnika fejlődése nagy számmal szorítja ki a munkást az iparokból, de ott van és ott lesz mindég, amig az életszükségletek előállítása bizonyos pocesszusokon megy keresztül. Mellékes az, hogy a munkás kalapáccsal, csákánynyal, vagy egy gomb nyomással részese a termelésnek, de részt vesz abban és részt fog venni abban. így temészetes, hogy eredményt csak akkor érhetnek el a technológusok, ha a munkássággal együttesen szervezkednek az Egy Nagy Szervezetbe, amelynek keretei elég tágasak ahoz, hogy a társadalom minden hasznos tagja elférjen benne. Tudósitó. G U LYÁS KIRÁNDULÁS New Yorkban julius 16-án, vasárnap az EDENWALD ERDŐBEN. A new yorki magyar csoport rendezésében. Kitűnő ételek és hűsítők. ÚTIRÁNY: A Lexington Ave E. 180th St. feliratú subway a 180-ik utcáig, ahol a Westchester Railroad veendő a Dyer Ave állomásig. Onnét jelző táblák mutatják az utat. Úgyszintén a 3rd Ave “L” vehető a 133-ik utcáig, ahonnét szintén a Westchester Railroad- on a Dyer Aveig jutunk. TÓPARTI Kirándulás lesz Chicagóban julius 15-én, szombaton a Roscoe St.-nél a Kentucky Bányászok védelmi alapjára. Fürdés és különféle szórakozások egész estig, amikor kitűnő vacsora lesz felszolgálva. Élelmi szerek vagy más hozzájárulást elfogad a rendezőség. — Útirány: Vegye a Bust a Sheridan Road és Roscoe St., 3400 North, vagy a Broadway car a Roscoe St.-ig ott rövid séta eastre a beach- ig. Jöjjön és töltse a napot velünk, amivel együtt érzését is nyilvánítja az osztályharc áldozataival. Meghalt és feltámadott 1914 őszén, huszonöt éves korában, a Lemberg körüli ütközetek egyikén, gránát okozta légnyomás következtében, elvesztette öntudatát és azt többé nem nyerte vissza. Hosszú éveken át kísérleteztek vele kórházakban, klinikákon s végül elmegyógyintézetben helyezték el. Úgy élt ott, mint az állatok : örült, ha enni kapott, csaholva vetette magát a pázsitba, bozótok közé, ha naponta egyszer levezették a kertbe, szakálla, amit időnkint le- nyirtak, őszülni kezdett és állati körmök nőttek az ujjain. Mig egyszer egy kiszabadult dühöngő őrült vetette rá magát és fojtogatni kezdte. Akkor üres tekintetében kigyulladt a régi fény s torkát a rémület kiáltása hagyta el: — Segítség! Segítség! Visszanyerte öntudatát. Akkor már negyvenöt éves volt. Az őrök az ügyeletes orvos elé vezették. Az a tudós mohó kíváncsiságával vallatni kezdte. A beteg lassan felelgetett. Maga is kérdezni szeretett volna. Nem értette, hogy került ide. Ágyuk bömbölésére és puskák sortüzére emlékezett. “Talán megsebesültem,” gondolta magában. Közben egyre nyugtalanabbul a szembenlevő tükörbe nézett, ahol egy idegen és mégis titokzatos módon ismerős arcot látott a vállig amló haj és vadon nőtt szakáll őszes sűrűjében. Néha visszafordult és a háta mögött kereste a tükörkép eleven mását. De ott nem talált senkit. Végül türelmét vesztve felállt és odamutatott a tükörre: — Ki ez az ember? Az orvos nem felelt mindjárt. Óvatosan, gyöngéd átmenetekkel igyekezett átsegíteni őt a valóságon. A beteg visszaereszkedett a székbe. Döbbenet és kételkedés ült ki a tekintetében. — Szóval ön — kérdezte fulladozva — azt akarja velem elhitetni, hogy az én vagyok, ez az aggastyán arc az én arcom ? Még úgy emlékezett önmagára: ifjú piros arccal, hullámos, barna hajjal és vidor fénnyel a szemében. Az orvos sajnálkozó arccal, némán bólintott. A beteg, mintha még mindig nem hinné, a fejét rázta, de ugyanakkor a tükörkép is megmozdult. Ugyanúgy, mint ő, végigsimitotta a haját, homlokát és két tenyere közé fogta az arcát. Ujjai megtalálták álián a hosszú szakállt és meglengették a leomló fürtöket. Ijjen, ez ő, ugyanaz és ugyanúgy, mint a tükörben látja. — Hány év? — kérdezte aztán — mondja meg, hány esztendő telt el azóta? —- Sok, nagyon sok, csaknem húsz. — Én tehát most negyvenöt éves vagyok? — Igen. Keserű, gúnyos mosolyba villant a beteg fogsora a szakáll sűrűjében. — Tegnap még huszonöt, egész biztosan tudom, hogy tegnap volt. Még arra is emlékszem, hogy mellettem egy szőke önkéntes, hogy is hitták ? Schütz. . . Igén, igen, Schütz Pista, egyszercsak a fejéhez kapott és felorditott. Oda akartam rohanni... Aztán nem tudom mi történt, megsebesültem, elaludtam ?. .. Arra ébredtem, hogy valaki fojtogatni kezdi a torkomat... S ön most azt állítja, hogy közben húsz esztendő telt el... Hogyan, mi történt? A tükörbe nézek s egy öreg ember néz vissza rám. Mi ez, hol voltam ezalatt? ön érti ezt ? Lehetetlen, lehetetlen! A fejét rázta és belenevetett a tükörbe, arra a másik arcra, amelyik gonoszul és kajánul visszanevetett rá. Az orvos a vészcsengő gombján tartotta ujját és feszülten figyelt a betegnek minden mozdulatára. Úgy gondolta, hogy rendkívül érdekes, bár veszélyes eset. Tanulmányt fog Írni megfigyeléseiről valamelyik külföldi szaklapba. — Önnel, — mondta aztán, mikor a beteg visszacsillapodott a székbe — csodálatos dolog történt. Az idegrendszerben beállott bénulás folytán s az orvostudomány előtt még érthetetlen módon, elvesztette önmagáról való minden tudatát. A szervezete egészségesen működött, de szellemi élete szünetelt. Mig most, csaknem húsz esztendő után, a csodálatos véletlen visszaadta azt is. Gondoljon ara, hogy olyan élményen ment át, mint talán még senki ön előtt. Keressen ebben vigasztalást. A beteg csak egy. vállrándítással felelt, nyilván kevésnek találta ezt a vigasztalást. Az orvos is .elhallgatott, érezte, hogy nem találta el a helyes szavakat. Ami a tudomány számára uj megismerés, az erre az emberre nézve a legnagyobb tragédia. Mit mondjon neki, amiben az elvesztett húsz esztendőért kárpótlást találhatna? Sokáig hallgattak mind a ketten. A beteg két öklére támasztotta az állát és mélyen maga elé nézett. — Aztán — szólt újból az orvos — talán jobb is volt önnek, ez a húsz esztendő, amit mi átéltünk s ön nem élt át, az emberiség életének talán legnehezebb szakasza volt. A beteg felfigyelt. Vidám katonanótákra gondolt és fel- virágzott, hosszú katonavonatokra. Az egyik kocsi oldalára ő maga irta fel krétával: Végállomás Pétervár. — Hát mégis az oroszok győztek? — kérdezte döbbenten. Az orvos legyintett. A beteg arca kissé felvidult. — Ó, én mindjárt tudtam, hogy a németek leverhetetle- nek. És mondja, a marnei csata. . . Párizs?... Felugrott ismét és az orvos asztala elé állt.
