Bérmunkás, 1933. január-június (21. évfolyam, 721-745. szám)

1933-04-01 / 733. szám

1933 április 1. BÉR M U N K Á S 7 oldal A POLYP Nagyon gyakran látunk ké­pet, melyben ezen tengeri ször­nyeteg minden csápjában tart egy-egy áldozatott. A régi ten­gerész mesékben sokszor meg­fordul s mint, az ellenálhatat- lan szörnyeteget említik meg. Most szenátor Norris, egy na­gyon érdekes kimutatást adott ezen sokkarú polypról, mely az Egyesült Államokat tartja ha­talmában s fojtogatja. Szenátor Norris állítása sze­rint, melyet, megbízható for­rásból és vizsgálatokból szer­zett, a Bank of America, Na­tional City Bank, Guarantee Trust, Manhatan Trust, Natio­nal Chemical, New York Trust, igazgatósága e szerint, a tu­lajdonosai is, ugyan egy em­berekből kerül ki, ezen felül az említett bankoknak az igazgatói, még 301 kisebb bankoknál, 287 biztositó társa­ságnál, 521 közellátási, (Utel- ity,) 585 szállítási, 846 gyári, 1.201 külömböző társasánál töltenek be igazgatósági szere­pet s nagy részben mint a részvények többségének a ke­zeikben való tartása által azok­nak az urai is. Egy másik csapat bank, melyben 24 bank van egyesül­ve, a direktorjai által 6.250 kisebb-nagyobb társaságoknak a vezetését — kontrolját tart­ják kezeikben. Amint a vizs­gálatból kiderült ezen illetők nem csak mint igazgatói, ha­nem legtöbb esetben mint tu­lajdonosai is szerepelnek az általuk kontrolált üzemeknek, s minden egyes külön-külön társaságtól több ezer dollárt vesznek fel mint fizetést, csak azért, hogy egyszer egy évben vagy havonta egyszer egy es­te összejönnek. Ki gyanítaná, hogy a sok külömböző néven ismert társa­ságoknak végeredményben egy ember vagy egy kisebb csoport — bankcsoport — a tulajdono­sa, s hogy a direktor urak, még száz és száz más társa­ságtól is felszedik a több ezer dollár évi fizetésüket a mel­lett, hogy az üzemük jövedel­méből is legnagyobb részt ők teszik zsebre, de ami legjob­ban figyelemre méltó, hogy milliók élete függ egy ilyen kisebb csoporttól, sok esetben egy-két embertől. Ezek ellen hiába szavaznak be a képviselőtestületben mun­kás barátokat, képviselőket. Hiába mennek a munkások a városházához jajgatni, tüntet­ni, ezek ellen csak ottan az iparokban, ahonnan az életük s a mi életünk is ered, szerve­zett erővel, direct akcióval le­het sikereket elérni. Állandóan kell gyengíteni őket, s a mun­kásságot erősíteni. Amennyivel többet bírunk elvenni tőlük, annyival gyengébbek lesznek és a munkásság annyival erő­sebb. A végleges leszámolás is csak ottan történhet, ahol a tényleges erő van és igy a harctér természetes, nem mes­terkélt. Egy ilyen hatalmas szörnye­teggel szemben nem használ az ima, a jajgatás, a dobszó, a tüntetés, s azzal, hogy a cse­lédjeinek egyrészét még ha meg is nyernénk, hogy a mun­kásság részére tegyenek vala­mit, azok a legjobb akaratuk mellett sem tehetnek, mert nekik csak a gazdáik paran­csát kell s szabad végrehajta­ni. Itten a munkásságnak mint osztálynak kell szervezkedni és csak a munkásságban mint osz­tályban bizni. Felismeri-e a munkásság azt a veszélyt mely ezen polyp, által fenyegeti. Felismeri-e a munkásság, hogy a szörnyeteg­nek a hatalma az ereje az ipa­rokban van, s csak ottan bír­juk a csápjait lenyesni, de ami a fő, a táperőt megvonni tőle, hogy ne szívja el mind a mun­kásság elől, mely által a mun­kásságot gyengíti, s önön ma­gát erősiti. Fordítsunk egyet a folyamaton, a polyptól von­juk el a tápanyagot s adjuk a munkásságnak, hogy az erő­södjön. Yi. Khalabresz csodálatos púpja Irta: Kassák Lajos. Valami nagyhitü, világgáhaj- szolt oroszzsidó családból ma­radt vissza a városkában. Húsz­éves volt akkor, hitvány, cse- nevész kamasz, de ferde, vé­kony ábrázatát már bozontosra verte a lángszinü szakáll és ép­pen olyan szánandó kis öreg­nek látszott, mint az apja, akin szörnyű cafatokat vert a cárok kancsukája és roggyanó inaival már a félvilágot hagy­ta maga mögött. Khalabresz- nek hívták a legényt és keres­kedő volt, csupaláb, csupaszem vérbeli kereskedő. De nem ko­moly nagy házban, komoly, drága árui voltak, csak olcsó tarkabarka szalagtekercsekkel házalt a parasztok negyedé­ben. És szerencsésen ő mindig jókor mutatkozott a trágyás, mélyrehasogatott utcákban. — Khalabresz ide! — Khalabresz ide is! így kiabáltak utána a cico­más, tömzsi menyecskék, sze­relmes, baromi legények és Khalabresz napestig lótott-fu- tott zizegő, vakító holmijával. Ilyen szép vérszin, égkék pánt­likája senkinek nem volt a vá­roskában és ő pompás üzlete­ket kötött a sóhajtozó parasz­tok rovására. Kis ládikájából gyorsan cserélődött az áru, ra­vasz, zöld szemei alázatosan simultak, egyre mélyebben hu­nyorogtak a világba és otthoni koldus szalmafészkében pengő, tekintélyes forintokká híztak a száz rézkrajcárok. És erről a kedves titokról senki nem tu­dott a városban. Khalabresz nagyszerűen értette magát mártírnak mutatni. Lehorkadt vörös koponyája mögött azon­ban ravasz, számitó gondolatok virágoztak, s amig nyelve a lá­gyító panaszokat tálalta, te­kintete éhesen kapaszkodott meg minden idegen zsebben. Estére aztán maga is tömött, csörömpölő zsebekkel bujt meg szellős, sötét kamrájában. A város végén, egy özvegy, csontra száradt anyókánál la­kott jóformán kegyelemből. Csak ritkán találkozott össze az özveggyel, de ha jött az el­seje, hóna alatt egy üveg ko­misz pálinkával és girhes de­rekát a földig görbítve, beko­pogott az asszonyhoz. Ilyen­kor már rendszerint este volt, a szobában csak egy pirinyó mécses riasztgatta a sötétet. — Milyen jó, hogy gyün! rikkantott fel az özvegy a hi­deg kemence-szurdokból, ahogy torzonborz vendégét meglátta. — Éppen magam is át akartam menni. A házbér... Khalabresz vihogva közbe­vágott : — Egy jó korgy italt hoz­tam anyukának. Brr, de kutya hideg van itt, ez most éppen nagyszerű lesz. És csurogtak, locsogtak be­lőle az édeskés, hízelgő sza­vak ; mintha csak az özvegy lusta nyelvebe akarta volna beleoltani a sok haszontalan beszédet. — A jó isten éltesse anyu­kát! — mondta végezetül s új­ra meg újra ürültek a csorba, hasas bögrék. Időnként fanyar, kibírhatatlan émelygés rázta meg a testét, a bűzös hagyma amivel a pálinka alá ágyazott, éles száz körömmel kapirgált a torkába és mindez most igen jó volt ahhoz, hogy Khalab­resz őszintén gyötrődve elsír­ja magát. Sirt, s most igazán a leiké­ből tudott panaszkodni. Mire a pálinka elfogyott, egyhónapi házbérétől is szerencsésen meg­szabadult. Hónapok és évek múltak el igy felette hasznos, sima egy­formaságban. De jött egyszer egy buja, részegítő március és Khalab­resz váratlanul elmaradt min­dennapi útjáról. Az emberek kíváncsian kérdezősködtek fe­lőle, de senki nem tudott töb­bet mondani pletykáló szom­szédjánál. Lassan-lassan már feledni is kezdték a pántlikás, furcsa Khalabreszt, mikor az egy reggel újra megmutatta vörös, kócos fejét. Ó, de nem úgy, ahogy azt évek óta meg­szokták tőle. Egy kósza, nagy­szerű gyerek hozta a hirt s az emberek apraja, nagyja bá- mész vihogással verődött ki a törpe kapuk elé. Az országúiról rozzant egy- lovas talyiga fordult be csiko­rogva az utcába. A kehes, csontig kopott lovacska, mint valami csonka, óriási szöcske, boklándozott mind közelebb, közelebb a nyöszörgő alkot­mánnyal. Khalabresz, a gazda, szigorúan pattogtatta csípős kócostorát, a csupasz deszka­bakról pedig piros, boldogarcu asszonyka simult az oldalához. — Nini Khalabresz! — hü- ledeztek az elbámult parasztok s a maszatos, félig mezítelen gyerekek bomlott kedvel ru­gaszkodtak el anyjuk szoknyá­ja mellől. Esztelen hahotával táncolták körül a szokatlan karavánt. A talyiga kerekei nagy ének­szóval csámpáskodtak a por­ban s Khalabresz alázatosan köszöngetett le hízelgő párja mellől. Kalapját lengette, a gyerekekkel ingerkedett s ke­rek, zöld szemei huncut tűzzel villantak be a parasztok derűs tekintetébe. Mintha csak azt mondta volna szakadatlan haj- longásában: Lássátok, asszonyt hoztam a házhoz! Vagyok olyan legény, mint ti. De han­gosan egészen más szavak bu- gyogtak ki lompos bajusza alól. A világért sem haragított volna magára az ilyesmivel egy árva lelket is. Látta maga körül a sok gúnyos, rosszmájú parasztot, de rájuk se hederi- tett. Az emberek fesztelenül, tele szájjal nevettek felette s az elszabadult gyerekhad mint kergült, részeg karnevál egész hazáig elkísérte az uj párt. És Khalabresz másnap szo­katlan módon látott neki az üzletnek. A lovacska szuszog­va, krehegve vonszolta drága terhét és ő csalogató furulya­szóval járt furcsa portékái után. A nóta végén pedig nyúj­tott, fontoskodó hangon igy énekelt: — Szalagot, gyűrűt, kalá­rist! Ez uj volt a városban s a vándorüzlet virágzott, mint a tavaszi almafák. De csodálatos­képen mintha most még a ré­ginél is szomorúbb, titkolód- zóbb lett volna Khalabresz. Az utcán ugyan dalolt, furu­lyázott a jó üzlet érdekében, otthon azonban mogorván a sarokba húzódott és hallga­tott, mint valami kopott, vén bútordarab. Ilyenkor nagy bel­ső viaskodások dúltak benne s kegyetlenül marta el magától az asszonyt, ha az siralmas bé­kítő szóval közeledett hozzá. Nyűgnek, valósággal ellenség­nek érezte maga mellett a pár­ját. Barátkozó emberi érzése­it már rég elfogyasztotta az üzlet, csak egy melódia zen­gett a szivében, eszében: pénz, pénz. Nem tehetett róla. Éj szaka, a csendes, gondolkodta tó órákban, ha kemény vac­kán közvetlenül oldalánál érez­te az asszony meleg, puha tes­tét, gyakorta leikébe szállt a bünbánat, szidta, gyötörte ma­gát különcködő természete mi­att. De hogy jött a reggel, szemeit beragyogták a józani- tó sugarak s benne és körü­lötte folyott minden a régi rendjén. Semmi nem érdekel­te, semmivel egy percnyi kö­zösséget nem érzett, a mi ön­magán és üzletén kívül léte­zett a világban. Emberfeletti erővel gyűjtötte a garasokat és észre sem vette, hogy mel­lette hogyan fogy el, hogyan hervad zörgő csontig élte szo­morú. párja. (Folytatjuk.) Tegyük fel, hogy igaz az, hogy a Tőke és Munka testvé­rek. Ok ez arra, hogy az egyik testvér elrabolja a másik mun­kájának gyümölcsét?

Next

/
Thumbnails
Contents